Történetek a létező szocializmusból 9.: Vackor, a piszén pisze, oviérett mackó nyomdokain

Akik lelkiismeretesen végigküzdötték magukat a könyvek világával ápolt ábrándos viszonyom ízelítőjén, már fogalmat alkothattak maguknak arról, mennyire befolyásolható voltam holmi találékonyan kevert betűk testre szabott gyűjteményeivel.

Gyengém egyáltalán nem számított egyedi esetnek, bizonyítják az akkori tízezres példányszámok, meg a nevelő célzattal írt és kiadott könyvek tömege, néha csetlő-botló, de végső soron mindig megnyerően példamutató hőseikkel.

Akiknek egyike volt Vackor, a pisze kölyökmackó (saját szóhasználatomban „kölyökmackor” – vagy rímelünk rendesen, végig, vagy aszaljunk jeget!), aki önnön példájával mutatta minden óvodaérett gyereknek, mennyire idilli világ várja a szervezett, csoportos oktatásban!

Hej, óvoda,

óvoda,

de fényes az ablaka,

de tágas az ajtaja,

de szép tiszta

minden terme

zsibong a sok

gyerek benne;

olyan, mint egy kacsalábon

forgó, ékes palota.

Másként fogalmazva: adott egy intézmény, amely mintha magát a ránkmosolygó szocializmust képezné le, ifjúsági kiadásban, nekünk, a jövő cseperedő, momentán kissé (indokolatlanul) szorongó reménységeinek!

Amúgy kedves verses történetek voltak Vackor kalandjai, számomra is részei annak a hangulati előkészítésnek, amely a – valljuk be! – családtól nap mint nap elválasztó, riasztóan ismeretlen közeget volt hivatott bevezetni. Ígérve, hogy gyarlóságaimat elnéző, szeretetteljes társaság vár, amelyet meglátni és megszeretni pillanat műve lesz.

Esetemben, különös tekintettel gyárban dolgozó szüleimre, az ovi tulajdonképpen startból napközit jelentett, ebéd utáni alvással, s csak utána begyűjtetéssel, hiszen korábban egyszerűen nem lett volna, aki hazavigyen.

A magyar csoport megléte nem számított annyira finom rostának: a város szinte mindegyik óvodájában volt ilyen, a közeliekben is. Abban már nem vagyok biztos, hogy ezzel együtt miért fordultam meg annyiban…

Úgy sorjáztak ovis pályafutásomban, mint Családom és egyéb állatfajtákban az eperpiros, a nárciszsárga, meg a hófehér villa. Ha állatokból nem is adatott, mutatóba sem. Tény viszont, hogy mindegyikben volt „fürdésszoba”.

Apropó szobák: ha jól emlékszem, általános szabályként a játszószoba volt egyben a háló is, a falmenti fehér szekrénysorból nyíltak a lehajtható ágyak.

Ezen túl nem sok részlet kattan be, legfeljebb az edények, evőeszközök, amelyek nem voltak egyformák. Gondolom, ahogy törtek, eltünedeztek, az újabb sorozatok, óvodasajátos szabvány híján, már kicsit eltértek az előzőktől. Ez izgalmassá tette az étkezések előtti várakozást, nagy kérdés lévén, hogy aznap „szép” evőeszköz, csupor, tányér jut, vagy „csúnya”, esetleg „olyan, né…”

A kanalak, villák esetében szépnek valamiért a szögletes nyelű, végükön, kétoldalt rövid, párhuzamos rovátkákkal díszített példányok számítottak, szemben például a gömbölyített végű, violinkulcsszerű motívummal ékesekkel.

Tányérviszonylatban már nem tudom…

Azt hiszem, viszonylag keveset finnyáskodó egyed voltam, bár a négy konkrét tétel kiváltotta néma iszonyt ma is tökéletesen fel tudom idézni: a felszínén „bőrös” tejeskávé, kakaó, meg a mákos-, illetve tejbelaska bírt ezzel a hatással.

