A hagyománynak nem az a kritériuma, hogy ősi, esztétikus vagy falusi eredetű, hanem az, hogy valakik használják és átadják

Karácsony előtt mintha megsokasodnának az úgynevezett hagyományőrző események, amikor nagy közös mézeskalács-díszítő műhelyt szerveznek, az iskolában ünnepi népdalokat tanítanak és kézműves vásárokban természetesen hagyományos termékekre költhetjük a pénzünket. Keszeg Vilmos néprajzkutatóval, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem korábbi tanárával beszélgettünk az intézményesült hagyományőrzésről, ennek kockázatairól és természetesen a karácsony ünnepléséről.

A hagyomány ma tiszteletet parancsoló varázsszó. Valójában hagyomány mindaz, amit korábban kidolgoztak, mi pedig átvettük és organikusan beépítettük a gyakorlatunkba, tehát az eszmék, tárgyak, szövegek és gesztusok összessége, amit alkalmazunk. Ilyen értelemben a hagyománynak nincs szezonális jellege, január elsejétől szilveszter napjáig folyamatosan jelen van az életünkben. A hétköznapokban is. Sőt, a hagyományok ott vannak az intézmények életében is. Hangsúlyozom, hogy a hagyomány az életünk tartozéka. Mert egyre gyakrabban találkozunk vele a kontextusából kiemelve, lecsupaszított, tárgyiasított és fetisizált formában.

Számomra a karácsony vagy az újév nem a hagyomány gyakorlásának kiemelt időpontja. Hanem ünnep, amelynek a megélését a hagyományok is biztosítják. Ezeket a napokat átszövi az ünnepköszöntés, amely a kapcsolatrendszerünk egyfajta rituális áttekintése és megerősítése. A mi családi és a baráti körünkben vagyunk néhányan, akik hallgatólagos megegyezés alapján ünnepi üdvözlőlapot küldünk egymásnak, annak ellenére, hogy most már egyre körülményesebbé vált a képeslap, a bélyeg beszerzése a posták bezárása miatt. A karácsonyfánkra mintegy száz gömb, dísz kerül fel. Mindeniknek története van, amit újra és újra felidézünk. Általuk 60 év karácsonyai kelnek életre, sok-sok kedves személy emlékével.

Katalin napján szokás volt ágat tenni a vázába. Azt tartották ugyanis, ha kirügyezik, kivirágzik az új esztendőre, akkor az szerencsés évet vetít előre. Én nem a jóslás vagy mágikus befolyásolás céljával teszem. Amikor ősszel megtisztítom a bokrokat, néhány ágat a vízbe állítok. Ha a tél közepére az ágak kizöldülnek, hangulatosan díszítik a lakást.

Életem során a karácsony újabb és újabb jelentéseket hozott felszínre. És ebben természetesen szerepe volt annak is, hogy a hagyomány szakirodalmát olvasom és annak is, hogy terepre járok, folyamatosan emberekkel beszélgetek a hagyományaikról. Minthogy a téli ünnepek ideje a tanár számára vakáció, ilyenkor gyakrabban megyek terepre, jegyzek le hangfelvételeket. Az ünnepi időszakhoz hozzátartozik az is, hogy fokozottan figyelem a médiát, azt, hogy a különböző riportok vagy hírek miről számolnak be, melyik régióban mit hogyan ünnepelnek, a média miként jeleníti meg ezeket az ünnepeket. Világosan látom, hogy a karácsonyt másokhoz hasonlóan és másoktól eltérően ünneplem, élem meg.

Húsvétban az unokáimat néha a gyermekkoromban is mondott locsolóverssel köszöntöm, máskor a terepen tanult locsolóverssel. Az év során többször, karácsony táján is elkészítem a Csángóföldön megismert tölteléket, az (nyár eleji metszéskor lefagyasztott) szőlőlevélbe csavart, zöldségekből, szalonnából és kukoricadarából készített galuskát. Mindig sikere van.

Azt a formáját, amelyet mi számon tartunk, és általában a hagyománnyal azonosítunk, a magyar paraszti kultúra a 19. században érte el. Európaszerte, a 18–19. század fordulóján figyeltek fel rá, fedezték fel mint a nemzeti kultúrának az idegen hatásoktól érintetlen részét. Az ezzel párhuzamosan zajló ipari forradalom erősen érintette a falut, és akkor kezdenek el úgy beszélni, hogy a változások miatt a hagyomány a 24. órában van.

