Szulejmán bin Daúd és a halálugrás

Szólhatna ez a mese, édes gyermekem, az üveggyöngyjátékról, aminek semmi értelme és egyszerre minden értelme van, vagy Schrödinger macskájáról, aki hol magányosan sétált, hol meg csak a potenciális sétálás volt benne a lábában. Szólhatna ez a mese az üveghegyről, amelyet Dosztojevszkij buta és gonosz vénasszonya felrúgott egyszer és összetört, vagy a három testőrről és lovagias szerelmeikről. Szólhatna arról, hogy az orrszarvú hogyan szerezte a ráncait. De, édes gyermekem, ezeket a meséket már mind megírták mások, éppen ezért én új mesét mondok neked.

Tudod, Szulejmán bin Daúd, vagy más néven Salamon, Dávid fia, egy nagyon hiú király volt, aki hősiesen küzdött a hiúsága ellen és mindig elbukott, és egyszer, kérkedésből, elhatározta, hogy sosem kérkedik többet. Szulejmán bin Daúdnak mindig ilyen nagyívű tervei voltak, amiből aztán soha nem lett semmi. Ez a projekt sem ment túl jól, mert Szulejmán bin Daúdból hiányzott mind az ál-, mind a valódi szerénység, és állandóan jelentőséget tulajdonított magának, és azt gondolta, hogy mások is így tesznek. Valamint a szorgalom is hiányzott belőle, meg a kitartás meg a motiváció, de ezek most nem tartoznak ide, édes gyermekem. Eszébe sem jutott, hogy mások nem rá, hanem saját magukra gondolnak ugyanígy, ezért állandóan szorongott, hogy mások mit gondolhatnak róla, és ezért, bár nagyon szeretett volna gazdagságával kérkedni, és dicsekedni azzal, hogy neki milyen jó dolga van, mégsem tette, mert szorongott azon, hogy kinevetik, vagy kiderül, hogy még sincs olyan jó dolga, mint ahogy a fejében összeképzelte magának. Sosem tudta egészen eldönteni, hogy mi a fontosabb, a kérkedés vagy a szorongás, és így állandóan a két ellentétes érzelemtől ide-oda rángatva járkált fel alá a kerek sivatag kerek oázisa kerek palotája kerek kertjének kereken eldugott négyszögletes sarkaiban, és a szája szélét rágta izgalmában.

Valami bombasztikusat akart kitalálni erre a nyárra, mert veszettül unatkozott. Untatta a kilencszáz kilencvenkilenc veszekedős felesége, mert azok állandóan csak kárpáltak és veszekedtek Szulejmán bin Daúddal. Untatta a tevegyűjteménye, mert már minden lehetséges tevetípust begyűjtött, és elveszett az újdonság varázsa. Untatták a kedvenc extrém sportjai, a homokban sízés, a paplanernyőzés, untatta az Oran-Dakar rally, mert tudta, hogy úgyis ő nyeri meg, minden ál- és egyéb szerénység nélkül. Untatta a búvárkodás és a mélytengeri merülés. Kívülről tudta az összes állatot, megkóstolt már minden ehetőt, megnézte az összes korallt, lefényképezte magát az összes lehetséges szögből az összes nevetséges aranyhallal és cápával. Untatták a küzdősportok, amelyeket kipróbált. Volt már saolin-nagymester, tai-csi bajnok és jóscsont-olvasó sifu. Kívülről tudta Amateraszu összes leszármazottját, a Dalok könyvét és a Rámajánát. Haverkodott már Kung fu-ce-vel, a Tokugawa-sógunokkal, Magellánnal és Reinhold Meissnerrel. Tudta az összes mongol esőcsináló táncot, megjárta a hét poklot és a hét mennyet a sámándobon, találkozott Mózessel, aki nagyon szomorú volt, és még mindig az előbőrét siratta, Sárával, aki még mindig nem állt szóba Ábrahámmal, és Zarathustrával, akinek állandóan rengeteg mondanivalója volt, egy kurva percre sem tudta befogni a száját, de soha senki nem figyelt oda rá, és ezért kihullott a történelmi emlékezetből. És édes gyermekem, Szulejmán bin Daúd ezek között a kalandok között, amikor éppen nem kérkedett vagy azon szorongott, hogy ezelőtt egy másodperccel éppen kérkedett-e, unatkozott. Halálosan unatkozott. Még Balkiszt is unta, a csodálatos, okos, napszemű, legeslegszebb Balkiszt, aki aggodalmával az őrületbe kergette. Szerette volna, ha Balkisz békén hagyja, és a rengeteg energiáját inkább a világ megjobbítására, a kilencszáz kilencvenkilenc feleségre, vagy valami egyébre fordítja, és neki békét hagy, hogy nyugodtan szoronghasson kedvenc fikuszfája alatt a kerek sivatag kerek oázisa kerek palotája kerek kertjének kereken eldugott négyszögletes sarkaiban, és a szája szélét rághassa izgalmában és unalmában.