Ezen túl fogalmam nincs már, miket kaptunk, az egy „rizseshús” kivételével. Ez volt az a finoman ragacsos anyag, amivel öröm volt dolgozni! Az ember hosszan döböcskölte (lehetőleg szép villával) különböző ötletes formákra, mielőtt nekiállt elfogyasztani. Gondolom, volt, aki a döböcskölés után már ki is hagyta a végső szakaszt, de határozottan emlékszem, hogy én szerettem, időnként otthon is kértem. „Olyat, mint az óvodában!”

Ami a játékokat illeti, a színes fémlemezből készült, lendkerekes rakéta (Gagarin, Tyitov, Tyereskova a szocialista játékiparban is trendet nyitott), Tu-104-esre hajazó „lökhajtásos” repülőgép, a masszív, szintén fémlemezből készült „ONT-busz” (Oficiul Național de Turism – a korszak állami idegenforgalmi vállalata), ami olyan nagy volt, hogy a kisebb gyerekek ráülhettek, meg a szocialista építést megjelenítő, gyakorlatilag kétdimenziós, fehér műanyag talpon álló, leginkább piros színű „torony”-, illetve „pengeblokkok” alkották az alapkészletet.

Ha már itt tartunk, környezettudatosság szempontjából pozitívumként említhetem, hogy a lakóteleppé rakosgatható tömbházakhoz szintén csaknem kétdimenziós (azért enyhén dudorodó) minijegenyék, zömökebb, kerekkoronájú fák és kis bokrok is jártak, nyilvánvalóvá téve a blokkok – zöldövezet képzettársítást.

A síkidomszerű lakóházak, fák mellé méretben passzoló, ugyancsak lapos járművek társultak, például személyautók, amelyekből annyira kevés volt a városban, hogy önműködően a főtéri Pobjedákra, Warszavákra asszociált a gyerekész, egyszerűen „taxi”-nak, esetleg „luxusnak” titulálva a figurákat (a hétköznapi magántulajdonra utaló személyautó megnevezés éppen ezért még nem honosodott meg igazán, helyette a valós állapotot sokkal jobban megjelenítő luxusautót használták).

Miket tanultunk mindközönségesen az oviban? Nem tudom felidézni, alkalmasint annyira nem mozgatták meg a fantáziámát.

Élénken emlékszem viszont az 1933-as, bukaresti nagy vasutassztrájk „hőse”, a karhatalmi beavatkozás zűrzavarában agyonlőtt ifjúmunkás, Vasile Roaită történetére. Jókora, színes, igen szemléletes, viaszosvászonra dolgozott kép járt hozzá. Óvónénink ennek háttere előtt, megrázó részletekkel nem fukarkodva ecsetelte legfeljebb középcsoportos plénumunk előtt a drámát.

Fogalmam nincs, miért volt ez még műsoron ennyi idő múltán (Roaită kultuszát egyrészt a hatvanas évek elejére már jócskán leépítették, másrészt eleve nem ő húzta a Grivița üzem szirénáját működtető fogantyút a katonaság beavatkozása alatt, hanem bizonyos Constantin Negrea, aki történetesen túlélte a dolgot, viszont 1944-ben maga Gheorghe Gheorghiu-Dej és Chivu Stoica kérte, hogy „engedje át érdemét” a hatékonyabban kamatoztatható elhunytnak, harmadrészt – igaz, ez jóval később derült csak ki – Roaită az akkori állambiztonság, a Siguranța beépített ügynöke volt, aki véletlenül kapott golyót a kavarodásban).

Tény viszont, hogy a forradalmi fikciót felszolgálták nekünk, szinte életnagyságú illusztrációján pedig egy aprólékosan megjelenített, szitává lőtt, rettenetesen vérző proletárjézus lógott a gyárszirénáról.

Eléggé vizuális típus vagyok és voltam akkoriban is, perceken belül elfogott a rosszullét és lefolytam kisszékemből, ezzel nagyjából véget vetve az expozénak.

A csuromvér alak a délutáni lefekvés után is lelki szemeim előtt lógott, így aztán némi vajúdást követően összecsináltam magam, a magam módján viszonozva az ajándékélményt az óvoda személyzetének.

