György-kori szobabicikli, proto-sisterhood és a boldogító nem – 250 éve született Jane Austen

Jane Austen negyed évezrede született, az angol írónő 250. születésnapját december 16-án ünnepeljük. Bár az idő jócskán eltelt, a régenskori karakterek iránti rajongás mit sem lankadt: újra és újra felbukkannak filmekben – gondoljunk csak a Meggyőző érvek Netflix-es adaptációjára –, sorozatokban, de képregényekben és graphic novelekben is egyre gyakrabban találkozhatunk a Büszkeség és balítélet Mr. Darcyjával vagy A klastrom titka hősnőjével, Catherine Morlanddal. És habár nincsenek megszakításai az Austen-kultusznak, az emlékév miatt idén erősebb a felhozatal, legyen szó tudományos konferenciákról, irodalmi turizmusról vagy újrafordított kötetekről. A Menő Könyvek kiadónak is idén jelent meg egy új Jane Austen válogatása. A kötet különlegessége, hogy egy levélregényt és két regénytöredéket egyesít, így kerülhetnek egy könyvbe a Lady Susan, A Watson család és a Sanditon történetei.

A fordítás Vallasek Júlia, kolozsvári irodalomtörténész és műfordító munkája, aki már közel két évtizede mélyed el fordítói szinten is az Austen-univerzumban: az angol írónő levelezéseinek egy részét már 2006-ban feldolgozta, de Colleen Mullaney Gin Austen – 50 koktélrecept Jane Austen regényeihez című könyvét is magyarosította. Az emlékév és az új fordításkötet apropóján beszélgettünk a kultusz folyamatosságáról, a fordítói és kutatói munka izgalmairól és kihívásairól, de arról is, hogy miért számítanak még aktuálisabbnak ezek a történetek 2025-ben, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt.

Nagyon könnyű kívülről fújni a teljes Austen-opuszt, és ez lehet akár egy hívószó is annak, aki szeretne beleolvasni, de úgy gondolja, hogy túl nagy falat lenne. Ugyanis Austennek összesen csak hat befejezett regénye van, azon kívül van az a kisregénye, ami ebben a kötetben is megjelent, a Lady Susan, és a másik két regénytöredék, A Watson család és a Sanditon. Van néhány fiatalkori írása, amiket kamaszkorában, tizenévesen írt, és amúgy nagyon viccesek, de nem annyira ismertek. Ennyi.

Ha az embernek nincs igazán ideje, például dolgozik, akkor is egy jó olvasó tempóban maximum egy hónap alatt mindent el lehet olvasni, ami Jane Austen, és onnantól Austen specialista vagy. Ez szerintem jelentősen hozzájárul ahhoz is, hogy kultusza lehessen.

Ami még vonzó lehet, az az erős női karakterek, vagy ott vannak – ha valakinek vonzó – a szerelmi történetek, illetve az emberek közötti viszonyok. És ezeknél a viszonyoknál nem a szerelmi történetekre gondolok, hanem minden másra, például a jó és rossz szülő-gyermek viszonyra. De ott van az elhagyatottság érzése is: milyen az, amikor elkerülsz otthonról, és egy idegen közegben vagy? Milyen az, amikor valaki nagyon menő, mert minden lehetőség a kezében van, és elkezd mások életébe beleszólni? Ez például az Emma regényben felmerülő probléma: van egy hősnő, aki gazdag, szép, egészséges, privilegizált, minden a kezében van, ugyanakkor nagyon magányos. A hipochonder apukája kivételével nincs senkije: nincs édesanyja, mert fiatalon meghalt, a nevelőnője férjhez ment, a nővére messze lakik, tehát magára marad. Mihez kezd egy ember, akinek minden lehetősége megvan és egyedül van? Hát sok butaságot elkövet.

Ezzel azt akarom szemléltetni, hogy egy csomó tanulási- vagy önmegértési folyamat van ábrázolva ezekben a regényekben, ami akár hasznos is lehet valakinek. Amit még megemlítenék, hogy rengeteg humora van Austennek, és ez a történetekben jól érződik. Ezt nem nagyon szokták kiemelni róla.

