Az erdélyi irodalom világából indult Kürti Andrea könyvillusztrátor, ma a női sorsok jelenéről beszél

Szavakból, érzésekből, gondolatokból alkot világokat a vászonra Kürti Andrea, nagyoknak és kicsiknek egyaránt. A Gutenberg Kiadó munkatársaként tevékenykedő illusztrátor az erdélyi magyar alkotói szféra egyik karakteres alakja, akinek munkáival rendre találkozhatunk könyvek és határidőnaplók borítóján, füzeteken, naptárakon, sőt még kártyajátékokon is. Olyan látványvilágot emel be a hétköznapokba, amely egyszerre meseszerű és valóságos, személyes és közösségi, a legtöbbször pedig úgy emlegetik, hogy „kürtiandis”.

A magány, a szeretet, a hiány, a fájdalom új keretet kap Kürti Andrea vásznain, rajzainak szereplői ellépnek a valóságtól, de nem szakadnak el tőle teljesen, sőt, más nézőpontból engednek látni történeteket, kapcsolatokat, problémákat. A tavaly megjelentA mennybe vitt leány című kötetben Kollár-Klemencz Lászlóval közösen a női sorsok felől közelítettek a balladák világához, újragondolva nők történeteit, beszélgetéseket kezdeményezve, előítéleteket lebontva és a jelen kontextusában megjelenítve a máig aktuális, tragikus elbeszéléseket. A kötetről, az alkotási folyamatról, társadalmi felelősségvállalásról és a világ jobb hellyé tételéről is beszélgettünk most Kürti Andreával.

Még sosem határoztam meg ezt így magamnak. Egész kicsi koromtól kezdve jelen volt a családomban, azt is lehet mondani, hogy belenőttem. Anyum rengeteget kézimunkázott, kötött, horgolt, hímzett, és ezt nekem is próbálta megtanítani. Apum fával dolgozott sokat, faházikókat készített meg gombokat a ruháinkra. Ez belefolyt a felnőtt koromba is, és valahol máig fontos maradt számomra, hogy a munkámnak legyen kézzelfogható eredménye.

Az alkotás nálam a gyerekruhákkal kezdődött. Aztán színházban díszlet és jelmeztervezéssel foglalkoztam 2-3 évig, közben próbálkoztam az illusztrálással. Végül ebben találtam meg egy olyan műfaját az alkotásnak, ahol teljes szabadságom van. Előttem van egy fehér papír és azt kezdek vele, amit akarok. Nyilván, ennek sokszor az a végkimenetele, hogy kiderül, bár sok mindent kezdenék vele, teljesen félrecsúszik, és újra kell kezdeni. Mégis, ha elég sokat ülök amellett a papír mellett, akkor megszületik valami, ami legalább megközelíti azt, amit elképzeltem. Nagyon szép ez a folyamat, mert én sem tudom pontosan, mi lesz a végeredmény, rengeteg minden befolyásolja, a színek, a szöveg, a saját történeteim és sokszor másoké is.

Egy bizonyos szintű rutin kialakul egy idő után, főleg a technikai részben. De minden egyes folyamat, projekt más és más. Az, hogy tudom használni az ecsetet, ceruzát, festéket, még nem jelenti azt, hogy minden esetben gördülékenyen megy az egész, de addig csiszolom, amíg bátran tudom vállalni azt, ami kikerül a kezeim közül.

Mindenképp egy klasszikusabb vonalat képviselek, már csak a technikai részt tekintve is. Egy légies, könnyed világot akarok visszaadni, olyat, ami kifejezi azt is, hogy nekem is jól esik a kép megalkotásával időt tölteni. Rengeteg gyönyörű szép modern illusztráció van, pár folt, pár vonal, letisztult formák, amiket csodálok. Azonban én a kidolgozottabb stílusvilágot érzem inkább magaménak.

