„Nem élek a múltban. Szerintem az oroszok élnek benne”

„Azt mondják, az a jó, hogy hallod a rakétát. Baj akkor van, ha nem hallod”

Poros, kátyús utak kanyarognak a vár tövében. Várpalánka Munkács legcsendesebb része. Nem tudom, az elöregedett, titkokat őrző házak, vagy a mellettük magasodó vár tekintélyének csöndje-e ez. De okozhatja egy légiriadó utáni fellélegzés is, bár gyerekkoromban, amikor nem volt háború, a környék éppen ennyire volt rezzenéstelen. Ha Zrínyi Ilona, vagy a várbörtönt megjárt Kazinczy Ferenc szelleme suhanna el mellettünk, a nagy gödröket kerülgetve, talán nem is csodálkoznánk. Ahogy a XX. század eleji festőművész, Erdélyi Béla kabátos, sétapálcás, cigarettázó alakján sem, akinek egykori családi háza ma is itt áll. Jelenleg emlék- és alkotóház, 2022-től két kelet-ukrajnai család otthona. Egyikük a krasznohradi születésű donyecki festőművész, Olekszandr Zsilcov. Amikor nála jártam, cigarettával a kezében mutatta olajfestékkel és golyóstollal készült festményeit, rajzait. Sötét tónusú, arcnélküli, baljós nőt ábrázoló képen akad meg a szemem. Egyike azoknak, melyeket sikerült kimenekítenie Kijevből. Most, amikor ezeket a sorokat írom, a nappalink falát díszíti.

A történelem vészes játéka, hogy sokévi hányattatás után az orosz–ukrán háború idején teríti be ismét festékillat Erdélyi Béla otthonát. Olekszandr a másik Erdélyi-testvér, János egykori műtermében dolgozik. Portréja ott lóg a falon.

Amikor 2025. augusztus 21. hajnalán rakétatámadás érte Munkácsot, Szása éppen kint cigarettázott, látta az égen elvonuló két fényes udvarú, vörös pontot. „Videóm is van róla”, mondja. „Három másodperc süket csend. Majd egy éles hanghullám. A műhely ajtajai kicsapódtak, füst terített be mindent. Kijött a szomszédasszony, kérdezte, mi volt ez. Amikor mondtam, hogy rakétatámadás, káromkodott egyet, és visszament aludni”, nevet Szása, és beleszív a cigarettájába.

Ez volt az első komoly kárpátaljai rakétatámadás. Szásának nem jelentett újdonságot, már kétszer kényszerült elhagyni otthonát. 2014-ben Donyeckből menekült, 2022-ben Kijevből. Kérdésemre, hogy meg lehet-e szokni a rakétatámadásokat, nemmel válaszol. A veszélyérzetet, a bizonytalanságot képtelenség megszokni. „Első alkalommal hatalmas sokk átélni. Fogalmad sincs, mi történik veled, nem bírod felfogni, hogy ez megtörténhetett. Testeden hangos hanghullám söpör végig. Még sokáig cseng a füledben. Emlékszem, a piacon voltam, amikor 3–5 kilométerre becsapódott egy Tocska–U rakéta. A testem ösztönösen leguggolt. Ha a lakásodon ér, a falak ijesztő recsegése a legjellegzetesebb hang. Rettenetes érzés például hallani, ahogy repül. Donyeckben erre azt mondták, az a jó, ha hallod, mert ez azt jelenti, nem téged ér találat. Most már nem érzek ijedtséget, inkább bizonytalanságot.”

„Önből művész lesz”

Gyorsan, hevesen gesztikulálva beszél. Nyelve sajátos – keveredik benne ukrán és orosz, kiejtése kifejezetten oroszos. Hatéves volt, amikor Krasznohradból (jelenleg Berestyn, Harkiv megye) szüleivel Donyeckbe költözött, az első osztályt ott kezdte. A krasznohradi jellegzetes dialektusú ukrán közeg után Donyeck teljesen orosz volt. Családját vegyes nyelvűség jellemezte. Szűk körben leginkább az oroszt használták, édesapjához Oroszország kultúrája állt közelebb. Édesanyja gyakran toldott mondataiba ukrán szavakat. Nem okozott problémát a nyelvek keveredése, az emberek gond nélkül váltottak, környezettől függően. Családtagjai között találunk orvost, érdemes művészt. Vászja gyeduska felmenői csumákok, azaz sókereskedők voltak, Ilina Friedrichovna bábuskája német altatódalokat énekelt neki, ő vásárolta első festékeit.

