Kellett ahhoz a mohácsi tragédia is, hogy ekkora kultusz alakuljon ki Mátyás körül

A romániai magyarok magyarságtörténeti tankönyvében nagyjából négy rövid bekezdés szól a mohácsi csatáról A Magyar Királyság válsága című leckében. Amikor körbekérdeztem az ismerőseimnél, hogy mire emlékeznek a tanulmányaikból vagy mit tudnak a mohácsi csatáról, már ha egyáltalán tanulták, mert az idősebb generációnak ez egyáltalán nem volt benne a tantervében, akkor a legtöbben csak annyit jegyeztek meg, vesztettünk. Esetenként felmerült, hogy három részre szakad Magyar Királyság, és jött majd létre az Erdélyi Fejedelemség.

Ezek után egyértelmű, hogy azt kérdezem először Varga Szabolcs történésztől, a kora újkori Magyar Királyság, illetve a mohácsi csata kutatójától, hogy különbözik, és ha igen, akkor miben a mohácsi vereség megítélése Erdélyben és Magyarországon. A történész a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történész és néprajz szakos hallgatóinak tartott előadást, beszélt a csata emlékezetéről, illetve ennek változásáról. Az interjúban még elég sok szó lesz tankönyvekről, traumákról, illetve arról is, hogy miként lehet jövőre megemlékezni a csata 500 éves évfordulójáról. És ha már Kolozsváron beszélgettünk, akkor természetesen Mátyás király is szóba került.

Most már jóval kevésbé, mint korábban. Annyiban más, amennyiben mást mond erről az Erdélyben használatos történelemtankönyv és a magyarországi tankönyv. Közoktatási kérdéssé vált, hogy mit tartanak fontosnak ebben a témában.

A romániai történelemoktatáson belül a magyarságismeret kisebb részt tesz ki, tehát jóval kevesebbet hallanak róla, mint Magyarországon. Ebben jelentős különbség van, de ezen kívül szerintem nagyon hasonlóan gondolkodnak manapság a mohácsi csatáról Erdélyben és Magyarországon, főleg azért, mert mindkét területen Trianonról is nagyon hasonlóan gondolkodnak. A csatának a megítélése alapvetően a trianoni sokkon keresztül zajlik, tehát soha nemcsak Mohácsról beszélünk (vagy csak nagyon ritkán), hanem az összes többi magyar nemzeti tragédiát is beletesszük ebbe a sorba, amiben Mohács az egyik első.

Nem ugyanúgy indult a csata megítélése a két területen. Az események hírét maguk a túlélők vitték magukkal a mohácsi csatamezőről, ami valahol a mai horvát-magyar határ és Mohács város közötti területen zajlott. Azok beszéltek róla először, akik hazamentek a családjukhoz, aztán sokszor éveken keresztül mondták újra és újra el. A történeti Erdélybe ők nem jutottak el, mert onnan nem voltak katonák a csatában, így olyanok sem voltak, akik túlélhették volna és hazavihették volna a hírét. Az erdélyiek tehát az első körben mások beszámolóiból tájékozódhattak. Partium esete viszont más, mert Váradról és környékéről érkeztek a csatamezőre katonák.

Másrészt figyelembe kell venni, hogy a mohácsi csata után két királyt választott az ország. 1526 őszén koronázták meg Szapolyai Jánost, majd rá egy évre ugyanott, ugyanúgy a nyitrai püspök Habsburg Ferdinánd fejére is feltette ugyanazt a koronát. Mindkét uralkodó környezete a mohácsi csatát apologetikus céllal mesélte el, azaz megpróbálta igazolni, hogy a királyának miért nagyobb a jogigénye a magyar trónra, mint a másiknak.

Ebből kifolyólag a keleti területekre szorult, az államát ott berendező Szapolyai János és udvara egy Szapolyai-narratívát mesélt a csatáról, míg a Ferdinánd kezén maradt nyugati területeken a Habsburgok jogigényét alátámasztó narratívával álltak elő.

