„A románok, Erdély legrégebbi lakói, a magyar hódítás után is a legnépesebb népcsoport maradtak. Földjeiket azonban elvették. A vidék erőforrásainak kiaknázása érdekében magyarokat, székelyeket és szászokat telepítettek be”
– írja a Corint Logistic kiadó 4. osztályosoknak szánt történelemtankönyvében. Tinca Richárd szociológus szerint ez egy tipikus példája annak, hogy milyen képet mutatnak a romániai kisebbségekről a többségnek szánt tankönyvek. Tinca kutatásában a Romániában használt történelem-, polgárinevelés- és társadalminevelés-tankönyvek kisebbségreprezentációját vizsgálta, különös figyelemmel arra, hogyan jelenik meg ezekben a szövegekben a kisebbségek és a többségi nemzet közötti kapcsolat. Az eredményeit pedig nemrég mutatta be a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet oktatási konferenciáján, utána kérdeztük.
Kisebbségek alárendelt szerepben
„Kétségtelen, hogy a romániai tankönyvekben találhatók olyan fejezetek, amelyek igyekeznek bemutatni az ország multietnikus jellegét, mégis általánosan megfigyelhető, hogy a kisebbségekről szóló, vagy azokat megemlítő korpuszok szinte kizárólag a többségi társadalom nézőpontjából íródnak. A különböző etnikai közösségek bemutatása többnyire ahhoz kötődik, milyen mértékben járultak hozzá a román állam kialakulásához vagy fennmaradásához. Ez a megközelítés a kisebbségeket rendszerint alárendelt, másodlagos pozícióba helyezi, ahol kulturális értékük leginkább a román identitás kiegészítő elemeként jelenik meg. A narratívák folyamatosan a többségi nemzethez való viszonyukat hangsúlyozzák, miközben saját történeti vagy kulturális sajátosságaik háttérbe szorulnak” – magyarázta Tinca Richárd.
Elmondta, a kutatásában összesen 78 tankönyvet vizsgált meg, amiket aztán két egymást kiegészítő megközelítésben, kritikai diskurzuselemzéssel és keretelemzéssel értelmezett. Utóbbi olyan struktúrákat vizsgál, amelyek segítségével az egyének és közösségek azonosítják és kategorizálják az eseményeket, illetve jelentéssel ruházzák fel őket. A keretezés határozza meg, hogy egy történelmi eseményt hősies szabadságharcként vagy a rendet fenyegető veszélyként tálalnak, attól függően, milyen elemeket emelnek ki, tartanak lényegesnek, illetve szorítanak háttérbe.
Külön kiemelte, a vizsgálata nem a tananyag „igazságtartalmát” minősíti, nem azt akarta eldönteni, hogy helyes információk jelentek-e meg arról, „ki volt előbb” Erdélyben, hanem azt elemezte, milyen a többség és a kisebbség viszonya a tankönyvi diskurzusban. Azt szerette volna megérteni, miként jönnek létre és termelődnek újra azok a mintázatok, amelyek egyes csoportokat központi, másokat periferikus pozícióba helyeznek.
Korábbi kutatások eredményei alapján megfigyelhető, hogy a romániai tankönyvek diskurzusa a rendszerváltás után fokozatosan átalakult, és egyre inkább átvették az úgynevezett euroatlanti narratívát. Ez a szemlélet a demokratikus értékek, az európai egység és a kulturális sokszínűség fontosságát hangsúlyozza, miközben törekszik arra, hogy Romániát egy modern, nyitott és pluralista társadalomként ábrázolja. Tinca szerint ugyanakkor ez az átalakulás csak részben ment végbe.
„A tankönyvi diskurzusok struktúráiban tovább élnek azok a történetmesélési minták, amelyek az etnikai kisebbségeket a többségi társadalomhoz képest alárendelt vagy másodlagos pozícióban mutatják be”
– mondta. Szerinte ez a kettősség abban is tetten érhető, ahogyan például a polgári nevelés és társadalmi ismeretek tankönyvei a multikulturalizmust tematizálják.
„A sokszínűség eszméje többnyire globális dimenzióban jelenik meg, nem pedig a romániai társadalom konkrét etnikai valóságában. Az egyik polgárinevelés-tankönyv például egy feladaton keresztül szemlélteti a kulturális sokféleséget: a tanulók egy román és egy ázsiai gyermek barátságát figyelhetik meg. A szándék kétségkívül pozitív, mégis felvetődik a kérdés, miért nem lehetett volna a történet másik szereplője egy helyi, magyar vagy roma kisgyermek” – említette példaként.
A kétnyelvűség jogi kereteinek bemutatásakor több tankönyv is megemlíti, hogy azokon a településeken, amelyeken a kisebbségek részaránya eléri a 20 százalékot, a közintézményekben kétnyelvű táblákat és feliratokat kell elhelyezni. Ezzel szemben a valós gyakorlat jóval korlátozottabb. A Bálványos Intézet kutatása szerint bár az önkormányzatok túlnyomó többsége (94 százalék) kihelyez kétnyelvű helységnévtáblákat, mindössze 8 százalékuk biztosít kétnyelvű formanyomtatványokat a lakosság számára.
Tinca szerint a kisebbségek ábrázolása leggyakrabban két narratívában történik. Az egyik az időbeli vagy történeti keret, amelyben a román nemzet története egy megszakítás nélküli folyamatként jelenik meg, míg a kisebbségek „megjelennek”, „betelepednek” vagy „meghívást kapnak”. A jelenlétük valamilyen külső döntés következménye. Az első idézet erre egy jó példa.