Szása hétéves volt, amikor egy matematika füzetbe a megoldandó feladatok helyett egy békát rajzolt – ez volt az első rajza. Első festékeit egy krasznohradi vakáció során kapta nagymamájától, beengedték a helyi galériába is, hogy festmények másolásával fejlessze tudását. „Egyszer a képek másolása közben valaki megfogta a vállam, és azt mondta, önből művész lesz”, meséli. „Az illető később tanárom lett a harkivi művészeti főiskolán.” Ha van valamiféle mozgatórugó valóságunk mögött, mely titokban ösztökél, terel, akkor itt volt. Noha szülei orvosnak szánták, Szása folyamatosan biztatást, visszajelzést kapott környezetétől, ami végül családjára is nyomást gyakorolt.

Lelkesen mesél mestereiről, egyetemi professzorairól, első kiállításairól. „Az első festményemet a kilencvenes évek elején adtam el. Hatalmas összeget kaptam, azt hittem, rubelről van szó, mert rubelben is nagy pénz lett volna. Amikor belenéztem a borítékba, ezer dollárt találtam benne. Abban az időben száz amerikai dollár birtoklásáért lecsukhattak, nem lehetett ennyi külföldi valutád. Egy lakás körülbelül kétezer dollárt ért.”

Tanulmányait a donyecki művészeti szakközépiskolában, majd a harkivi művészeti főiskolán folytatta. A Szovjetunió 1991-es összeomlására, Ukrajna függetlenségének kikiáltására csillogó szemmel emlékezik. Édesapja kultúr- és pártmisszionáriusként megfordult Amerikában is, ahonnan néhány kortárs művészeti újság mellett magával hozta a szabadság ígéretét. Ugyan megvoltak a változás nehézségei, de a szabadság felemelő volt. A művészeti élet fellendült, megjelentek a műkereskedők, akik érdeklődéssel fogadták munkáit. És lehetett hangosan Deep Purple-t hallgatni, farmernadrágban járni, punknak vagy hippinek lenni, mondta mosolyogva.

De a szabadság törékeny volt, hamarosan ismét megjelent életében a kényszer.

„Felvette a puskáját, ránk célzott, és nevetni kezdett”

Tanulmányai után Donyeckben telepedett le. Grafikai tervezéssel és belső tértervezéssel foglalkozott társával, Gyimával. Cégüknek széles körű vásárlórétege volt, mivel munkájuk egyedülálló volt a környéken.

Azután jött 2014. április 7-e, a Donyecki Népköztársaság (továbbiakban DNR) megalakulásának napja.

Eleinte az idegenek túlnyomó jelenléte, gyülekezése volt a feltűnő. „Nem messze a házamtól betontömböket, barikádokat húztak fel idegen emberek. Öt nap múlva megláttam két teherautót, tele zöld egyenruhás csecsenekkel. A barikádok egyre épültek, elborították a főutcát. Ekkor már automata fegyvereseket, mesterlövész puskásokat, orvlövészeket is láttam. Észrevettem az égen egy repülőt, egy ismerősöm mondta, hogy ezek az emberek elfoglalták a donyecki repülőteret. Aztán megláttam, ahogy a repülőből bomba zuhan, amit hatalmas robbanás követett”, meséli. Az ukrán katonák és a szeparatisták között tűzharc alakult ki. Sikeresen visszafoglalták a repteret, ám Szása megdöbbenéssel vette észre, hogy egykori osztálytársai, ismerősei is zöld egyenruhát öltöttek – indultak a DNR oldalán harcolni az ukránok ellen. Olyanok is, akik soha nem szolgáltak hadseregben. Egyikük egy tankban égett halálra.

