Mindennapi koktélparadicsomunkat add meg nekünk ma, tengervízből

A Föld édesvízkészlete parányi, és területileg is egyenlőtlen az eloszlása, sós vízből viszont többtengernyi van. A tengervíz sótalanítása ma már ipari méretekben zajlik, és egyre több, főként száraz klímájú ország tekint rá olyan erőforrásként, amely a mezőgazdaságban és úgy általában a létfenntartásban felhasználható. A sivatagban fakasztott vizet lehet úgy ünnepelni, hogy az ember már megint felülkerekedett a természeten, de a másik oldalon a módszer újabb problémákat generál, és a környezet is nagy árat fizet érte.

Az ENSZ 2018-as tanulmánya szerint 177 országban közel 16 ezer sótalanítóüzem működik, amelyek a Niagara-vízesés átlagos vízhozamának közel felét kitevő mennyiségű édesvizet állítanak elő. A sótalanítási eljárásokat eddig legnagyobb volumenben a Perzsa-öböl szénhidrogénekben gazdag, alapvetően sivatagi államai alkalmazták, ilyen például az Egyesült Arab Emírségek, Katar vagy Bahrein, de az új nagyberuházások már túlmutatnak az öblön, a száz legnagyobb projektből 63-at máshol terveznek beindítani.

Marokkó például is óriási, állami kezelésű sótalanító erőművek építésének állt neki, de Kína, a Fülöp-szigetek, Mexikó és Peru is lát perspektívát a sótalanított vízben. Az olyan szigetországok, mint a Maldív-szigetek, a Bahama-szigetek vagy Málta, pedig szinte kizárólag sótalanított vizet használnak. Algéria kilenc nagy méretű üzemet tervez. Egyiptomban három áll előkészítés alatt. Az egykor nagy folyami kultúraként létező Irak is egyre inkább híján van az édesvíznek, ezért a világ egyik legnagyobb sótalanító-létesítményének megépítésére készül. A súlyos vízhiánnyal küszködő Jordánia a hatalmas erőmű mellett egy 400 kilométeres csővezetéket is épít, amellyel Ammánba, a fővárosba szállítanak majd ivóvizet.

Bár nagyon jól hangzik, hogy a sivatag is zöldellővé tehető, a sótalanítás ökológiai és környezeti károkkal is jár. Az eljárás eredménye egyrészt az édesvíz, de nagyon tömény sós víz is keletkezik, amelyet a tengerekbe pumpálnak vissza. Ezt az extrém sós közeget pedig nehezen viselik el az ottani életközösségek, míg a régebbi generációs erőművek jelentősen fel is melegítik a vizet, ami szintén átformálja az ökoszisztémát. A sótalanítás közben olyan vegyszereket is felhasználnak, mint az alumínium-klorid, a kénsav, a nátrium-hipoklorit vagy a vas-klorid, amelyeknek a maradványai szintén a tengerbe jutnak. Ezek a vegyületek a táplálékláncba is bekerülhetnek, és a méreganyagok így emberi szervezetbe is bejuthatnak. Egyes számítások szerint minden liter sótalanított vízzel másfél liternyi szennyezett oldat is jár.

A sótalanítóművek másik problémája a nagy energiaigény. Persze a működtetésükhöz használható megújuló energia is, de a gyakorlat szerint még nagy arányban jelentős üvegházgáz-kibocsátással járó fosszilis energiahordozókkal működtetik ezeket. A Nemzetközi Energiaügynökség szerint a víz sótalanításához szükséges globális energiaigény 2010 óta csaknem megduplázódott, és 2030-ra várhatóan ismét megduplázódik.

Marokkó már eddig is rengeteg sótalanított vizet használt fel, és jó példája annak, hogy milyen öngólokat is lehet lőni a nem kellően átgondolt vízgazdálkodással, amelyet egy mesterséges rendszer tart fenn. Marokkó hegyvidékei sokáig vízben bővelkedő helynek számítottak, az esőből és a hóolvadékból származó vizet völgyzáró gátakkal gyűjtötték össze, de a klímaváltozás ott is érezhető, az évtizedek alatt egyre kisebbek lettek a vízszintek, így máshonnan is szükség lett a pótlásra.

Marokkó szomjazza a vizet, de ennek csak az egyik oka a klímaváltozás, nagymértékben hozzájárul ehhez, hogy az afrikai ország úgy pozicionálta magát, hogy egész évben friss zöldségfélékkel, például koktélparadicsommal lássa el az európai piacokat, még akkor is, ha több növény termesztési feltételei nem optimálisak Marokkóban. A termesztéshez viszont sok víz kell.