Én nem vagyok ennyire pesszimista, a kultúrában változások vannak, valami mindig épp a 24. órában van, de valami épp most születik. Ez természetes folyamat. Korábban sokszor hangoztattam is, hogy a kultúrát nem kell ápolni, mert nem beteg. A történetében vannak meghatározó, kényszerű fordulópontok. Ezek között azonban az élő kultúra nem fél a felejtéstől, sem az újításoktól. Valami mindig kiszorul az életformából, és ugyanakkor folyamatosan új megoldások születnek.

A 19. században Európában megkezdődött a népi kultúra kutatása, elemeinek gyűjtése, letétbe helyezése és vigyázása. Megszülettek a múzeumok és az archívumok, ahová biztonságba helyezik a kultúrát. Ez a figyelem tágabb mederbe illeszkedett. Ihletért és szemléletért fordultak hozzá, felhasználták a formakultúráját. És lépcsőzetesen a nemzeti nevelés, a közművelődés szolgálatába állították.

Említek néhány példát. A 19. század második felében a polgári közművelődési eseményeken elkezdik megjeleníteni, felhasználni a népdalt és a néptáncot. A Romániai Magyar Dalosszövetség 1921-ben alakult meg, 1930-ban már 138 dalárda tartozott hozzá, ezek száma később 367-re duzzadt. A dalárdák a népdalokat is felhasználták, feldolgozták. Magyarországon 1931 és 1948 között bontakozott ki a Gyöngyösbokréta mozgalom, amely a néptáncot, a népdalt, a népzenét, a népi játékot és a népviseletet szervezetten kezdte életre kelteni. A Röpülj, páva! mozgalom 1969 és 1981 között teljesedett ki, mintegy 800 kör alakult meg rengeteg taggal. Olyan népdalokat válogattak, amelyek méltónak éreztek arra, hogy a repertoárba kerüljenek. Ennek volt egy újabb fejezete, a 2012-ben indult Fölszállott a páva műsor, ami szintén organizált formában, szelektíven tette láthatóvá a népzenét, a népdalt, a néptáncot és a viseletet.

A sort még hosszan lehetne folytatni. A 19. század végén és 20. század elején a háziipari szövetségek jövedelmet hozó mesterségeket újítottak fel. Az 1970-es években a táncházmozgalom vállalkozott arra mind Magyarországon, mind Erdélyben, hogy a kollektivizálás után még megmaradt zenét, dalt, táncot és viseletet megismerje, összegyűjtse és használatba vegye. És azt is említeni kell, hogy már az első magyar újság gyűjtési felhívást tett közzé 1782-ben, tehát a média szintén látja a fontosságát a hagyományok, a népi kultúra gyűjtésének és megismertetésének. Az 1889-ben alapított Magyar Néprajzi Társaság pedig akadémiai intézményként vállalta fel a népi kultúra kutatását és letétbe helyezését.

Gyakran idézem Odo Marquard kedves gondolatát, amely szerint az elhagyott hagyományok felértékelődése, revitalizálása tulajdonképpen „a restség dicsérete”. Olyan értelemben, hogy egyes népek, csoportok a fejlődés útján messzire jutnak, majd egy idő után rádöbbennek arra, hogy korábbi hagyományaik a haladás áldozatául estek. És nosztalgiával, enyhe irigységgel és tisztelettel tekintenek azokra, akik „lemaradtak”, megmaradtak a maguk hagyomány irányította világban.

Ebben a nagy mozgalomban különböző motivációk azonosíthatók. Voltak, akik nem a népi környezetben éltek, nem gyakorolták a népi hagyományokat, hanem mint archaikus, sőt mint egzotikus elemeket fedezték fel, emelték be a környezetükbe, az életükbe, vagy a múzeumokba, az archívumokba. Volt az a réteg, amely korábban ebben a kultúrában élt, de kiszorult belőle, például mert városra költözött, és később visszatért hozzá. Motivációként ugyanakkor ott van annak az élménynek az igénylése, amit a népzene és a népdal meghallgatása, a színpadra állított tánc, rítus, a múzeumba helyezett tárgyak megszemlélése, a gasztronómiai termékek megkóstolása nyújtott. Ezt az alaphelyzetet Hermann Bausinger a technika koraként határozta meg. Felszámolódóban volt az az életforma, amely a hagyományok primér és organikus kontextusa volt. Ezt a hiányérzetet sokan a megszűnt hagyományok megkeresésével, revitalizálásával, a megváltozott életkeretbe való beépítésével, újfajta használati módok bevezetésével igyekeztek pótolni. A horizontok elmozdulása ugyanakkor meg is könnyítette a mások hagyományaihoz való hozzáférést.