Akkoriban bármi megtörténhetett, következmények nélkül, mondja. Nem voltak törvények. Az utakon ittas, fegyveres szeparatisták, pisztollyal rohangáló civilek. „Ha bementél egy étterembe, nagyjából csak részeg csecseneket és katonaruhásokat láttál. Nem tudhattad, mi van a fejükben. Megeshetett, hogy belépsz ebédelni, de nem jössz ki élve.” A szeparatisták bármit elvettek, éppen ahogy a kedvük tartotta. A boltokból fizetés nélkül távoztak, a parkolókban autókat foglaltak le, festettek át zöldre. Elkobozták a termést.

„Amikor egy taxival megálltunk a piros lámpánál, egy alacsony, egy méter ötvennél nem magasabb orvlövész felvette a puskáját, és ránk célzott. A sofőr elfehéredett. »Puhh«, mondta a puskás, és nevetni kezdett. Így viccelődtek. Általános őrület volt.”

Időbe telt, amíg megértette, hogy ez nem olyasmi, ami két hónap múlva véget ér. De még nem hagyta el Donyecket. Három hónapig egy barátja dácsáján húzódott meg édesanyjával, Szvjatohirszk városban. Az Európában máig vitatott státuszú szakadár államot a kezdetektől kritikus megjegyzésekkel illette, mire több ismerőse fenyegetően reagált. „Ők hittek azokban a mesékben, hogy Donbász eteti egész Ukrajnát. Döbbenetes volt. Együtt nőttünk fel, együtt jártunk iskolába. Amikor mondtam, hogy Ukrajna oldalán állok, nem is hitték el, azt mondták, valami baj van velem.” Előfordult, hogy amikor az édesanyjával beszélgettek, hátuk mögött az öregasszonyok telefonjukon diktafont kapcsoltak.

Amikor három hónap után visszamentek Donyeckbe, a családi otthonba, azt remélték visszatérnek a normalitáshoz. Tévedtek. „A házunk mellett néhány ismerős és szomszéd hangosan beszélgetett, mire én azt mondtam, a DNR hülyeség, inkább nézzétek meg, milyen ország szerepel a személyi igazolványotokban. Ekkor odajött hozzám az egyik szomszéd, és azt mondta, feljelent az orosz bezpekásoknál (biztonságvédelem – szerk. megj.)” Élete veszélybe került.

Édesanyja nyomására Kijevbe utazott, 350 dollárral a zsebében. Ha tovább húzza az indulást, valószínű nem jut ki élve, rövidesen ugyanis se a ki, se a bejárás nem volt megengedett Donyeckből. A határátlépés nem volt zökkenőmentes. Négy-öt óra várakozás után engedélyezték a kilépést, utána több kilométert gyalogolt az ukrán zászlókig.

„Donyeckben ekkorra már az öregasszonyok is meg tudták különböztetni a rakétatípusokat”, mondja kesernyésen mosolyogva.

Az úton megrongált tankok, egymásnak dőlt, összegabalyodott villanyoszlopok, aszfaltba ékelődött, hatástalanított bomba. Az átlépés két pecsétjét a mai napig őrzi.

Két hét elteltével hívást kapott édesanyjától, a katonaruhások otthonában jártak, hollétéről érdeklődtek. Meg kellett ígérnie, hogy többé nem megy haza, de még a közelbe sem.

Édesanyjával soha többé nem találkozott. 2020-ban ismerősök küldtek fényképet a sírjáról.

Családi házát államosították.

Halálos fenyegetéseket a mai napig kap. A legutóbbi két héttel interjúnk előtt érkezett. Ez az orosz nyelvű üzenet állt benne: „ha meglátlak, megöllek, hazaáruló.”

„Nekünk is megvan a háborúnk, és nektek is megvan a háborútok”, húzta meg vállát a kijevi főbérlő, miután Szása jelezte, menekültként egyszerűen képtelen megfizetni a félévente emelkedő lakbér árát. Néhány évvel később ugyancsak megváltozott a főbérlő véleménye.

Kijevben a donyecki események távolinak, idegennek tűntek. Voltak, akik szakadárokként tekintettek rájuk, mások közönyösen, néha akadt együttérző is. Öröm az ürömben, hogy korábbi megrendelőinek nagy része Kijevbe menekült, így Gyimával folytatni tudták a Donyeckben végzett tértervezési munkát. Festőként azonban válságba került. Legalább száz festménye, vásznai, öt festőládája maradt donyecki házának nyirkos pincéjében. Olykor órákig ült az üres papír vagy vászon előtt. Váratlanul, a kijevi bérház balkonján jött az áttörés, a Zivatar c. festmény alakjában. Ettől kezdve ömleni kezdett a festészet, olykor még enni is elfelejtett.