A másik narratíva az egzotizáló, folklorizáló keret, amely a kisebbségek kultúráját statikus, múltba fagyott képként mutatja be: a magyarokat és székelyeket népi viseletben, a szászokat kézművesként, a romákat kovácsként vagy zenészként. Ezekben a reprezentációkban a modernitás, a társadalmi dinamika kizárólag a többségi kultúrához kötődik, míg a kisebbségek a hagyomány és a múlt világába szorulnak vissza. Erre is beszúrok egy példát a 4. osztályosoknak szánt, az artKlett Kiadónál megjelent történelemtankönyvből.
Tinca szerint vannak olyan szövegrészek, amelyek a kulturális kölcsönhatásokra és a társadalmi együttélésre is reflektálnak. Például a szászokat nem kizárólag idegen betelepülőkként, hanem mint városépítőket mutatják be, akik hozzájárultak a középkori Erdély gazdasági modernizációjához. A szerbek esetében megjelennek nyelvi és kulturális hatások, például a román nyelvbe beépült délszláv eredetű szavak, amelyek az együttélés hosszú távú nyomait tükrözik.
„A román és a magyar közösség viszonyának reprezentációja viszont jellemzően egyszerűsítő, gyakran jó–rossz logikát követ. A románok mint áldozat, történelmi igazságtalanságokat elszenvedő nép jelennek meg, míg a magyarok idegen, elnyomó hatalomként konstruálódnak”
– állította. Szerinte ezt a dichotómiát csupán az etnikai sokszínűséget hangsúlyozó fejezetek vagy a tankönyvek margóján elhelyezett kisebbségi ismertetők árnyalják néha.
Úgy véli, ez az ábrázolásmód azért is problémás, mert a múlt konfliktusainak feldolgozását kritikai és több nézőpontú megközelítésre kellene alapozni. A tankönyvek azonban ritkán élnek ezzel a lehetőséggel, így a narratíva zárt, vitamentes, és továbbra is a nemzeti önigazolás logikája alapján szerveződik.
Mintha a kisebbségek vendégszereplők lennének
Annak a szemléletnek, hogy a többség (románok) jelenlétét az országban természetesnek, öröktől valónak írják le, míg a kisebbségekét egy konkrét, külső döntéshez kötik, több kedvezőtlen következménye van. Egyrészt kirekesztő jellegű, mivel azt a benyomást kelti, hogy a nemzet magját egy homogén, egységes csoport alkotja, míg minden más közösség csupán kiegészítés vagy betoldás ebbe a narratívába. Másrészt torzítja a történelmi valóságot is. Például az erdélyi magyarság és a szász közösség évszázadokon keresztül szerves részei voltak a régió történetének, nem pedig rövid ideig tartó „vendégszereplők”.
„Ha azonban a tankönyv ezt a több évszázados jelenlétet mindössze egyetlen »betelepítési« mozzanatra egyszerűsíti le, az a diákok tudatában olyan képet rögzít, amelyben e közösségek nem épülnek be a nemzeti narratívába, hanem annak peremén, külső pozícióban maradnak” – magyarázta.
Szerinte a „mi és ők” dichotómia is mélyen gyökerező attitűdöket erősíthet meg.
„A többségi tanulóban azt az érzést keltheti, hogy az ország elsősorban az övé és felmenőié, míg a kisebbségi közösségek kevésbé »őshonosak«, kevésbé jogosultak ugyanarra az elismertségre vagy részvételre. A kisebbség így »vendégként« vagy »idegenként« jelenik meg, akinek jelenléte magyarázatra szorul, miközben a többség jelenléte magától értetődőnek tűnik” – mondta, hozzátéve, hogy ez értelemszerűen nem kedvez sem a kölcsönös megértésnek, sem a valódi közösségi érzés kialakulásának.
Tinca elmondta, az egzotizáló reprezentáció azért problémás, mert nem egy teljes képet mutat, a valóság egyetlen, esztétizált szeletét emeli ki, és azt általánosítja a teljes közösségre. A tanulók pedig nem egy sokrétű, élő közösséggel találkoznak, hanem egy idealizált és statikus képpel.
„Egyrészt sok kisebbségi közösség – érthető módon – nagyon büszke a saját kulturális örökségére, és ezt szívesen be is mutatja. Gondolj csak például egy magyar néptáncegyüttes fellépésére vagy egy szász folklórfesztiválra. Maguk a közösségek is hangsúlyozzák a hagyományaikat, mert ez az identitásuk fontos része. Másrészt viszont fontos látni, hogy a kisebbségek nem csak hagyományokból állnak, és ezt ők maguk nagyon is tudják. A mindennapi életben a magyarok, romák, németek vagy más csoportok ugyanúgy a 21. században élnek, alkalmazkodnak a modern világhoz, és az ő kultúrájuk is változik, fejlődik” – tette hozzá.
Állj ki a szabad sajtóért!
A Transtelex az olvasókból él. És csak az olvasók által élhet túl. Az elmúlt három év bizonyította, hogy van rá igény. Most abban segítsetek, hogy legyen hozzá jövő is. Mert ha nincs szabad sajtó, nem lesz, aki kérdezzen. És ha nem lesz, aki kérdezzen, előbb-utóbb csend lesz, holott tudjuk, a hallgatás nem opció.
Támogatom!