A természetközeliség egy visszatérő eleme a rajzaimnak, ezt is gyerekkoromból hozom magammal. A felnőtteknek készülő illusztrációk esetében pedig, a nőiesség témája is folyton jelen van. De amikor jellemzed a saját munkádat, az általában arról szól, hogy mit szeretnél láttatni másokkal, de az emberek, nem biztos, hogy ezt látják benne. Előfordul, hogy a kedvenc munkáimhoz mások nem tudnak kapcsolódni, de van amikor arra csodálkozom rá, mi mindent lát bele valaki egy-egy rajzomba. Nem ugyanaz szólítja meg, fogja meg az embereket, nagyon különbözőek és sokszínűek vagyunk, de ez így szép.

A Gutenberg Kiadó fennállásának tizenöt éves évfordulójakor tudatosult bennem először, hogy a kiadó indulásával egyidőben kezdtem el illusztrálni, de csak három évvel később, a Ragyog a mindenség – Erdélyi gyermekvers-antológiával kereszteződtek először az útjaink. Bár a kötetben csak egy fejezetet illusztráltam, sorsfordító felkéréssé vált számomra, máig nagyon fontosnak tartom. Ezért végeztem én is egy számvetést a közös tizenkét évünk munkáiból.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy régóta megtehetem, hogy nem vállalok el olyan projekteket, amikkel nem szívesen foglalkoznék. Persze, ennek megvoltak a maga kockázatai és nehézségei, de fontosnak tartottam felállítani ezt a határt. Így vannak olyan témák, amikkel nem foglalkozom, mert egyszerűen nem olyan a személyes viszonyom velük. Meg tudnám csinálni, vállalhatóan, de ez nekem nem elég és végül a projekt is sérülne ezáltal.

Számos izgalmas könyvön dolgozhattam az évek során, és mindegyiknek megvan a maga szépsége. Ha valamit ki kell emeljek, muszáj megkülönböztessem a gyerekeknek és a felnőtteknek készült illusztrációkat, mert teljesen másképp hatnak rám. A gyerekeknek készült munkáim közül Szőcs Margit Teofil című könyve az egyik legkedvesebb számomra. Teofil egy bölcs törpe, egy kicsi filozófus. Valami olyasmi árad a történeteiből, amik a világot jobbá akarják tenni, ami úgy gondolom, hogy nagyon fontos manapság. Szőcs Margit komolyan veszi a gyerekeket, ezért is érzem az ő szövegeit közel magamhoz. Nem csak rózsaszín, habos-babos dolgokról beszél nekik, és nekem is szükségem van arra alkotóként, hogy a reális problémákkal is foglalkozhassunk a gyerekkönyvekben, hogy ne csak a vidámat, a szépet, a meseszerűt mutassuk meg bennük.

Amikor felnőtteknek rajzolok, abban sokkal nagyobb szabadságom van, jobban értem azt a világot és így több mindent bele tudok foglalni. A mennybe vitt leány egy olyan projekt volt például, ami rendkívül közel állt hozzám. Kollár-Klemencz László keresett meg bennünket a Gutenberg Kiadónál az ötlettel, hogy szeretne egy könyvet női sorsokat feldolgozó balladákkal, zenével és illusztrációkkal. Egyszerre ijedtem meg és csillant fel a szemem az ötlet kapcsán. Megijedtem, mert tudtam hogy nagyon nagy felelősség egy ilyen témával foglalkozni, viszont felcsillant a szemem, mert éreztem az egész fontosságát.

Nagyon kevés ember van, aki legalább a környezetéből ne ismerne olyan történeteket, amelyek a nők elleni erőszakhoz, a nők helyzetéhez kapcsolódnának, mégis úgy érzem, nem beszélünk erről eleget, nem vesszük elég komolyan. Talán azért is, mert nem tudjuk, hogyan álljunk hozzá, mit kezdjünk a témával, mi a megfelelő lépés ha valaki segítségre szorul. Épp ezért fontos, hogy többet beszéljünk ezekről a problémákról. Ez a könyv pedig egy segédeszköz, beszélgetésindító lehet. Nem tudja megváltani a világot, de nem is célja. A célja az, hogy felhívja a figyelmet egy jelenségre, ami itt van és mindig is itt volt körülöttünk, és még mindig csak tapogatózunk a megoldások körül.