Hét év után ugyanott cigarettázott, amikor egy, már ismerős baljós érzés környékezte meg: katasztrófa fog történni. Fél év múlva, 2022. február 24-én kitört a háború. Másodjára is menekülésre kényszerült. De előtte ismét át kellett élnie a sűrű rakétatámadásokat, a nyitva maradt üzletek és patikák előtt kígyózó ötórás sorokat, az óvóhelyen eltöltött két hosszú hetet, ahova mindenki leköltözött, és levitte, amije volt. Mindennap körben állva imádkoztak – egy óvóhelyen igazán meg lehet tapasztalni a hit erejét. Kiderült, Szása mélyen hívő, Jeruzsálembe is ellátogatott, meghatározó élménye, hogy az óvárosban ugyanazt az utat járhatta, amit egykor Jézus. Amikor azt kérdezem, vajon az Úr miért engedi a háborút, azt válaszolja, szabadok vagyunk, mi formáljuk az életünket, Ő a megváltást adja. Nem annyira a hitet tartja fontosnak, sokkal inkább Isten keresését. „Lehet, hogy sosem találod meg a választ, de a lényeg nem ez, hanem a feltett kérdés, ami már egyfajta válasz.”

A zsigeri bizonytalanságot érzi a háború első napján. Nem félt, mert egyszer már átélte mindezt, így támogatni tudta a környezetét. Tisztában volt azzal, hogy olyan idők jönnek, melyek nem a művész megélhetésnek kedveznek. Kérdésemre, vajon azonnal pakolni kezdett-e, nemmel válaszol. „Abban biztos voltam, ha jön a muszka, az rossz lesz, velük nem tudnék együttélni, mert másképp tekintünk az életre, más az értékrendünk. Gondolkodtam, mit tegyek. Szerencsémre megláttam a rezidencia-felhívást, melyben a Magyar Művészeti Akadémia szálláshelyet ajánlott fel az ukrajnai festőművészeknek.” Szása ekkor már a katonai törvények miatt nem léphette át az ukrán–magyar határt, ezért a munkácsi Erdélyi Béla Emlék- és Alkotóház vállalta a szállásadást.

A közel hárommilliós lélekszámú ukrán fővárosban két napig várta a taxit, ami eljuttatta volna a vonatig. Nem érkezett meg. Végül a kárpátaljaiak telefonos segítségével sikerült fuvart találni, mely otthonától a sok kilométerre lévő kijevi vasútállomásig vitte. Leírása a vasúti csomópont hatalmas épületéről megrendítő: „Nem volt villany, a peronokon hegyekben álltak a gazdátlan bőröndök, valószínű nem fértek fel a vonatra. Mintha Schindler listája lett volna ez az egész. Sosem fogom elfelejteni a sötétséget, a zavart, kavargó tömeget, a síró kisgyerekeket, a sok gazdátlan macskát, kutyát.”

Munkásságának nagy részét másodjára is elveszítette – nagy méretű vásznai a kijevi bérházban maradtak, a többi a Kijev melletti Hljebovka faluban veszett oda, műtermével együtt, mert a falut orosz támadás érte. „A képeimet valószínűleg felhasználták az oroszok gyújtósnak sasliksütéshez.”

Eleinte azt mondja, nem kötődik a munkáihoz. A nulláról való kezdésre inkább lehetőségként tekint. Végül bevallja, amikor tizenöt perc alatt kellett összepakolnia az életét, a cipő, nadrág, pulóver, és a macska mellett néhány munkája is a hátizsákba került. „Telegramon írt valaki, hogy tizenöt perc múlva értem jön. Ilyenkor megváltozik a dolgok/tárgyak értelme/értéke. Most megfogott, korábban kérdezte, hogy kötődöm-e a munkáimhoz. A golyóstollal készített képeimet összetekertem, elhoztam. A munkáim darabkák belőlem, és önmagamat mégsem hagyhatom hátra.”