Alapvetően igen. Ez a politikai besározás tipikus esete, egy Szapolyai Jánossal szembeni karaktergyilkosság. Amennyire tudjuk, nincs valóságalapja annak, hogy lekéste a csatát.

Ez már kiirthatatlanul benne van a köztudatban. Nem lehet elégszer elmondani, hogy nem igaz, és mégis mindig felmerül. Annyi alapja van, hogy nagyon korai szövegekben, a mohácsi csata túlélői között néhány nappal a csata után az a hír járta, hogy János vajda elkésett a csatából. És hogy tudatosan késte le az ütközetet. Szerintem pszichológiailag érthető, hogy ezt írták. Ezek az emberek keresték az okokat, hogy miért vesztették el a csatát.

Nem, mert az, hogy valami nagyobb, még nem jelenti azt, hogy mi ne tudnánk legyőzni, hiszen mi vitézek vagyunk. A magyar önképbe nem fért bele az, hogy megijedünk egy háromszoros túlerőtől. Azt gondolhatták, a vereség biztosan egy belső gyengeség vagy ármánykodás következménye.

Az biztos, hogy a magyar táborban minden nap téma volt az, hogy jön Szapolyai, nem jön Szapolyai, késik, miért késik. Amikor tényleg megtörtént a csata és nem vett részt, akkor a túlélők értelemszerűen azt mondták, nem is akart jönni. Ilyen szóbeszéd után könnyű volt azt mondani a Habsburg Ferdinánd oldalán állóknak, hogy Szapolyai tudatosan késett el a csatából. Viszont ha nem lett volna ilyen szóbeszéd, valószínűleg akkor is előálltak volna vele, így működik az emberi gondolkodás.

Jól mutatja, mennyire át lehet fordítani a dolgok logikáját, hogy amikor Szapolyai Jánost megkoronázták, alkalmi koronázó verseket énekeltek róla a gyerekek Székesfehérvár utcáin, meg az országban több helyen. Erről fönnmaradt írásos emlék. Házról-házra jártak a gyerekek, elénekelték az uralkodót dicsőítő éneket, és ezért kaptak valami kis ajándékot. Ezek az énekek még arról szóltak, Isten megőrizte nekünk Szapolyait azzal, hogy nem ment el a csatába. Nem azt mondták, hogy Isten elhagyott bennünket, mert kikaptunk, hanem azt énekelték, hogy megőrizte számunkra a kiválasztott királyt.

Visszatérve az eredeti kérdésre, amikor 1570 után megszületett az Erdélyi Fejedelemség, itt más lett a percepció. Az erdélyi területen sokkal kevésbé volt jelen a magyar elit hibáztatása, hiszen az a Habsburgoknak volt a fő magyarázata arra, hogy miért veszett oda a király, II. Lajos. Itt valahogy bele tudták simogatni az Erdélyi Fejedelemség kialakulásának történetébe. Ez kellett ahhoz, hogy ez az állam létrejöjjön.

Igen, de ezzel mindig óvatosan kell fogalmazni, hiszen azt azért a 16. század második felében nehéz volt azt úgy beállítani, hogy Mohácsból valami pozitívum jöjjön ki.

A Habsburgok ezt megteszik, de csak a 19. század elején. Az 1820-as években a környezetükben lévő történetírók, például Aurelius Ignaz Fessler, azt mondta, hogy a mohácsi csata ugyan egy tragikus nap volt, de az aranykor kezdete, hiszen onnan indult a Habsburgok uralma a magyar trónon, ami szerinte az ő korára érett be. Ő pozitív konnotációt is tett mellé.

A 19. században kanonizálódik az, hogy a mohácsi csatáról mit gondolunk. 1868-ban vezették be a népiskolai törvényt, aminek az előírása szerint mindenkinek részt kellett vennie a közoktatásban. Ekkor már volt történelem óra és voltak történelemtankönyvek, és ezekben Erdélyben is ugyanazt tanulták a mohácsi csatáról, mint a Magyar Királyság egész területén.