Száz évvel ezelőtt a marokkói parasztok zabot, árpát és búzát termesztettek, de csak kisebb parcellákon, és főleg azért, hogy tudják vele etetni a jószágaikat. Annyi terményük volt, amennyit az esők lehetővé tettek. A 20. század közepén aztán kezdett átformálódni a hagyományos gazdálkodás, az egyre-másra épült völgyzárógátak és víztározók nagy területek öntözését tették lehetővé. Egyre több területet vontak művelés alá, és szakértők szerint az 1990-es években emiatt már nagyobb volt a vízigény, mint a hozzáférhető víz.

Ezután egyre több kutat és víztározót ástak a gazdák, amivel megcsapolták a talajvizeket is, amelyeknek inkább vésztartaléknak kellett volna lenniük. Mindezt tetézte, hogy a Marokkói Zöld Terv pénzügyileg is ösztönözte az ott nem őshonos és vízigényes növények termesztését, például a görögdinnyéét, de termesztettek citrusfélét ott is, ahol a csapadék csak minimálisan járult hozzá a növények vízigényének kielégítéséhez, és onnan is paradicsomot próbáltak exportálni, ahol a víztartó rétegek szinte teljesen kiszáradtak.

Ezzel együtt a projekt gazdaságilag kifizetődött, vállalkozások indultak, munkahelyeket teremtettek az elmaradott vidéki térségekben, de a rendszer nem volt fenntartható. A kormány szorgalmazta ugyan, hogy víztakarékos öntözési módszereket használjanak, de a gazdák a profitjukat inkább területi terjeszkedésre fordították. Amikor aztán beköszöntött egy hosszabb száraz időszak, amely 2018 óta tart, nagy pusztítás tette nyilvánvalóvá, hogy átgondolatlan volt a növekedés. Megugró élelmiszerár-infláció, munkanélküliség-növekedés és összeomló szarvasmarha-állomány járt mindezzel.

„Marokkó pontosan az ellenkezőjét tette annak, amit kellett volna”

– idézte a Washington Post Mohamed Bazzát, az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) volt vízkészletügyi tisztviselőjét.

Az országban eddig is használtak már sótalanított vizet, de ott is kiütköztek anomáliák. A sótalanított víz drága, ötször annyiba kerül, mint a talajból kinyert víz, és ezt nem tudja mindenki megfizetni. „A sótalanított víz költsége jelentősen csökkenti a potenciális növények körét, mivel csak a nagyon magas hozzáadott értékű növények tudják ellensúlyozni” – mondta az Arab Weeklynek Ali Hatimi agronómus.

A Souss-Massa régióban a tehetősebb exportőrök a sótalanított vizet szállító hálózatból öntözik a paradicsomültetvényeiket, de körülbelül 40 kilométerre a tengerparttól megszűnik ez a lehetőség. A távolabbi földterületek egy részén fel is hagytak a termesztéssel, kipusztultak a citrusültetvények, és aki még kitartott a mezőgazdaság mellett, az inkább kaktuszra váltott.

Egy 2022-ben, Agadir közelében beüzemelt sótalanító 1,6 millió lakos vízigényét fedezi kapacitásának 55 százalékából, a maradékból pedig körülbelül 14 ezer hektárnyi termőföldet öntöznek, amelyek Marokkó zöldség- és gyümölcsexportjának 65 százalékát adják. A sótalanított víznek köszönhetően egymillió munkahelyet és egymillió dollárnyi bevételt tudtak megmenteni a regionális mezőgazdasági szervezet szerint.

Marokkóban most 17 sótalanítóüzem működik, négyet éppen építenek, és 2030-ra még kilencet terveznek. Nizar Baraka vízügyi miniszter terve szerint 1,7 milliárd köbméter vizet tudnak majd így biztosítani. „A jövőbeli üzemek közül kettő közvetlenül a gazdaságokat fogja vízzel ellátni. A többi kizárólag a városok ivóvízellátásáról gondoskodik majd, és növelni fogja az összkapacitást, így több természetes vízforrás marad a mezőgazdaságnak” – mondta.

A tervük szerint a gabonaföldeket nem öntözik sótalanított vízből, csak a víztározókból, amelyek, ha a szárazabb évek elmúlnak, újra jobban feltöltődhetnek. A nagy sótalanító projekt mellett Marokkó az energiahálózatát is fejlesztené, a sótalanítókat is megújuló energiából, szélturbinákkal működtetnék. Az agadiri sótalanítóüzem már most is nap- és szélenergiával üzemel.