Még Hunyadi Jánost is könnyen kiradírozhatták volna a propagandisták a nándorfehérvári csata történetéből

Ha nem is volt olyan szőnyegbombázásszerű a propaganda, mit manapság, a középkorban is megvoltak a mesterei, és nagyban befolyásolták, hogy ma milyen az emlékezetpolitikánk. Az 1456-os nándorfehérvári csatát a magyar közemlékezet óriási sikerként őrzi, amely hosszú időre megállította az oszmán terjeszkedést Nyugat-Európa felé, Hunyadi János önfeláldozását és megdicsőülését hozta, és persze ennek köszönhetjük a déli harangszót. Pálosfalvi Tamás történész, az ELTE BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a 15. századi Magyar Királyság kutatója a Magyar Tudományos Akadémia Tudományünnep+ előadásán azt mondta, nem kell lerombolni a nemzetmitológiánkat, de nem árt ismernünk a csata más értelmezéseit.

Az kétségbevonhatatlan, hogy a magyar sereg 1456-ban megvédte Nándorfehérvárt, de hogy ez hogyan történt, arról sok forrás sokféleképpen számolt be. Pálosfalvi megjegyezte, hogy nem feltétlenül fedi egymást az, amit előbb a krónikások, majd a professzionális történetírók írtak le, de ezek szétszálazása nem mindig kockázatoktól mentes.

„Dugovics Titusz története szolgáljon intésként mindenkinek: aki ilyenre adja a fejét, az akaratán kívül belegyalogolhat a csata köré fonódott nemzeti mitológiába, és képletesen persze, megütheti a bokáját” – mondta a történész, aki most nem tért ki rá, hogy a zászlóvivő törököt mélybe rántó magyar katona is inkább csak a legendákban élhet.

Pálosfalvi azt mondta, hogy a csata a magyar történelmi emlékezetben önmagán túlmutató jelentőségre tett szert, a független Magyar Királyság utolsó nagy diadalának számít, mert nálánál sokkal nagyobb hatalmat győzött le, és az 1849-es tavaszi hadjáratig nem nagyon lehet hasonló nagy győzelmet találni a történelmünkben.

A történész teljes előadását itt lehet megnézni:

Ahogy ma az ostromról gondolkodunk, ahhoz sokat hozzátettek a történetírók. Ez nem magyar sajátosság, Pálosfalvi az 1214-es bouvines-i csatát villantotta fel párhuzamként. Ott II. Fülöp francia király vívott meg IV. Ottó német-római császárral és az angol Földnélküli Jánossal.

„A csatának nem volt különösebben nagy jelentősége, de II. Fülöpnek kiváló propagandistái voltak, és már abban a korban elképesztő győzelmi narratívát kerekítettek. Nem utolsó sorban ezért lett Fülöpből Fülöp Ágost, azaz Augustus. Aztán ezt a történeti értelmezést addig habosították a következő évszázadokban a francia történetírók, hogy ez lett a francia nemzeti mitológia egyik központi eseménye, sőt Franciaország születésnapja” – mondta Pálosfalvi. Szerinte ezután a francia történetelemben két-három elég sötét, nagy vereségekkel tarkított évszázad következett, és a francia csata kontextusa ebben is hasonlít a nándorfehérvárihoz. A későbbi vereségek visszatekintve önmagukon túlmutató jelentőséget adtak a győztes csatának. Egy francia történész aztán nekiállt, és kibontotta, hogy mi az, amit a korabeli forrásokból ténylegesen tudni lehet, és mi az, amit kéregszerűen az évszázadok pakoltak köré.

A nándorfehérvári ostromról nincs túl sok forrás, jobbára csak azok leveleiben maradt fel róla leírás, akik maguk is részt vettek a csatában, Hunyadi János, a kereszteseket vezető Kapisztrán János, illetve annak segédje, Tagliacozzói János szolgáltattak dokumentumokat rögtön az ütközet után. „Ezek alkotják az ostrom tudásanyagának az első és legfontosabb szintjét. Minél közelebbi egy forrás időben és térben, annál nagyobb jelentőséget szoktunk neki tulajdonítani. Ez általában működik, de gyakran nem” – mondta Pálosfalvi.