Mielőtt válaszolnék a kérdésre, azt hozzátenném, hogy az igazi kultuszt nem annyira az irodalmi ismertsége hozta el, hanem a megfilmesítések. Az igazi Austen-kultuszról csak az 1990-es évek óta beszélhetünk. Noha fordították Austen regényeit – már az ő életében jelent meg francia fordítás –, de magyarul és románul például csak a huszadik században jelentek meg könyvek.

Na de amikor Colin Firth megjelenik vizes fehér ingben a BBC produkcióban, akkor elindul a filmes Austen-kultusz, ami aztán felerősítette az irodalmi érdeklődést is.

Visszatérve a kérdésre, azt láttam egy Jane Austen-konferencián, hogy nagyon fontos szempontként merül fel például a rabszolgasághoz, a rabszolgatartáshoz való kapcsolata és a kolonizáció.

Elvégre az az Anglia, amelyikben ő ír, és ahol a regényei játszódnak, az az Anglia, amelyik éppen elfoglalja a világot. És emiatt válik ez nagyon izgalmassá, illetve emiatt elemzik, hogy Austen hogyan viszonyult a rabszolgaság eltörlésének kérdéséhez, vagy hogyan viszonyult a színes bőrű szereplőkhöz. Egyébként a legelső színes bőrű szereplő pont a Sanditonban, a legutolsó regényében jelenik meg, de mivel nincs befejezve, nem tudjuk, mi lett volna a sorsa.

Holott a korabeli Angliában ennek már volt aktualitása: léteztek olyan történetek, amelyekben a Karib-világból származó, fehér és színes bőrű szülők gyermeke örökösként jelenik meg Angliában. Ennek az elemzése és kontextusba helyezése például nagyon élénken foglalkoztatja a mai Austen-filológiát.

Továbbra is rendkívül izgalmas a női tapasztalat ábrázolása az Austen-regényekben, úgy láttam, erről is rengeteg kutatás készül. A harmadik nagy téma pedig már nem elsősorban a film, hanem Austen világának más műfajokban való megjelenítése: például a képregény, a graphic novel, a színpadi változatok, az opera és más adaptációk. Emellett maga az irodalmi turizmus is hangsúlyos, vagyis annak megtapasztalása és összevetése Austen világával.

Ezek az atipikus Austenek, ez kapcsolja össze őket. De a Lady Susan az egy korai munka, egy levélregény, ami abban az időben nagyon divatos volt. Annyiban atipikus, hogy itt a hősnő egy morálisan nagyon megkérdőjelezhető figura: szép, okos, vagány, vonzó, de ezek mellett abszolút erkölcstelen, másokat eszközként használó nő.

A másik két történet annyiban kapcsolódik a Lady Susan világához, hogy azok is kicsit az Austen-univerzum sötétebb oldalához tartoznak. Ugyebár ezek nincsenek befejezve, A Watson családot a pályája közepe körül kezdte el. Sokan azt is mondják, hogy azért nem ért a végére, mert túlságosan hasonlított a saját akkori élethelyzethez, és emiatt nem tudott távolságot teremtenie, nehéz volt így megírnia.

A Sanditon az utolsó munkája, konkrétan a halálos ágyán írta, ameddig eljutott, és csak sajnálhatjuk, hogy nem tudta befejezni, mert már nem a birtokos, vidéki nemességnek az életéről szól, hanem a vállalkozói világról.

Ebben a történetben a helyi emberek egy kis faluból híres tengeri üdülőt akarnak létrehozni, de ahogy megjelennek a főbb szereplők, abba is marad.

Igazából én úgy érzem, hogy a főhősökhöz képest szokatlan, mert amúgy a mellékszereplők között Austennél rengeteg megkérdőjelezhető vagy ellenszenves figura van, és van olyan szereplő, aki hasonlít Lady Susanhez. Olyan értelemben, hogy szép, fiatal, vonzó, szimpatikus és szellemes, de megint csak morálisan nagyon megkérdőjelezhetőn viselkedik. Lady Susannek is a fő fegyvere a világgal szemben az, hogy okos és remekül beszél. Ott van például a Mansfield Parkból Mary Crawford, aki még tipikusan ilyen, vagyis a hősnőnek az ellentéte.

Úgyhogy ezzel a szereplővel kísérletezett többször is. És a fiatalkori írásaiban, amiket nem nagyon szoktak ismerni, mert kidolgozatlanok, ott is sok szélhámos nő szerepel.