Ezeknek a tankönyveknek a szerzői között markánsan jelen voltak a protestáns és függetlenségpárti történészek, akik nem a Habsburg uralmat dicsérték, hanem magyar nemzeti sorstragédiaként értelmezték a mohácsi csatát. Így is írták meg.

Ezt a képet erősíti meg az 1920-as trianoni döntés: lám-lám, azért vesztettük el az első világháborút és az országunk kétharmadát, mert belső széthúzás jellemzett, mert elárultak bennünket, meg a Nyugat cserbenhagyott. Ugyanúgy, mint Mohácsnál. 1920 után példává válik 1526. Erről már ugyanazt gondolják Erdélyben és a maradék Magyarország területén.

Az emberi elme a múltban mindig rendszert és összefüggéseket keres, modern szóval narratívát gyárt. Olyan dolgokban is megteszi, amiben nem biztos, hogy van összefüggés. Ennek a narratívagyártásnak az igénye hozza létre a különböző történelemszemléleteket, ebből az egyik legmarkánsabb a ciklikus történelemszemlélet.

Hérodotosz óta ismert a nyugati világban, hogy egyszer minden birodalom eléri az aranykorát, aztán utána elherdálják az örökséget, mert gyenge emberek kerülnek a trónra. Utána elkezdődik egy hanyatlás, ami háborúba és összeomlásba torkollik, aztán ebből újra valami fölemelkedés következik. Ez a szemlélet értelemszerűen hatott a humanistákra, akik pedig befolyásolták a polgári történetírást, amely a 19. századi történelemtankönyveket írta. Ezek is ilyen ciklikus szemléletben készültek.

Az Árpád-kor alapvetően egy aranykor, mert akkor erősek voltunk. Az Anjou-kort is alapvetően ide számolják, de azért csak óvatosan, mert ők nem magyarok, és van egy ilyen nemzeti szempontból értékelő történelem-magyarázat. A Hunyadiak-kora ezért lesz aranykor, mert ők magyarok és még erősek is voltunk az idejükben, amikor még a törököket, a Habsburgokat és a Jagellókat is legyőztük. Ezek után valahogy meg kell magyarázni, hogy 36 évvel később hogyan bukik el ez a magyar állam a mohácsi csatában.

A 19. századi történetíróknak nincs más logikus érvük erre, mint az ország hanyatlása. Tönkre kellett mennünk az aranykor után ahhoz, hogy veszítsünk Mohácsnál. Föl nem merült volna bennük, hogy Mátyás király országa is ugyanúgy veszített volna egy ilyen Oszmán Birodalommal szemben. Alkalmatlan embereknek ahhoz előbb tönkre kellett tenniük az ő országát, és hát ez vetül rá a Jagelló-korra. A történelmi visszaemlékezésekben ezért lesz ez az időszak ennyire sötét, miközben a források alapján azt látjuk, hogy ez az ország gazdagságát, bevételeit, ha úgy tetszik presztízsét tekintve abszolút a mátyási államnak a folytatása. Nem hanyatlott.

Mátyás uralkodásának nagy részében viszont a déli határokon béke honolt, nem is kellett olyan komoly összegeket költeni határvédelemre, mint korábban meg később. 1490 után az oszmánok újra nekiállnak aktívan támadni a magyar határrendszert, aminek az a következménye, hogy meg kell erősíteni a várakat és katonákat kell bennük állomásoztatni. Ez olyan bődületes összegekkel jár, hogy az kifizethetetlen a magyar államnak saját zsebből. Növekszik az oszmánok nyomása. 1511-ben például még 6000 katonát gondoltak elegendőnek a déli határvédelem fenntartására, ami olyan 120 ezer forintba került volna. Ez azt jelenti, hogy a magyar állam adóbevételének nagyjából 30 százaléka csak a katonák zsoldjára ment volna el. Nándorfehérvár eleste után, 10 évvel később újra készült egy tervezet, amiben minimálisan 11 ezer katonát tartottak elegendőnek a rendszer működtetésére, ami több mint 220 ezer forintos éves zsoldot jelent, ami legalább 80 százaléka volt a magyar állami bevételeknek. Ez kifizethetetlen. Mátyás államának is az lett volna.