És akkor eszébe jutott a hegymászás. Namármost, édes gyermekem, Szulejmán bin Daúd nem volt ám egy atléta termet. Illetve valamikor az volt, néhány világkorszakkal ezelőtt, de már nem. Persze szeretett azzal dicsekedni, hogy debezzeg akkor, de utána mindig eszébe jutott, hogy debezzeg most, és ettől idegrohamot kapott. Fájt a lába. Meg a dereka is. Ha rosszul aludt, és általában rosszul aludt, mert a sivatagban állandóan melege volt, és ez bosszantotta, a nyakát nem tudta balra fordítani. Reggelente mindig bedühödött ezen, bár soha semmi nem volt balra, ami érdekes lett volna, hogy oda kellett volna fordulni érte, Szulejmán bin Daúd az élet nagy igazságtalanságának érezte, hogy reggel, felkelés után nem tud balra nézni. Kicsit el volt hízva, és kicsit x-lába volt. Ahol régebb az izmai voltak, ott most fáradtan lötyögött a hús, mert Szulejmán bin Daúd túl lusta volt ahhoz, hogy súlyokat emelgessen, hogy izomtónusa legyen. A feje is fájt gyakran, gyakrabban, mint ahogy bárkinek bevallotta volna, mert Szulejmán bin Daúdot halálra idegesítette, ha Balkisz, a gyönyörű, atlétatermetű, bokaperecekkel csilingelő, kigyúrt Balkisz állandóan aggódott érte és nem hagyta békén.

– Tornaterem – mondta Balkisz azon az idegesítő, szelíd, ironikus hangján, és Szulejmán bin Daúd már ettől halálosan bedühödött, ettől a szelídséggel kevert iróniától. És tudta, hogy Balkisznak igaza van, jobb lenne, ha rendszeresen sportolna valamit, nem csak ilyen hirtelen fellángolásszerűen, hogy megveszi a bérletet a siklóernyőzéshez, mert megteheti, futja rá a királyi kincstárból, de aztán soha arrafele sem megy, mert azzal, hogy kifizette a bérletet, már megtette azt, amit az egészségéért és Balkiszért megtehetett. És ettől, hogy Balkisznak igaza van, ha lehet, még jobban bedühödött, és a palotába befele menet mintegy véletlenül felrúgta Nátánt, akit születésétől fogva gyűlölt, mert Nátánnak, ennek a kis idegesítő pondró prófétának is mindig igaza volt, fel sem kelt az ágyból és már háromszor igaza volt. Ó, hogy gyűlölte őket mind, édes gyermekem.

– Hegymászás – kiabálta vissza Balkisznak, aki persze nem volt ott és nem hallotta, mert ha ott lett volna, Szulejmán bin Daúd, a dzsinnek és az ifritek ura, a Fent, a Lent és az Itt szultánja, a királyok királya és az emírek emírje, édes gyermekem, nem kiabált volna semmit, hanem behúzta volna fülét-farkát, és csendben maradt volna. Szulejmán bin Daúd ugyanis tartott Balkisztól. – Hegyet fogok mászni – kiabált Szulejmán bin Daúd az üres sivatagnak, azt képzelve magáról, hogy ő a csodálatos és hatalmas nagy király, akinek mind a három világ engedelmeskedik, de kissé túl hevesen ugrált, ráugrott a kaftánja oldalára, és ettől elvesztette egyensúlyát, és fejjel nekiesett a várfalnak, amitől egy időre elment a kedve az egésztől. Az ugrálástól, a hegymászástól és a Balkisz ellen való lázadástól is. Érezte, ahogy egy nagy púp nő a homlokára, ott, ahol beütötte a lőrésbe.