És beszélni kell az 1960-as években kezdődött örökségesítésről is, mert a patrimónium egyik területe is maga a hagyomány. Az organikus kultúra esetében a hagyomány éltetői döntik el, hogy lemondanak róla vagy átadják. A közösség tagjai, a használók döntenek arról, hogy átveszik vagy sem. A patrimónium esetében ez már nem így működik, mert ez már jogi és adminisztratív kategória. A kultúra ismerője és használója köteles mások számára azt hozzáférhetővé tenni, tehát megőrizni és átadni. A fiatalnak pedig jogában áll ezt megörökölni.

Már törvény és intézmények szavatolják azt, hogy a hagyomány megmaradjon. Az UNESCO 1989-ben Párizsban fogadott el ajánlásokat a hagyományos kultúra és folklór védelméről, kimondva, hogy a kultúra bizonyos részei a világörökséghez tartoznak. Továbbá vannak nemzeti értékek (esetünkben a hungarikumok), valamint regionális–helyi értékek. Új szakmai foglalkozásként intézményesült a hagyomány kutatása, felügyelése, népszerűsítése. Néhány éve egyes településeken hagyományőrző csoportok szerveződnek és működnek; az ő esetükben az őrzés sajátos tevékenységi forma.

Szerintem az örökségesítés gondolata a felvilágosodás utáni legnagyobb szemléletváltás. Az ember rádöbbent, hogy a körülötte lévő világnak történeti gyökerei vannak. Amikor Kolozsvár utcáján megyünk, akkor már nem csupán az épületet látjuk, hanem annak a múltját is: ki tervezte, ki építette, ki lakott benne. Az örökségesítés tudatosította, hogy a múlt továbbél a jelenben. A múlt pedig az elődeink világa.

Habár korábban beszéltünk már a hagyomány használatának motivációiról, még egyszer visszatérek a kérdéshez. A hagyomány használatának és megítélésének habitusait három nagyobb rendszerbe, rezsimbe tudnám összevonni, besorolni.

A használati rezsim a hagyomány elemeit a mindennapi életben veszi igénybe. A hagyomány többnyire a családi-lokális-regionális örökségből származik, a rendszeres életviteli, szociális, kulturális, gazdasági tevékenység szerves része. A hagyomány átvételét az életvitelből, a mentalitásból eredő organikus érvek, identitásigények motiválják. Ugyanazok, amelyek bizonyos elemek elavulását is indokolják.

Az értékesítési-fogyasztási rezsim piacosítja a hagyomány egy elemét. A hagyomány vagy a helyi élő vagy felújított örökségből, vagy idegen forrásból származik. Olyan formái vannak, mint a kereskedelmi forgalmazás (használati tárgyak, konyhai és lakberendezési tárgyak, díszítő- és emléktárgyak, viseletdarabok, étkezési cikkek stb.), az előadói szolgáltatás (előadás, fesztivál, médiaszereplés). Termelése, forgalmazása profit- vagy presztízstermelés céljával történik. Ebben az esetben a hagyománnyal való találkozásra egyszeri alkalom.

Az örökségesítési rezsim a hagyományelemeket kitüntetett figyelem, felügyelet tárgyává teszi; új motivációk alapján ösztönöz átvételükre és használatukra. Ebben a folyamatban megtörténik eredetük felkutatása, eredeti formájuk és funkciójuk visszaállítása, valamint a védelem alá helyezésük, hitelességük garantálása, a felügyeletük intézményi hatáskörbe illesztése, animálásuk. Az örökségesítés a kulturális ökonómia új rendszere. A kultúra olyan elemeire is kiterjeszti az érdeklődését, amelyek egy adott közösségben véglegesen elveszítették használati értéküket, és vagy az emlékezetbe költöztek, vagy feledésbe merültek. Előszeretettel nyomozza ki és népszerűsíti az ősi, változás, továbbfejlődés előtti formájukat. A rájuk irányított figyelem, felelevenítésük, életre keltésük tehát egy korábban meghozott, a kiiktatásukra vonatkozó konszenzus ellenében munkál.

A különböző intézmények, amelyek szerepet vállalnak a hagyomány megismerésében és megtartásában, mindig a maguk nézőpontját, érdekét képviselve vesznek részt ebben. Az oktatás, a sajtó, az egyház, akárcsak a marketing mindig szelektíven karolja fel és rekontextualizálja a hagyomány elemeit a maga univerzumába. Például azért, mert ősi, mert esztétikus, mert fogyasztható. Ami nem ilyen, azt figyelmen kívül hagyja, vagy akár kísérletet tesz a felszámolására. És ez érthető is, én magam sem elmarasztalóan teszem szóvá. Azért is, mert ezek mellett létezik egy elfogulatlan intézmény, ez a kultúratudomány, ezen belül a néprajztudomány, az antropológia, amely a kultúrát a teljes rendszer és a funkciók változatossága, belső összefüggései felől értelmezi.