Ez a Jagelló-állam, ha gyengébb volt a Mátyáséhoz képest, akkor az azért történt, mert sokkal nagyobb erőt kellett beletennie az oszmánokkal szembeni háborúba, mint az elődjének. Nem azért, mert alkalmatlan uralkodók vezették, akik nem voltak képesek egyben tartani az ország közigazgatását, vagy beszedni a királyi kincstárnak járó adót.

Ezért lenne korrekt, ha odatennének egy táblázatot és egy térképet a történelemtankönyvekbe. 1456-ban, a nándorfehérvári diadal idején vagy 1479-ben, a kenyérmezői csata idején ekkora a Magyar Királyság és ekkora az Oszmán Birodalom. 325 ezer négyzetkilométer, 3 millió lakos, 400 ezer forint bevétel, 25-30 ezer főnyi hadsereg felállításának a lehetősége, majd ezeket az adatokat az oszmánokról is. Utána mellé tenni egy ugyanilyen táblázatot és térképet az 1521-es viszonyokról. A Magyar Királyság láthatóan változatlan. Ezzel szemben az Oszmán Birodalom megháromszorozta a területét ebben a néhány évtizedben. Olyan gazdag országokat foglalt el, mint Egyiptom, Szíria vagy Palesztina, és ezzel nagyon komoly bevételekhez juttatta a szultán kincstárát.

Újat azért lehet mondani, mert a mohácsi csata időszaka a korábbi korokhoz képest, de még a következő pár évtizedhez viszonyítva is forrásbőséggel bír. Ez egy kiemelt esemény. Az 1444-es várnai vagy az 1456-os nándorfehérvári csatát nem tudnánk ennyit kutatni, mint amennyit a mohácsit. Az ezzel kapcsolatos forrásokat, levéltári iratokat több száz éve – különböző szempontok alapján – gyűjtötték a történész elődök, de még mindig kerülnek elő, ha nem is konkrétan a csatáról szóló, de a mohácsi ütközet előzményeivel, következményeivel és résztvevőivel foglalkozó szövegek.

Ezek beilleszthetők a már meglevő ismeretanyagba, ugyanakkor képesek új történeteket, új topikokat is kinyitni. Manapság sok olyan kérdés merül fel a történészek között a mohácsi csatával kapcsolatban, ami korábban nem. Ugyanakkor meg lehet próbálni a régi kérdésekre új választ adni. Legyen szó például Tomori Pál felemelkedéséről, ha már a mohácsi csata egyik hadvezéréről beszélünk, aki már volt tragikus hőse és felelőse is ennek a vereségnek. Lehet újat mondani, sőt kell is II. Lajos magyar királyról, akinek egy nagyon leegyszerűsített emlékezete van a történelemtankönyvben: a szerencsétlen és alkalmatlan király. Ennél azért jóval fontosabb az ő személyisége. Mégiscsak tíz évig volt magyar királyunk, illene többet tudni róla. Szerintem most már azért többet is tudunk róla, csak meg kellene írni szakkönyvben, illetve népszerűsítő irodalomban.

Az 500. évfordulóra a Történettudományi Intézet a vállalásaként több kollégámmal közösen azt próbáljuk kideríteni, hogy kik vettek részt a mohácsi ütközetben. Erdélyi kollégákat is bevontunk levéltári kutatásokba, amiben a csatában résztvevők neveit keressük, majd megpróbáljuk ezeknek a neveknek megírni az életrajzát.