Az említett személyiségek által írt levelek aztán elterjedtek különböző formákban és átiratokban, szinte minden európai országban hagytak valami lenyomatot, ami a csata nagy jelentőségére utalt. Szintén másodlagos forrásoknak tekinthetők azok a dokumentumok, amelyek valamilyen szemtanúra hivatkozva íródtak. Pálosfalvi két német levélírót említett meg, akik még Hunyadira is hivatkoztak, de teljesen más sztorit adtak elő, a török és a magyar sereg létszámát is másnak látták, és szerintük a várat sem lőtték rommá.

A történész a mesterelbeszélésnek Tagliacozzói János leírását tartja, aki Itáliában írta meg latinul a „csodálatos győzelem” történetét. A történészek sokszor ezt használják az események rekonstruálásához, pedig Pálosfalvi szerint ez már a Kapisztrán szentté avattatásának előkészítéséhez íródott változat, ezért került a szerzetes az események középpontjába, ami Tagliacozzói korábbi leveleinek is ellentmond. „Ebben van az ostromnak a legteljesebb leírása, de olvasás közben csak akkor találkozik az ember Hunyadival, amikor éppen el akar pucolni a várból” – mondta a történész.

A kutatók forrásainak harmadik csoportja a krónikák, Thuróczy János és Antonio Bonfini művei, de ők már a csata idejétől eltávolodva írtak, nem ismerhettek szemtanúkat, gyakorlatilag csak a korábbi források más stílusú átiratait készítették el. Az oszmánok a vereségeikről virágnyelven számoltak be, így az ő krónikáikban túl sok információ nincs. Pálosfalvi a legfontosabb tanúnak a Konstantin Mihailović nevű szerb renegátot tartja, akit sokáig mellőzött a történetírás. Ő az oszmán oldalról mutatja be a csatát, és leírása szerint nem volt olyan nagy az oszmán sereg, és nem is tartott nagyon sokáig az ostrom, ami abszolút ellentmond annak a hősi narratívának, amelyet a többi forrásból ismerünk.

Pálosfalvi megemlítette a későbbi II. Pius pápát is, aki már akkor felfigyelt rá, hogy Hunyadi alig említi meg leveleiben Kapisztránt, és ez kölcsönös, mert a ferences szerzetes sem nagyon ír Hunyadiról. „Ha valami fatális véletlen folytán csak az egyik levél maradt volna meg, akkor nagyjából annyit tudnánk meg, hogy volt itt valami János nevű fickó, aki nem nagyon csinált semmit, vagy volt itt egy ferences szerzetes, aki nem igazán csinált semmit.”

Hunyadi és Kapisztrán később is meghatározták az emlékezetpolitikát, mindig mást állítottak középpontba, hogy kinek köszönheti a fantasztikus győzelmet a keresztény világ. A katolikusok nyilván Kapisztrán szerepét hangsúlyozták, a protestánsok, ateisták Hunyadiét, a kommunista időszakban pedig még inkább a hadvezérnek tulajdonították a győzelmet.

A történész azokról a visszatérő állításokról is beszélt, amelyek szerint Hunyadi János saját vagyonát áldozta fel az oszmánok elleni küzdelemre, illetve hogy magára hagyták a főurak a török elleni egyenlőtlen harcban. Hunyadi 1453 óta, a fiatal V. László királyt teljesen a háttérbe tolva, gyakorlatilag a Magyar Királyság vezetője volt. Kormányzóként az ország védelme is ráhárult, de azt királyi jövedelmekről finanszírozta, ezekből tartott fenn sereget, ha csak az ő birtokainak jövedelméből próbálta volna ezt meg, akkor az ország is nagy bajban lett volna. Amikor hadjáratra indultak, vagy védekezni kényszerültek a törökkel szemben, akkor külön adókat is kivetett, amiket aztán szintén védelmi célokra költöttek el. A húszezer fősre becsült seregbe egyébként a főurak, főpapok is delegáltak katonákat, ha maguk nem is vettek részt a csatákban.

Pálosfalvi Tamás előadásában még arról is beszélt, hogy Újlaki Miklós, az ország szintén jelentős haderővel rendelkező főura, aki Hunyadi ellenlábasa lett, ott volt-e a nándorfehérvári csatában, illetve milyen felelőssége a filmes ábrázolásnak egy történelmi esemény értelmezésében. Ezeket a részeket is megnézhetik a cikkünkbe beágyazott videóban.