Azt azért hangsúlyoznám, hogy a két történet Austen által nincsenek befejezve, mert többen is megírtak mindenféle lehetséges Sanditont és Watson családot. Egyébként magyarul úgy is jelentek meg eredetileg, hogy a történetekben benne van az eredeti Austen rész, és aztán folytatódik a regény valaki másnak a kreativitása által.

De örülök ennek a kérdésnek, mert a fordítói munka egy kicsit más: egy picikét talán még jobban rákényszerít arra, hogy csak a szövegre figyelj, hiszen a történetnek csak a töredékét ismerem. Nem tudom, hogy az a szereplő, aki egy jelenetben ügyetlenül vagy bunkón viselkedik, később – ahogy a történet kibomlik – éppen ő lenne-e Mr. Darcy, a főhős. Én ezt nem fogom tudni, és emiatt nem is befolyásolhatna.

Nem éreztem ezt különösebben nehéznek, hiszen már lefordítottam a Jane Austen levelezésének egy részét, és igazából az időnként gyilkos humora ott a legerősebb: a levelekben nem a nagy közönségnek ír, hanem a hozzá legközelebb állóknak, ott megengedi magának azt is, hogy bohóckodjon.

Úgyhogy onnan továbbhaladva ez egy visszafogottabb humor volt, és nekem inkább a helyzetkomikumot kellett kihasználnom, vagy egy-egy szereplő beszédmódját.

Általában ebben rejlik a regények humorforrása: valaki anélkül, hogy észrevenné, mekkora ostobaságokat beszél, hosszan és öntudatosan magyaráz, mert a helyzete olyan, hogy ezt megteheti. Közben pedig a szereplők – és azt gondolom, az író, s neki köszönhetően az olvasó is –forgatja a szemét vagy elfojt egy mosolyt.

Azt szokták mondani, hogy az első fordítás szerepe az, hogy megismertesse a művet egy másik nyelv olvasóival. A későbbi újrafordítások pedig finom kiigazításokat tesznek az elsőhöz képest, és lehet, hogy éppen az esszenciális idegenséget akarják jobban kihozni. Vagyis inkább megengedik maguknak, hogy merjenek kísérletezni.

Én most például jobban próbáltam az austeni mondatstruktúrákat átmenteni. Nem könnyű, mert a magyar nyelv nem ugyanazokat a szabályokat követi, mint az angol. Lehet, hogy most nem is annyira az időtlenségre törekedtem, hiszen Austen prózanyelve meglepően mai, közel áll a mai angolhoz. Ha a saját korának nagyon népszerű regényeit kezdjük el olvasni, azok ma sokkal avittabbnak tűnnek, mint Austen.

Most például egy angolul olvasó számára az austeni próza sokkal frissebbnek hat. Valószínűleg azért, mert a tematikája is más: hétköznapi beszélgetéseket emel be, nem titkos kastélyok gonosz cselszövői és ártatlan, hófehér lelkű hölgyek dialógusait, hanem hétköznapi emberekét, akik tea mellett, hétköznapi módon kedvelik vagy bántják egymást.

Emiatt a nyelve is könnyebben tud közelebb kerülni a maihoz. A mondatstruktúrák átalakítása volt az egyik olyan kérdés, amelyben el kellett döntenem, mennyire próbálok régiesen fogalmazni, vagy inkább közelebb vinni a mai nyelvhez. Végül csak annyira hoztam közel a mához, hogy a szöveg érthető és könnyen olvasható legyen, mert

rejtvényt fejteni senki sem akar regényolvasás közben.

Ezeknél sokszor nagyobb fejtörést okoztak a családi megszólítások: a sógor és sógornő az angolban sister-in-law és brother-in-law, amit rövidítve gyakran egyszerűen dear brother-nek vagy dear sister-nek írnak. De ha én ezt húgomnak, öcsémnek vagy bátyámnak fordítom, az teljesen mást fog jelenteni. Ilyenkor megnéztem, hogy az adott kontextusban ténylegesen a sógorát szólítja meg, vagy a testvérét.

Számomra például azt is nehéz volt eldönteni a regénynél, hogy valakinek az öccséről vagy a bátyjáról volt szó. Ott nekem kellett meghatároznom, mert a szövegből nem derül ki, hogy idősebb vagy fiatalabb emberről van szó, angolul meg csak brother-nek mondják. Nekem kellett eldöntenem, ki született hamarabb. Minden fordításban kell ilyen döntéseket hozni.