A 400. évfordulón is volt egy nagyobb állami megemlékezés, amit arra építettek, hogy miénk ez a város, hiszen csak 1921-ben került ismét magyar kézre Mohács. 1976-ban a tömegsírok megtalálása adta az aktualitását a 450. évfordulónak, ugyanakkor a második magyar hadsereg és a Don-kanyarban veszett katonák emlékezete volt a központi kérdése. 2026-ban egyrészt a kegyelet lesz a téma, hogy miként lehet az antropológusok által feltárt két tömegsírt méltóképpen újratemetni, ugyanakkor megpróbálunk emberi történeteket kreálni mögé, mert különben az látszik, ha csak absztrakció a mohácsi csata, akkor az emlékezet számára elveszik.

Szerencsére egyikünk sem vett részt egy csatában sem, így nem is tudunk belehelyezkedni ebbe, ha csak úgy beszélünk róla, mint a mohácsi vész, ahol sokan meghaltak. Ha emberi történetekben látjuk, hogy az elesettek hiányoztak utána egy közösségből, ha látjuk, hogy hús-vér alakok voltak tervekkel, azzal talán dramatizálni lehet úgy ezt az eseményt, hogy átélhetővé és megérthetővé tesszük a mi generációnk számára.

Mintegy 300 nevet és életrajzot fog tartalmazni a kötet, mire 2026 augusztusában elkészül. Ez persze nagyon kevés szám ahhoz a 28 ezerhez képest, akik valószínűsíthetően ott voltak a csatában. Számomra azért az meglepő, hogy ennél több nevet úgy sem sikerült összegereblyézni, hogy 30-40-50 évvel későbbi kis iratanyagokat is megnéztünk. Az olyan peres iratokat is, amiben egy elejtett mondatban megemlítenek egy családtagot, aki ott volt a mohácsi csatában vagy ott halt meg. Arra számítottunk, hogy ebből azért több lesz.

Azt gondolom, hogy állna szobra a főtéren. Ahhoz viszont kellett a mohácsi tragédia, hogy ekkora kultusz alakuljon ki körülötte a 16. században. A magyar közelmúltból is megérhető ez. A Kádár-rendszer borzasztó volt, mégis kialakult egy Kádár-kori nosztalgia a magyar társadalomban a '90-es évek gazdasági összeomlásának a következményeként. Ha rosszabb idők jönnek utána, akkor a rosszat is vissza lehet sírni. Érthető, hogy Mátyás uralma miért volt fontos mind a 16. században, amikor Heltai Gáspár kiadta Kolozsváron a meséket Mátyás királyról, ami magyar nyelven megteremtette a mítoszt, mind a 19. században, amikor már kevés uralkodó szülőháza maradt fenn. Mátyás szülőháza közéjük tartozik.

Megjegyzem, azt egyébként Ferenc József újíttatta fel a 19. század végén, olyan rossz állapotban volt. A magyar társadalomban tapasztalható általános Habsburg-gyűlölet olyan, mintha a saját 400 éves múltunkat gyűlölnénk, hiszen törvényes királyaink voltak, uralkodásuk alatt újjáépült egyszer az ország, modernizálódott. Ezzel együtt általában véve negatívan tekintenek erre az időszakra, és azt gondolják, az lett volna az igazi, ha manapság is a Hunyadiak kormányoznák az országot, akkor itt aranykor lenne. Ez önbecsapás. A mi történelmük az, ami velünk történt. A jó is meg a rossz is benne. Ameddig nem tanuljuk meg ezt szeretni, elfogadni, hogy ez a miénk, addig magunkat sem fogjuk.

Úgy vagyunk a saját múltunkkal, mintha elakadtunk volna a gyászfeldolgozásban. Még mindig ott tartunk 499 évvel a mohácsi csata után, hogy akkor Szapolyai elkésett vagy sem. Kívülről nézve ez elképesztő. Ha sanyarú a jelen, akkor jön a történelmi aranykornak meg a felelősöknek a keresése. Mindig valahogy más a felelős. Ez a fajta áldozatnarratíva, amiben a magyar történelem önmagát szemléli, nem vezet sehova. Ebből nem lesz megértés, gyógyulás, meg továbblépés. Annak örülnék a legjobban, ha az 500. évfordulón – szimbolikusan – a mohácsi csata negatív emlékezetét is el tudnánk temetni.