„Van értelme a művészetnek, ha ilyen dolgok történnek velünk?”, teszem fel a kérdést, mert elképesztőnek tartom hozzáállását az élethez.

Analógiával válaszol. „Amikor a németek beléptek Picasso műhelyébe, és meglátták a Guernicát, megkérdezték tőle, hogy »ezt ön készítette?« Azt válaszolta, »nem, ezt önök készítették«.” Természetesen van értelme, sőt a művész érzékei kiélezettebbek egy ilyen helyzetben. A háború nemcsak a vért, a fegyvereket, az elesetteket jelenti, hanem az érzelmi állapotot is. „Nem akarok tankokat, puskákat rajzolni, mert nem akarom, hogy létezzenek. A háború megélés. Készíthetsz csendéletet úgy, hogy abban háború dúl. Ha látsz halott embereket, megnyomorítottakat, és beiszod, átengeded magadon ezt a látványt, akkor ha virágot rajzolsz is, ebbe keretezed.”

Első Kárpátalján töltött éjszakájára úgy emlékezik, mintha egy bölcsőben ringott volna. Hosszú idő óta először aludta ki magát. Szokatlanul nagy volt a csend, ide még nem értek el az oroszok rakétái.

Festészetének egy új, termékeny korszakát megelőlegezte az, hogy érkezése után két nappal már kiállításon vett részt az ungvári Boksay József Múzeumban.

„Nem élek a múltban. Szerintem az oroszok élnek benne”

Donyeckben az a hír járta, hogy a „banderák” (így nevezik a nyugat-ukrajnaiakat a kelet-ukrajnaiak – szerk. megj.) véreskezű gyilkosok, akik megölik az oroszajkú keletieket. Lemberg az ukrán nacionalizmus melegágya, rettegett város, ahova csak félve merészkednek. Szását ennek ellenére sosem érte atrocitás oroszos akcentusa miatt, ellentétben Donyeckkel, ahol ukrán szavai hallatán megesett, hogy ráförmedtek: beszélj normálisan!

A kárpátaljaiak jól fogadták. Elmondása szerint míg keleten hódít az individualizmus, és mindenki elvan a maga elefántcsonttornyában, addig itt erősebbek az emberek közötti kötelékek, nagy ereje van a közösségnek. Az emberek dolgosabbak, a régió sokszínűsége örömmel tölti el. „Kárpátalján a legjobb barátaim egy magyar és egy zsidó. Bárkinek mesélném, azt mondanák, nem vagyok normális. Talán már én is kárpátaljai lettem.”

A háború jelenvalósága itt is kézzel tapintható. „A gondolatokban van benne: tudom, hogy mindennap meghal valaki. Ez a valóságunk. Nem mondhatom azt, hogy nincs háború. A művészetben is kísért. Úgy érzem, ha egyszer be is fejeződik, akkor is mellettünk marad.” Egyik nap épp a patikába tartott, amikor megállították az ukrán toborzótisztek. A következő pillanatban már a buszban találta magát, a tisztekkel művészetről beszélgetett. Noha agressziót nem tapasztalt részükről, azt leszögezi, ez a kényszerű állapot taszította. Kérdésemre, érzett-e félelmet, azt mondja, már nem igazán tud félni. Szervezete azonban sokként élte meg a történteket. Szása hipertóniás, már a donyecki művészeti szakközépiskolában megállapították, hogy magas vérnyomása miatt alkalmatlan a katonai szolgálatra, nem futhat, nehezet nem emelhet. Amikor sor került az orvosi vizsgálatra, 240/110 volt a vérnyomása. További vizsgálatokra küldték, végül megállapították, nem küldhető a frontra.

„Elvették a telefonomat, ami közben lemerült. Mondták, majd feltöltik nekem. Amikor kiengedtek, szóltam, hogy engedjenek vissza, hadd töltsem fel. A tiszt nevetett, mondta, innen mindenki elszalad, olyat nem látott, hogy valaki vissza akarjon jönni.”