Azért, mert amiről ő beszél, az voltaképpen semmit nem változott a 18–19. század fordulója óta: emberi viszonyokról beszél, és azoknak nem volt miért megváltozniuk. Függetlenül attól, hogy azt a levelet egy kis pergamenre írom, összehajtogatom, és egy futárral vagy ismerőssel küldöm el, vagy pedig mesterséges intelligenciával generálok egy szöveget, és úgy küldöm el, a mögöttes dolgok nem változtak.

Azt a szorongást például, hogy hogyan forduljak a másikhoz, és azt a megnyugvást, amikor sikerül találni valakit, aki hasonlóan gondolkodik, ez most is ugyanúgy megvan. Sőt, mintha még aktuálisabb is lenne most, mint néhány évtizeddel ezelőtt.

Lehet, hogy ez csak az én életkoromból fakadó torzítás, de az, hogy mások hogyan látnak, a közösségi média miatt borzasztóan fontossá vált az emberek számára. Austen világában pedig ugyanez egy nagyon meghatározó erő: az a kép, amit magadról nyújtasz, az a pozíció, amiben a körülötted élők látnak, és hogy ennek mennyire tudsz vagy nem tudsz megfelelni, ez adott esetben eldöntheti a sorsodat, a helyzetedet, a jövődet.

Ez például ma is pontosan így működik. Nyilván a külsőségek nem ugyanazok, de maga a szituáció, és az, hogy ezt újra és újra megéljük, valamint az érzések, amelyek kísérik, nagyon is hasonlóak.

Nem változtatta meg azt, hogy hogyan olvasom Austent, de teljesen elragadtatottan sikongattam örömömben. Ugyanis a Sanditon-ban van egy olyan rész, ahol az egyik szereplő arról beszél, hogyan lehetne minél több pénzt lehúzni a turistákról. Az egyik ötlet, hogy a szamártejet erősítő tonikként adják el a gyönge, fiatal hölgyeknek, hiszen ők az ideális vendégek, akiknek mindent megvesznek. A másik pedig, hogy hátramaradt az egyik szereplő elhunyt férjétől egy chamber horse nevű eszköz, és azt is ki lehetne adni pénzért.

Amikor utánanéztem, kiderült, hogy a chamber horse nem az, amire az ember elsőre gondolna, tehát nem hintaló – szó sincs róla –, hanem a mai szobabicikli György-kori változata. Persze nem bicikli, mert azt még nem találták fel, hanem egy lóhoz hasonló, fából készült szerkezet, amire fel kellett ülni, és lovagláshoz hasonló előre-hátra, fel-le mozgásokat kellett végezni, hogy az ember egy kicsit lefogyjon és erősödjön.

Hogy létezett otthoni fitnesz-felszerelés! Ez teljesen elragadó. Csodálatos, tényleg nem gondoltam volna. A korabeli szakácskönyvekből és egyéb forrásokból tudjuk, mennyire kalóriadús volt bizonyos társadalmi rétegek étrendje, és én el is képzeltem, ahogy aztán a ház ura, Mr. Bennet vagy Darcy öregkorában épp a szoba házi lovaglószerkezetén próbál ledobni 5–6 kilót.

Akkor válik nagyon egyértelművé, ha van kontextusismeretünk. Ha csak a regényeket ismerjük, akkor az sokféleképpen interpretálható. Interpretálható úgy is, hogy ezek a szereplők a 19. század elejének trad wife lehetőségeit testesítik meg: végső soron jól akarnak férjhez menni – persze szerelemből, ez a minimum –, és ezen túl hűséges feleségként sok gyereket szülni, és szerető párjuk oldalán élni egy szép életet. Ez egy nagyon leegyszerűsített olvasat lenne. Ugyanakkor olvashatók a regények nagyon feminista szempontból is: én például egész fiatalon írtam erről egy tanulmányt, hogy az Austen-szereplők legnagyobb bátorsága és szerencséje az, hogy tudnak nemet mondani.

Tehát nem a „boldogító igenről” szólnak az Austen-regények, hanem a „boldogító nemről”.