Így edződik az acél, amint azt Osztrovszkij oly találóan megfogalmazta, Vackor sem térhetett ki éppen mindenre felkészítőjében…

A Mikulás nekünk, a dialektikus materializmus jegyében köznevelt gyerekeknek is dukált, bár inkább Télapó (románul Moș Gerilă, ami gyakorlatilag szószerinti fordítása az ószláv mitológiából szovjetesített Дед Мороз-nak; lásd még: „Stalin și poporul rus fericirea ne-au adus”) néven, ő lévén a kevés pragmatikus engedmény egyike. Eljövetelére még „télifát” is díszítettek, elvégre az még a gyermekvárosban is volt, köztéren.

Családi változatát öntudatos háztartásokban szilveszterre állították, mindennemű drogos elhajlást (nép ópiuma) elkerülendő (Ez akár szórakoztató leltár lehetőségét is kínálta: december közepén a tömbházak erkélyein, vagy egyszerűen az ablakokból vízszintben kilógatva, mindenütt megjelentek a kellő pillanatra váró fenyőcskék.

Amelyik ablakban karácsony után is ott lógott még a fa, nyilvánvalóan szilveszterre várva, ott világos, hogy haladó szellem honolt a két-három-négy szoba összkomfortban).

De vissza az oviMikuláshoz!

Ünnepi eljöveteléhez (főleg, hogy sosem érkezett üres kézzel) megfelelő külsőségek dukáltak. Minden gyerek szavalt, énekelt, produkált valamit, képességeihez és a jóváhagyott tematikus kerethez mérten.

Ehhez fűződik első, széles nyilvánosság előtt elszenvedett traumám. Szavalnom kellett, jó sokat gyakoroltuk otthon is, ezzel együtt, amikor eljött a nagy pillanat, a színpadon, a népes közönség előtt belesültem a versbe.

A függöny mögül a szolgálatos óvónéni gőzerővel „súgott”, ezt azonban tisztességtelen módszernek éreztem, így elengedtem a fülem mellett, és a bedöglött memóriámmal folytatott rövid, de kétségbeesett küzdelem után megadtam magam sorsomnak, szégyenemnek, egyszemélyes vert seregként, égő arccal vonulva le a pódiumról.

Számomra teljesen egyértelmű volt, hogy ilyen előzmények után semmilyen jogcímem nincs holmi mikulásputtonyból elővarázsolt ajándékra, így határozottan elhárítottam az illendően joviális, fehérszakállas öregúr erősködését. Hogy ne boruljon látványosan az ünnepi forgatókönyv, végül Óvónéni vette át a csomagom, hogy utánam következő társaim is az égi teherszánkós elé járulhassanak jussukért.

Azt hiszem, a szaggatottan kibontakozó fejlemények leglátványosabb része az ünnepség lezárulta után következett, amikor a büszke szülők derékhada az ajándékukat boldogan szorongató utódokkal már elhagyta a dísztermet. Ekkor Óvónéni diszkrétnek szánt kísérletet tett szigorú elveim feloldására és valami, a színpadi kudarcomat kvázi lenullázó, átlátszó ürüggyel megpróbálta rám tukmálni ajándékomat. A helyzet azonban teljesen világos volt számomra, engedmény szóba sem jöhetett. Ahogy közeledett volna felém, úgy hátráltam, míg végül jelenetünk szabályszerű kergetőzéssé fajult: székeket borogatva rohantam körbe-körbe a már csukott ajtajú teremben, nyomomban a kétségbeesett óvónénivel, akinek teljesítményén sokat rontott, hogy (az én csomagommal) tele kézzel próbált utolérni…

Feltehetőleg nem csak nekem maradt hosszú időre emlékezetes az a Mikulásjárás.

Van azért egy ennél pozitívabb végkicsengésű óvodaszínpadi emlékem is, amely akkori idegennyelv-ismereteimet figyelembe véve, számomra is hihetetlen.