Bizonyos dollárösszegekért a Szásával történtek elkerülhetőek Ukrajnában. Pénzért gyakorlatilag bármi megoldható, azonban a fizetés csak egyszeri védelmet ad – ha másnap újból odakerülsz, ismét meg kell fizetned az életed. A háborúból sokan húznak hasznot. Míg kezdeti szakaszában sok szolgáltatás ingyenes volt, mára a házak, lakások bérleti díja az égig emelkedett Nyugat-Ukrajnában is. „Egyiknek a háború, másiknak a tehetős édesanya”, mondja rosszallóan Szása. „A senkikből nagy valakik lettek, holott együtt éljük át mindezt.”

„Ki volt ön a háború előtt, és ki most?”, kérdezem, és ösztönszerűen patetikus válaszra várok. Szavai egyszerűek és józanok: többet gondolkodik, egyik napról a másikra él, a tervezést abbahagyta. Ami leginkább zavarja, hogy már nem álmodozik. Meglepetésemre azt is megemlíti, hogy a háború pozitív és negatív irányba egyaránt változtatja az embereket – kevesebbet mérgelődik. Oroszországról félve kérdezem. Az elmúlt években elszoktam az ilyen kérdésektől, túl sok magyar ismerősömtől kaptam kiábrándító választ, sok kapcsolatom esett darabjaira a fotelhuszárság, a propaganda miatt. Az ukránoktól általában kegyeleti okokból nem kérdezek ilyet. Most azonban egy olyan emberrel beszélgetek, aki többnyire orosz közegben nőtt fel, mégis kezdetektől tudta, melyik oldalon áll.

„Oroszországhoz hogy viszonyul?”

„Elárulok valamit: nem azt mondom, hogy Putyin vagy Moszkva a bűnös. Tudjuk, mindenhol vannak jók és rosszak. Nem akarok hazudni: az orosz emberek mentalitása elfogadhatatlan számomra. Ők mindent elvettek tőlem. Nem a tárgyakról beszélek, hanem az életemről. Régen örömteli voltam, álmodoztam. Nem tudom, hogyan lehet megbocsátani, hogy ezt elvették tőlem.”

„A múltban él?”

„Nem. A japán filozófiának része az a gondolkodásmód, hogy a tegnap tegnap volt, a holnap lehet, hogy nem lesz. Én csak itt és most vagyok. Szerintem az oroszok élnek a múltban.”

Ha véget ér a háború, ugyanazt fogja csinálni, amit eddig, csak más érzésekkel. Fontosnak tartja, hogy az ember minden tragédia ellenére közel maradjon önmagához és az értékeihez. Bár elmondta, nem tervez, ráébredek, fogalmam sincs ennek valóságáról, mert ösztönösen azt kérdezem, itt marad-e a háború után. „Itt vannak a barátaim, itt van mindenem. Nem mondhatom azt a barátaimnak, hogy egy kicsit barátkoztunk, most akkor megyek”, válaszolja nevetve.

A nappaliban függő arctalan, kendős, sötét hölgyet ábrázoló képet nézem a szemem sarkából. Nem a sepsiszentgyörgyi lakásunk nappalijában kellene legyek, hanem Munkácson, Olekszandr Zsilcov műtermében, ahova eredetileg terveztem a beszélgetést.

Néhány napja ezért indultunk Munkácsra, utaztunk ötszáz kilométert, hogy aztán ötszázat tegyünk meg visszafelé. „Ezzel az autóval maguk nem mennek át”, mondta az ukrán határőr bazsalyogva, hiába vagyok ukrán állampolgár. Kiderült, az autó biztosításával van valami bagatell probléma, amire nem ajánl megoldást, pedig jóindulat kérdése az egész. Várta, fizessem le. Zavaromban rossz ukránsággal kérdeztem, mennyit kér, de hova gondolok, a gyakorlatban ez nem így működik, hanem útlevélbe csúsztatással. Utólag örültem, hogy nem támogattam a korrupt rendszert. Lehet, a határőr telefonál egyet, s pár száz méter után rendőrség állít meg, a maga részét követelve, esetleg fogdába visz. Kelet-Európában bármi megtörténhet. Egyik pillanatban magához ölel, a következőben mindent elvesz. Fogalma sincs, mennyire értékesek emberei, zsigereiben hordozza a bizonytalanságot.