– Csakazértis megmutatomneki – folytatta magában a monológot, most már lényegesen halkabban és óvatosabban, mert semmi kedve nem volt, hogy a feje másik oldalát is beverje egy ugrándozási rohamában. És elképzelte maga előtt Balkiszt, akinek a szeme majd megtelik iránta való csodálattal és szerelemmel, és akkor ő majd megöleli és mindketten nagyon boldogok lesznek, ő legalábbis. De aztán eszébe jutott, hogy a nevetés mindig ott bujkál Balkisz szemében, és ő sosem tudja eldönteni, hogy Balkisz magában min szórakozik olyan jól, rajta nevet biztosan, és ki fogja nevetni, és magában mulatni fog rajta, hogy a fene essen már bele ebbe az egészbe. És ettől Szulejmán bin Daúd olyan dühös lett, hogy sírt, de csak egy kicsit, mert közben fájt a fejének az a része, ahol beütötte, és nem akarta, hogy jobban fájjon. Szulejmán bin Daúd aggódott magáért, és azt kívánta, hogy bárcsak itt lenne Balkisz, a legeslegszebb Balkisz, aki aggódna érte, ő meg dühösen leteremthetné ezért az aggodalomért, és a világ rendje végre helyreállhatna.

És Szulejmán bin Daúd, megállva, hogy se a Facebookon, se a TikTokon ne kiabálja világgá a terveit, összefogta maga előtt indigókék galabijjáját, elment a Decathlonba, és megvásárolt minden szükséges felszerelést, és titokban (ezt, édes gyermekem, majdnem kiírta a Facebookra, hogy titokban elmegy valahova, de aztán idejében észbe kapott, mert amúgy nem volt ám egy buta király, csak kissé hirtelen), tehát tényleg titokban, egyedül, elindult az ordító sivatagban, hogy találjon egy sziklát, amit megmászhat. A testőrsége szintén titokban követte, mintegy ötszáz méter távolságról. Utánuk, szintén titokban, mintegy ötszáz méter távolságra, elrejtve magát egy terepszínű burnuszba, settenkedett Balkisz, aki megint halálosan aggódott a királyért, de nem akarta megbántani a büszkeségét. És Balkisz mögött, felszerelkezve vizespalackokkal, terepjárókkal és arany karperecekkel, ott settenkedett mind a kilencszáz kilencvenkilenc veszekedős feleség, mert hirtelen nem maradt senki, akivel veszekedni lehetett volna. Ekkora forgalmat nem látott az ordító sivatag, édes gyermekem, azóta, amióta a zsidók kivonultak Egyiptomból, azt gondolva, hogy majd nem veszik őket észre, és angolosan távozhatnak, egy füst- és tűzoszlop barátságos társaságában, amely éjjel-nappal pontosan jelezte az egyiptomiaknak, hogy hova a francba tűntek a zsidók.

A király pedig, édes gyermekem, ott álldogált tanácstalanul a sziklával szemben, mert fogalma sem volt, hogy mit is kellene csinálnia. (És a legteljesebb titokban, mintegy ötszáz méternyi távolságra, ott kempingezett a királyi testőrség, a legeslegszebb Balkisz a terepszínű burnuszában, és a kilencszáz kilencvenkilenc veszekedős feleség, akik éppen a miccset sütötték és a söröket pattintották fel és a kávét főzték, mert rettenetesen unták, hogy Szulejmán bin Daúd már egy világkorszakja álldogál a szikla előtt, és fogalma sincs arról, hogy mit kellene csinálnia.)

És akkor hirtelen (mert mondtam ugye, édes gyermekem, hogy ez a Szulejmán bin Daúd kissé hirtelen király volt) eldöntötte, hogy na jó. Akkor erre a sziklára felmászik. Mégpedig egyedül. És le is jön róla. Egyedül. És akkor majd nem fog számítani, hogy a világ összes királya, szultánja, emírje és uralkodója mit gondol majd róla. Mert ő megcsinálta.