Ezúttal, azt hiszem, évzáró esete forgott fenn és az ünnepélyen amolyan maximalista forradalmi hévvel, román népviseletben, románul kellett megszemélyesíteni az új társadalom építésében kulcsszerepet játszó, változatos ágazatokban (túl)teljesítő dolgozókat (lásd: nemzetiségek testvérisége, munkás-paraszt szövetség, forradalmi lendület). Földműves, úgy emlékszem, mutatóban sem akadt köztük, de ez lényegtelen részlet, olyan „népviseletben” úgysem kapált élő ember, sem állami, sem kollektív, de még háztáji gazdaságban sem (a mezőgazdaságban honos tulajdonformák teljes skálájának igényével).

Az egyes szerepeket első fokon igen demokratikusan, magunknak kellett kiválasztanunk, az óvónőkre „csupán” a vitás helyzetek elboronálása hárulván. Vagyis – mint kiderült – körülbelül a teljes szereposztás, kőművestől, darukezelőtől az esztergályoson (a szocialista realizmus szívcsücskének számító mesterség. Ázsiója azonban óvodai csoportunkban valamiért a bányabéka hátuljának szintjén leledzett), traktoristán át a teherautó-sofőrig, mozdonyvezetőig.

No most, hogy a nyájas olvasó pontosabb fogalmat alkothasson népszerűségi, egyben választási szempontjainkról: tulajdonképpen roppant egyszerűek voltak, a dobogós helyek a különböző járművek vezetőinek dukáltak, nevezett járművek haladási sebességének függvényében.

Ebből talán már sejthető, hogy traktoristaként ugyan nyert ügyed volt mondjuk a kőművessel vagy esztergályossal szemben, viszont a teherautó-, vagy éppen buszsofőr kenterbe vert, amikor a bronz, vagy ezüst kérdésében kellett dönteni.

Hogy a pódium legfelső fokát megülő homályt is eloszlassam: a hely vitán felül a mozdonyvezetőnek járt (pilóta valamiért nem került a versenytárgyalásra bocsátott szerepek közé, akár azért, mert a versikék szerzője atipikus foglalkozásnak tartotta a szocialista építés szempontjából, akár mert nem támadt kellő ihlete néhány idevágó verssorra, a szükséges rímekkel)!

Nnna...szóval minden fiú mozdonyvezető akart lenni. Egy mai világban szocializálódott egyén, a sebesség szempontjának ismeretében, értetlenül állhat a jelenség előtt, de biztosíthatom, hogy a rangsor a hatvanas évek valóságát tükrözi. Középcsoportosként mindannyian utaztunk már vonaton, a Kínai Népköztársaságban gyártott szájharmonikák boldog tulajdonosai azt is tudták, hogy az ablakon kitartott hangszeren mekkora szuflával játszik a menetszél, a sínekkel párhuzamosan haladó útszakaszokon pedig világosan megmutatkozott, hogyan marad le a száguldó vonat mellett gyakorlatilag minden, ami az aszfalton fut. A „rapid” ugyanis, mondjuk egy Segesvár-Brassó szakaszon „csuklóból hozta” a számunkra mitikus óránként száz-százhúszat.

Egy szó, mint száz, kivétel nélkül mindenki mozdonyvezető akart lenni, minimum az évzárón!

A döntés ezek után nyilván az óvónénire hárult.

Fogalmam sincs már, milyen szempontok alapján, de én kaptam a szerepet. Lehet, hogy én tudtam legszebben ülni csendben, hátratett kézzel (ez olyan alapelvárás volt az óvodai képzésben, elemiben, mint a látványos díszlépés a néphadseregben), elképzelhető, hogy valami más stréberséggel, esetleg valósabb készséggel, de elvittem a pálmát.

Innentől már „csak” azzal az aprósággal kellett kezdeni valamit, hogy román szókincsemet akkoriban egy közepesen figyelmetlen körfűrészkezelő egy kezén számszerűsíteni tudta volna.

Amúgy emlékszem még, hogy szövegemben szerepelt a „cu locomotiva-n zbor” költői kép, ami a szerző részéről is visszaigazolta sebességközpontú rangsorunkat, egészségesen duzzasztva májamat. Fellépésemet ezúttal teljes siker koronázta, úgy felmondtam a szüleim által lefordított rigmusokat, mintha csak magyarul lettek volna, jelenésemet fénykép is rögzítette, melyen a román „ijában”, ferde szájjal (ma is az), a rendezői utasításokhoz híven, kitárt karokkal osztom meg lelkesedésemet a hallgatósággal.