Álljunk meg az oktatásnál. Amikor Jan Komenský, vagyis Comenius Ámos János az európai oktatási rendszert kidolgozta, akkor azt mondta, hogy az iskola előnye, hogy mindenkihez ugyanazt a tudást juttatja el. Ami a változatokban élő hagyományok esetében korlátozó, leegyszerűsítő tényező. A hagyomány mint tananyag előnye, hogy általa mindenki tudomást szerez a világörökség és a nemzeti értéktár regiszterébe sorolt hagyományokról. Továbbá, bizonyos hagyományok a gyerekekben meglévő képességek, adottságok felszabadítására, fejlesztésére alkalmasak. Ilyenek a zene, a tánc, a kézművesség, akárcsak a játék, ami az együttműködési hajlandóság alakításában segít. Ilyen esetekben az oktatás speciális foglalkozásokat hirdet meg az érdeklődőknek.

Néhány éve a Bolyai Nyári Akadémia meghívottjaként előadást tartottam. Mintegy 100 pedagógus ült velem szemben, akik tananyagot, módszert, foglalkozásokat dolgoztak ki a hagyomány tanítására. Azt mondtam, hogy magam is fontosnak tartom a hagyományok oktatását, de ennek néhány buktatója és nem szándékolt következménye van.

Amennyiben a hagyomány kötelező tananyaggá válik, könnyen ellenérzés alakulhat ki vele szemben, akárcsak az egyéb kötelező tantárgyak esetében. Ha ugyanúgy meg kell tanulni, mint irodalomórán egy verset, akkor megszűnik a rugalmassága, elveszíti a variálódásra, adaptálódásra való képességét. Amennyiben a hagyomány egy eleme kiemelődik a maga organikus környezetéből, eltorzulhat a jelentése, a funkciója.

Amennyiben a hagyomány egy változata beépül egy reprezentatív példatárba, a regionális-helyi változatok ellenében kezd munkálni; normatívvá válik, uniformalizálódik, sematizálódik. Márpedig a hagyomány régiónként, településenként, családonként is különbözik. Ilyen értelemben a magyar karácsony a lokális karácsonyok fúziója.

Nekem is ez a meggyőződésem. Néha előfordul, hogy gyűjtéshelyzetben nekem is azt mondják, hogy rossz helyre szálltam ki, mert „nekünk nincsenek hagyományaink”, és a szomszéd faluba, tájegységre irányítanak. Természetesen, mindig maradok, és sosem bánom meg.

Ahogyan egy egyén, egy közösség bizonyos helyzetekben cselekszik, viselkedik, az a szokás; ami ebből átadásra-átvételre kerül, az a hagyomány. A hagyománynak nem az a kritériuma, hogy ősi, sem az, hogy mindenki ismeri és gyakorolja, sem az, hogy esztétikus, sem az, hogy földműves-falusi eredetű, hanem az, hogy valakik használják, és hogy (a szakirodalom szerint legalább) három lépcsőn átadják. Tehát valami hagyománnyá válhat három év, harminc év, három emberöltő alatt.

A beszélgetésünk elején is utaltam arra, hogy az átvett hagyomány beépül az egyén gyakorlatába, szerepe van a mindennapi (tehát a hétköznapi és ünnepnapi) életében. Az egyén életében való állandó jelenlétét a hagyomány biografikus funkciójának nevezem. Ha a színpadon nézem meg a táncot, a gasztrofesztiválon elfogyasztom a hagyományos ételt, akkor 15 percig élményt jelent, de nem lesz ismétlődő része az életemnek. Másodszor pedig a hagyománynak genealógiai-szociális funkciója, az összetartozást erősítő szerepe is van. Emlékeztet azokra a személyekre, akiktől tanultuk, akiknek az előadásában hallottuk, akikkel együtt állítottuk elő, gyakoroltuk.

Ilyen formában: ez nagyapám kedvenc szavajárása, ez nagyanyám konyhájának receptje, ez keresztapám nótája, ez a barátom vicce, a szomszédom története, ezt édesapámtól-édesanyámtól tanultam, hallottam. A hagyomány emberekre, helyzetekre emlékeztet, szociális univerzumba kapcsol be. Az elődök és a tudásuk iránti bizalmat, tiszteletet és hálát élteti. Az oktatott hagyomány viszont egy pedagogizált univerzum része. Ebben a hagyománnyal való találkozás helyzete a tanóra, a szakköri, múzeumi foglalkozás. Ezért az apáról fiúra, anyáról lányra szálló hagyomány helyett a pedagógustól átvett, a rá emlékeztető hagyományról kell beszélnünk. Vagy a média, az internet által szavatolt hagyományról. A helyzet kicsiben hasonlít a webáruház működéséhez, amely úgy kapcsolja össze a termelőt és a fogyasztót, hogy teljesen kiküszöböli személyes találkozásukat.