És akkor, édes gyermekem, Szulejmán bin Daúd, a nemnagyonatléta termetével, a szorongásával, az idegeskedésével és az unatkozásával nekiállt, hogy módszeresen megmássza a sziklát. Mert azt gondolta magában, hogy majd, ha felér, akkor boldog lesz. És mászott, és mászott, és mászott és mászott. A testőrség, a legeslegszebb Balkisz és a kilencszáz kilencvenkilenc veszekedős feleség fogadásokat kötöttek, hogy leesik-e vagy sem. Mindenki arra fogadott, hogy le, kivéve Balkiszt, de ő is csak azért fogadott a király mellett, hogy ne legyen már olyan egyedül. És közben pisztáciát ettek és alkoholmentes sört ittak, és szólt a zene, és a kilencszáz kilencvenkilenc feleség a testőrökkel táncolt, Balkisz meg aggódott és a száját rágta.

Szulejmán bin Daúd pedig egyszer csak felért a szikla tetejére. A szikla tetején egy tizenkét karú démon ült, kígyókkal a hajában, és mind a tizenkét kezéből egyszerre itta a sört.

– Na – mondta Szulejmán bin Daúd, mert semmi okosabb nem jutott eszébe.

– Szevaszke – mondta a démon. – Mi a mennydörgős mennykőt keresel te itt, ahol a halál sem jár, mert az én vagyok?

– Ki vagy te?! – kérdezte Szulejmán bin Daúd elkerekedett szemekkel.

– Sindzse vagyok, a halottak ura – hajolt meg a démon nagyon színpadiasan, amitől az összes sör a lábára folyt. – Biztos, hogy velem akartál találkozni?

– Akart a halál – felelte Szulejmán bin Daúd.

– Nem, nem akart – vigyorgott Sindzse – a halál sem akar találkozni velem. Mit keresel te itt?

– A lefele vezető utat, gondolom – felelte Szulejmán bin Daúd kissé szemtelenül, és a démonra nézett. – Nem tudod, merre kell lemenni innen?

– Minek jöttél fel, ezt akartam kérdezni. – mondta Sindzse enerváltan. – Ne bosszants.

– Távol legyen – próbált nem vigyorogni Szulejmán bin Daúd, mert ugye mégsem viccelünk a halállal. – Szóval, tudod, vagy nem tudod?

– Fogalmam sincs – mondta Sindzse. – Aki eddig feljött, az egy sem akart visszamenni, mind valami újjászületésről magyaráztak, de nekem fogalmam sincs, hogy az mi, én halhatatlan vagyok. Akarod, hogy eláruljam a halhatatlanság titkát? Azt tudom.

– Nem akarok halhatatlan lenni – mondta Szulejmán bin Daúd. Fáradtan leült egy sziklára. – Akkor most mit tegyek?

– Talán le kellene menned, ha nem akarsz itt maradni – mondta Sindzse, és újabb tizenkét sört bontott ki, mert a többi, ugye, kifolyt a lábára. – Itt nem maradhatsz, a köztes állapotban, ég és föld között, sörözgetve a halottak urával. Amúgy sem adnék sört, hegymászás közben tilos.

– Az a baj, hogy azt hittem, hogy ha megcsinálom, boldog leszek – mondta szomorúan Szulejmán bin Daúd. – De ezt is unom és nem vagyok boldog. Nem lehetne, hogy ne unatkozzak állandóan? Nincs valami jó tanácsod?

– Az, amit valójában keresel, nincs, és ettől vagy olyan boldogtalan. Illetve megtalálható, de benned van. Hiába keresed kívül azt, ami bent van – mondta Sindzse, és a tizenkét kezéből hattal egy óriásit lökött Szulejmán bin Daúdon, aki ettől lezuhant a szikláról, mert persze nem volt bekötve.

– Hülye emberek – mondta idegesen Sindzse – ez is minek jött ide a filozófiai marhaságaival. Nem elég nekem a saját depresszióm?

És Szulejmán bin Daúd zuhant és zuhant és zuhant és zuhant. Esés közben jött rá, hogy mi az, amit keres tulajdonképpen. De akkor már késő volt. Egy világkorszakon keresztül zuhant, és a szikla aljába esett, összetört testtel. A testőrök és a feleségek boldogan felmarkolták a nyereményt, és nótázva elvonultak a sivatagban. Balkisz meg ült a szikla tövében és sírt.