Eljátszom a költői kérdéssel: vajon az idők folyamán hányan zavarták népviseletben a Brown Boveri dízelt a „cale lungă, drum de fier”-en... ?

Akkor minden esetre eposzi fagylaltozás honorálta a színpadi sikert, ami kényes (Holicska doki által rövidesen „kidobott”) mandulám miatt tényleg kivételes traktának számított.

Utolsó óvodai évem több szempontból is spártaira sikeredett. Szüleim többször kilátásba helyezték, hogy ha nem sikerül „önerőből” (az udvaron, tévéből, bárhogy) elsajátítanom a román nyelv alapjait, nem lesz más választásuk, mint román csoportba adni iskola előtt. Azt hiszem, nem vettem (elég) komolyan a fenyegetést, tény, hogy ha Piroska annyival indul kosarában nagyijához, ahány román szót én tudtam a nagycsoport küszöbén, sosem születik meg a Rotkäppchen, mert a farkas és a Grimm fivérek egyaránt futni hagyják Pirit, nagyit, humanitárius megfontolásból.

Így aztán megtörtént a végső átiratásom is, mégpedig a Terapia gyógyszergyár román tannyelvű óvodájába.

Azt mindenképpen tisztáznom kell, hogy a „szocializmus építésének” adott szakaszában még a távolabbi jövő zenéje volt az egyszerűség kedvéért nacionál-kommunizmusnak nevezett sajátos hazai út, amely kreatívan ötvözte az észak-koreai modellt a vasgárdista ideológiával.

A kinyilvánított sovinizmus nem számított komilfónak az egyszerű állampolgárok viszonyrendszerében (maga a Párt is szemérmesen alkalmazta, a nemkívánatos eredetű főtitkár diszkrét agyonverése, vagy a világ első női külügyminiszterének háttérbe szorítása már régebben elvégeztetett), az sem minősült kifejezetten kirívó esetnek, ha az egyszerű román és magyar vagy román és szász kétnyelvű párbeszédet folytatott: mindegyik a másik nyelvén szólva partneréhez.

Ennek megfelelően, pillanatig nem állíthatom, hogy óvónénik vagy akár gyerekek (persze a hellyel-közzel megnyilvánuló, enyhített „legyek ura szindrómától” eltekintve) intoleránsan viszonyultak volna hozzám. Az oviba vezető rövid útra is gyakran Suciu névre hallgató szomszédaink Rodicajának kíséretében indítottak, ovi után a szülők időnként együtt érkeztek, hogy hazavigyenek, ilyenkor elcsevegtek a mindennapiakról.

Ettől függetlenül, az első évharmad kőkemény próbatétel volt, szinte teljes nyelvi elszigeteltségben. Gyakorlatilag a Mikulás-ünnepség utáni beszélgetésen derült ki szüleim és az óvónénik számára egyaránt, hogy azt sem tudom, hol van a vécé (tényleg nem emlékszem, hogyan sikerült számottevő malőrök nélkül átvészelnem ezt az időszakot). Aztán valahogy észrevétlenül beszivárgott előbb passzív, majd aktív román szókincsembe a kritikus mennyiségű tudás, lassan érteni, aztán kommunikálni kezdtem. A kényszermegoldás működött!

Éppen idejében.

„A Kökörcsin utca végén

áll egy híres iskola,

óvodáskorból kinővén

ment piszén piszénk oda.

Első Bébe ment az apró,

oda ám az a csöpp boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

Rikogatva akkor

iskolás lett Vackor”

Ha már a Vackor Sagaval nyitottam, hadd zárjak is vele!

Ő kicsit merevebb rendszerben járta végig a közoktatást, hatévesen kellett búcsúznia az óvodától, én lusta hétésfelesként mehettem elsőbe.

De az már egy következő történet!