Mert mindig van egy kísértés, egy lehetőség, ami nagyon ígéretesnek tűnik – egy házasság, amely a korban az anyagi biztonság szinonimája volt –, és ők nemet mondanak rá. Kockázatot vállalnak, és éppen ezért lesznek hitelesek és izgalmasak. A kontextusból – Austen levelezéséből, életéből – látható, mennyire erősen értelmezhetők feminista szempontból az Austen-világ egyes jegyei. Például az, hogy Austen nem ment férjhez: nem azért, mert senki sem kérte meg, vagy mert valamilyen kényszerhelyzetben volt, mint a nővére, akinek a vőlegénye meghalt egy tengeri úton sárgalázban, hanem mert ez egy tudatos döntés volt.

Volt is egy pont, amikor megkérte egy közeli baráti család nem túl jól sikerült, de gazdag örökös öccse. A házasság anyagi biztonságot jelentett volna számára, a nővére és a megözvegyült édesanyjuk számára is. Gyerekkora óta ismerte, tehát igazán közeli lehetőség volt, de nem volt szerelmes belé. Igent mondott, majd másnap meggondolta magát, és végül nem lett belőle házasság.

Mit jelentett volna ez a házasság? Azt, hogy nem ír regényeket. Hiszen egy birtokos feleségének utódokra van szüksége, azokat pedig meg kell szülni, ráadásul több nőrokona is meghalt gyermekágyi komplikációkban, sokszor segédkezett is ilyen helyzetekben, mert ez akkor a nőrokonok feladata volt. Ő pedig pontosan tudta, hogy a feleségi, birtokosfeleségi anyai szerep abban a korban nem volt összeegyeztethető az alkotói léttel.

Valószínűleg ez az egyik tényező, ami szerepet játszott abban, hogy úgy döntött, író lesz. A másik pedig egyfajta proto-sisterhood képe: a családja lehetővé tette ezt számára. Támogatták abban, hogy írjon. Egész fiatal korától mellette álltak, és különösen fontos szerepet játszott ebben az édesapja és az egyik bátyja, Henry, aki segítette abban, hogy publikálni kezdjen.

És amikor végre hosszú, zaklatott évek után Chawtonban letelepedtek – egy másik báty anyagi támogatásával –, akkor Austen egy női háztartásban élt: az özvegy édesanyjával, a nővérével és egy közeli barátnőjükkel. Ők gyakorlatilag mentesítették a házimunka alól. Annyi feladata volt, hogy a reggelit ő intézze, amikor azzal végzett, leülhetett írni.

És mindezt azért tehette meg, mert az a három hozzá közel álló nő becsülte a munkáját, fontosnak tartotta, hogy írjon, támogatta benne, és megteremtette hozzá a megfelelő környezetet.

Igazából én mindegyikhez nagyon tudnék kapcsolódni, szerintem életkortól is függ. Például én nagyon szeretem A meggyőző érvek hősnőjét, Anne Elliotot, mert van egy tapasztalat hozta bölcsessége, amivel el tudja fogadni a hozzá közel állók hibáit is. Úgyhogy látja őket, és mégis el tudja fogadni őket, ugyanakkor pedig függetleníteni is tudja magát a saját családján belül olyan dolgoktól, amelyekben nem szeretne részt venni. Szerintem ez egy nagyon pozitív tulajdonság.

És most, hogy a legfrissebb olvasmányból mi ragadott meg nagyon – tényleg, miután lefordítottam, többször is visszatértem ahhoz a részhez –, a Sanditon hősnője. Ő egy korai húszas éveiben járó, nagyon pragmatikus, és a világot bájos realizmussal és kíváncsisággal figyelő lány. Charlotte egy adott ponton arról filozofál, hogy a hatalom és a vagyon által biztosított túlzott előnyök gyakorlatilag korrumpálják a környezetüket. Tehát az emberek elkezdenek úgy viselkedni, hogy az morálisan megengedhetetlen lenne.

Elfogadod annak az udvariatlanságát, gyöngédtelenségét, prosztó viselkedését, akinek hatalma van, és mindenki elkezd hasonlóan rosszabbul viselkedni, mint ahogyan egyébként tenné.

A hatalomnak ez a korrumpáló jellegéről szóló gondolat szerintem egy nagyon aktuális hősnővé teszi Charlotte-ot.