Nem kérdőjelezem meg, sőt fontosnak tartom a hagyományok intézményesített, organizált népszerűsítését. Meggyőződésem viszont az, hogy ezt a gyakorlatot ki kell egészítenünk. Nem a hagyományt, hanem a hagyomány által működtetett életformát, életvitelt, primér közösséget kell a figyelmünk középpontjában tartani. A hagyomány tanítása során a gyereket nem kell kivonni a közösségből, hanem épp ellenkezőleg, a közösség életében való részvételre, a hagyomány megismerésére és átvételére, a közösségi identitás megélésére kell ösztönözni.

Valóban ezt javasoltam akkor is a pedagógusoknak. Ne csupán tanítsák a hagyományt, hanem arra biztassák a gyerekeket, hogy fedezzék fel a saját családjuknak és környezetüknek a hagyományát. Ha az iskolai osztály azt kapja feladatul, hogy figyeljék meg, hogy a családjukban hogyan ünneplik a karácsonyt vagy hogyan indítják az új esztendőt, akkor a következő óra előbb-utóbb meghozza az eredményt. Senkinek sem kell szégyenkeznie azért, mert az ünnepi repertoárból hiányzik egy ünnepköszöntő ének, egy ételrecept vagy éppen nem a karácsonyt ünnepli december végén. Mindenik, értelmiségi, iparos, földműves családból, faluról vagy városról származó gyerek bizonyára büszkén fedezné fel a maga és családjának sajátos hagyományát.

Ehhez azonban a családnak vissza kell fogadnia a gyereket, szóba kell állnia gyermekével. Miközben sorra veszik a lakásban található tárgyakat, a fényképeket, a feljegyzéseket, felidézik a család- és élettörténeti epizódokat, az emlékezetbe visszaszorult szövegeket. Minden családnak mondanivalója kell hogy legyen saját gyereke számára. Ez a hagyomány, ez a folyamat a hagyományozás.

A kolozsvári néprajz tanszéken 2025-ben ezért kezdeményeztünk pályázatot középiskolások számára Múzeum a lakásom címmel. Azt szerettük volna tudatosítani, hogy a lakásban található tárgyakhoz a család múltja tapad hozzá. Ehhez a tárgyakat kézbe kell venni, életre kell kelteni, megszólaltatni.

2014-ben aranyosvidéki fiatalok számára honismereti könyvet írtam. Csupán azt vállaltam, hogy bizonyos információkat összegyűjtök és megosztok a régióról, de valójában a szülőföldje vagy családja tankönyvét mindenki maga kell, hogy megírja. A kötet igazi érdemének azt tartom, hogy a fejezetek során több száz kérdést, feladatot fogalmaztam meg. Olyanokat, amelyek a szülőkhöz, nagyszülőkhöz, szomszédokhoz, a település tapasztalt lakóihoz, a lelkészhez, a polgármesterhez, a vállalkozókhoz irányítják a kíváncsi fiatalokat, és vannak, amelyek a határ, a temető, az épületek felfedezésére ösztönzik őket. Úgy gondolom, hogy a megkeresés a felnőttek számára is élményt jelentene.

A családokat arra szeretném ösztönözni, hogy maguk fedezzék fel a hagyományt, a maguk hagyományát. Karácsony táján is ezt tudom mondani. Most, amikor beszélgetünk, Kolozsvár főtere karácsonyi vásárrá rendeződött át, ami azt sugallja, hogy a karácsony kint van az utcán, a boltokban, a standokon, a fesztiválszínpadon. Azt az ösztönzést érezzük, ki kell mennünk a lakásunkból, hogy a karácsonynak részesei legyünk. Vagy üljünk a tévé elé, ahol napok óta zajlik a karácsony, szép énekekkel, gasztronómiai bemutatókkal, tanácsokkal. Ha csak ezekre figyelünk, éppen a hagyomány egyik, de legfontosabb rétegét iktatjuk ki: azt, ami a miénk. Mert ha tehetjük, a karácsonyt otthon, a családi, a baráti, a szomszédsági körben jó megteremteni, megélni. Közben nem feledkezhetünk meg azokról, akik valóban „körön kívül” élnek vagy érzik magukat, sem azokról, akik velük vannak.