Fontos, de nehéz feladat volt. Kellő érzékenységgel és felelősséggel kellett kezelni a témát, figyelve arra, hogy véletlenül se bagatellizáljuk el a problémát. Balladákról van szó, amíg nem nézel a sorok mögé, a szövegek sokszor meseszerűen is olvashatók. Nagyon figyeltem arra, hogy a mesei szálakat minél inkább kizárjam a képekből, hogy a nők kerüljenek a középpontba ebben a könyvben, az ők történeteiket meséljük el, legyenek azok pozitívak vagy negatívak. Az illusztrációkból próbáltam száműzni a színeket, hagytam, hogy a formák, az érzések kerüljenek előtérbe.

Olyan környezetben nőttem fel, ahol sok családban a lányoknak a tanulással szemben a jó házasság volt a prioritás. Elfogadott volt az, hogyha a házasságban az ember az nehéz, rossz ember, akkor is el kell viselni, ki kell bírni és végig kell csinálni, mert az ember az ilyen. Normális volt az, hogy így működnek a dolgok. A szüleinknek hála, nekem és a húgaimnak megadatott, hogy a saját utunkat járhassuk.

Felnőttként értettem meg, hogy az ilyen és ehhez hasonló helyzetek mit is jelentenek valójában, és mekkora súlya van annak, ha a szülők a társadalmi elvárások mellett is előtérbe helyezik a gyermekeik érdekeit. A mennybe vitt leány munkafolyamatának, közel fél éve alatt is sok minden átértelmeződött, letisztult bennem. Gyerekkoromban ismertem egy olyan világot, ami olyan elvek szerint működött, amivel sok szempontból nem tudtam azonosulni.

A balladai történetek egy olyan világot mutatnak, ahol a nőknek nincs választásuk. Nem köthetnek kompromisszumokat, nem hallgatják meg őket, a saját döntéseiknek pedig legtöbbször komoly ára van. Sokszor megdöbbentő bennük a párhuzam a mai világ történéseivel. A kötet első bemutatójánál a nőgyilkosságok száma 20 körül mozgott. Fél év leforgása alatt ötven fölé ugrott ez a szám. Ezzel szemben sokan csak megvonják a vállukat, mondván: így működik a világ.

Látva ezeket, engem nagyon megijeszt – és szerintem ezzel nem vagyok egyedül – az a gondolat, hogy sokan dolgoznak azon, hogy egy hasonló, minél elnyomóbb világba térjünk vissza. Ha nem óvjuk azokat az emberi jogokat, amiket elődeink hatalmas áldozatok árán kiharcoltak számunkra, pillanatok alatt kicsúszhatnak a kezeink közül, és egy olyan világban találjuk magunkat, amiben egy ránkerőltetett élet szereplőivé válunk.

Szerintem akkor lehet egy valamennyire kiegyensúlyozott életet élni – mert ideális élet az nincs –, ha mindenki megválogatja a saját maga kompromisszumait. Mit szeretnék, mi az, ami engem boldoggá tesz, mitől lesz jó életem? Ezt nagyon könnyen meg tudjuk fogalmazni. De azt is látjuk, hogy az élet nagyon sokszor nem úgy alakul, ahogy mi azt elképzeljük. Ezért a kompromisszumokat kell megválogasd önmagadnak, azokat, amikkel együtt tudsz élni, amikkel meg tudsz birkózni. Az, hogy ezt megteheted, nemtől függetlenül, önmagában egy privilégium.

Szerintem mindenkiben kellene legyen egy ilyen felelősségérzet. Miért létezünk, hogyha csak rombolni akarunk? Társadalmi felelősség kellene legyen az, hogy jobb hellyé akarjuk tenni a világot. Sajnos most épp nem afelé tartunk, de én szeretnék hinni abban, hogy kis közösségekben is el lehet kezdeni az építkezést. Elsősorban saját közösségünkre lehetünk hatással. Lehet, hogy naiv vagyok, de az én elképzelésem az, hogy ha magunk körül rendbe tesszük a dolgokat, egy adott ponton a hasonló gondolkodásmódok összeérnek, és nagyobb változások is létrejöhetnek.