Élni Sarlatániában (részlet)

Vezír Álmos egy komplex és nárcisztikus személyiségű mester, aki saját magáról íratna monográfiát, és pályázatot hirdet erre a célra, hogy újra a figyelem középpontjába kerüljön és befolyását erősítse. Ő egy olyan figura, akinek élete és munkássága keveredik a valósággal és a mítoszokkal, és aki tudatosan manipulálja a történeteket és a valóságot saját céljai érdekében. Álmos múltja is titkokkal terhelt, beleértve a politikai helyzetekkel való összefonódását, és személye köré egyfajta misztikus és ellentmondásos aura szövődik. Molnár János Élni Sarlatániában című regényének a kiválasztott részletében megismerjük Nyalánki Hugót, egy ösztöndíjas írót, aki azért küszködik, hogy megírhassa ezt a monográfiát Vezír Álmosról. Hugó szorongásokkal és bizonytalansággal küzd, attól fél, hogy a Mester nem fogadja jól sem az őszinte, sem az idealizált ábrázolását. Végül Hugó a várakozásoknak eleget téve anyagot gyűjt, és egy találkozón próbálja megszerezni Álmos beleegyezését és támogatását a nagy munkához.

PÁLYÁZNI CSAK OKOSAN ÉPEN TULAJDONKÉPPEN

Tehát ki is az a Nyalánki Hugó? Nagyreményű ösztöndíjas, „korunk hőse”, személyéről részletek a részletekben, ahol az ördög is ördöngősködik. Kissé szárnyaszegetten kutatgatott. Különféle szorongások zaklatták, feszegették belülről. A szó ettől kezdve az övé.

Félt hogy vállalása, Vezír Álmosról monográfiát írni, nehezebb szerecsendió, mint hitte volna. Szeretett volna olyan mozzanatokat találni, mint mondjuk amilyen David Merlini, magyar származású világhírű illuzionista életrajzaiban szerepel: már három-négy éves korában, amikor mások épp az első gyermekdalocskákat dúdolják kissé hamisan, ő zárakkal, lakatokkal, láncokkal bíbelődött, és harapott, ha el akarták venni tőle. Miközben szépreményű ösztöndíjasunk nem tudta bizonyosan megítélni, fog-e örülni a Mester, ha viszontlátja saját legendáit, saját magáról. A tükör, a kamera köztudottan torzít, néha előnyösen, máskor az arányokat előnytelenül megváltoztatva. A Mester időnként, talán önnön szórakoztatására, szerette a szerénység álarcát felölteni, még önironikus szösszeneteket is megeresztett, amúgy „mellékesen”, esetenként viszont hajmeresztően hihetetlen történeteket mesélt, arcán a vakhit szent meggyőződésének fényével miszerint, hogy ha nagyon vakmerően és kitartóan hazudsz, füllentesz, mellé beszélsz, hantázol azt hajlamos a többség igazságként elfogadni. Nem tudta eldönteni, mennyire simul rá az álarc az arcra. Egy időben megszállottan kereste az akkoriban divatos Wittgenstein nyomán a mögöttes valóságot, „kezem kesztyű, alatta karmok”, írta egyik szösszenetében.

Attól tartott, hogy Álmos lemondóan, úri fölénnyel legyint majd, ha ellenszenves neki valami. Nem indokol, fensőbbségesen túlnéz rajta, egyszerűen kiejti a látóköréből és „elsétál”, ahogy a nemszeretem helyzetekben tenni szokott. S akkor ő lecsúszik a beígért díjról, mellőzik az ösztöndíjak kiosztásakor, nem kapja meg a beígért állást, amelybe már úgy beleélte magát, bezárulnak előtte a pályázatok megnyílt aranykapui, egyszerre csak kezdik nem ismerni azokon a helyeken, ahol mindeddig előzékenyen előre engedték, nagyvonalúan vállon veregették és biztatták: csak így tovább, fiú, szép jövő áll előtted.

Nagyokat sóhajtott, s kissé kedve szegetten böngészett tovább az interneten. Meggyőzte magát, hogy a Mester van annyira nárcisztikus, hogy legendáit, fellengzősre hangszerelve, esetleg a hihetetlenségig feltupírozva szívesen lapozgatja. Mert ahogy egyszer egy interjúban kijelentette, mindig szereti, ha valami hamisat csempésznek a tények fogaskerekei közé, örül, ha a tényekben vakon megbízók elbizonytalanodnak, hirtelen kicsúszik önbizalmuk lánctalpa alól a szilárdnak hitt talaj, és megingathatatlan hitük a dolgok helyes megismerhetőségében tragikomikusan meginog, félre billen, kileng.

Úgy döntött, igyekszik valamiféle korrajzot, történeti kontextust (már megint ez a kontextus!) kerekíteni/négyszögesíteni a hiányzó gyermekkor mögé. Ez egyfajta hitelességet, sőt misztikumot kölcsönöz majd az összképnek reményei szerint. Annyi biztos, hogy Álmos születése, felcseperedése idején pofozták be a falusiakat a termelőszövetkezetekbe, szerte Kelet-Európában, akiknek pedig ez nem tetszett, építhették az új „emberarcú társadalmat” a különféle ipari létesítmények munkatelepein, embertelen körülmények között, olyan barakokba kényszerítve, amelyek alig különböztek egy náci haláltábortól, legfeljebb szerencsés esetben nem őrizték őket géppisztolyos, farkaskutyás keretlegények és keretlányok.

Hogy ebből Álmos mit láthatott, tapasztalhatott, alig sejthető. Talán annyit bizonyosan, hogy nemzője gyakori távolléteinek okaként sokszor nevezte meg a „terepmunkát”. Az apa annak idején öntudatosan taposta hivatali gumicsizmával az építkezések sarát, és küldte lelkes termelési riportjait, mindenekelőtt a Párt szócsövébe, ahol alkalmazásban állt. Főleg faluról odavetődött fickókat szúrt ki, s igyekezett olyan mondatokat szájukba adni, amelyek ha nem is voltak valószerűek, de legalább igazolták a Párt politikáját. Nem volt ez könnyű munka, de megérte. Vidéki, kőszénfüstös iskola helyett Erdély központjában maradhatott. Megkapta egy Izráelbe repatriált holokauszt-túlélő ötszobás belvárosi lakását. S miközben a köznép a kvótarendszert kijátszva próbált küzdeni a túlélésért, ő pártmunkásnak minősülve kedvezményeket élvezett. {TGM, a barát és ellenség, így nyilatkozott az „ősökről” pár évtizeddel később: Most őszintén. Ha visszagondolok egykori kolozsvári baráti körünkre, föltűnő, hogy valamennyien az 1944/45 után, az antifasiszta-szocialista újrakezdés, közelebbről a Magyar Népi Szövetség (gyakorlatilag az erdélyi magyar kommunisták) által létrehozott romániai magyar kulturális-fölsőoktatási-akadémiai rendszer vezető figuráinak a gyermekei voltunk.}

Hugó első komoly forrására egy Múzeum-körúti antikváriumban lelt. Igen rossz minőségű papírra nyomtatták a derék hetilapot, amelynek derengő lapjain felismerni vélte az akkor tízéves Álmost, amint egy lakótelep építésén sáros dömpert csodál elmerülten, törökmézet szopogatva, a háttérben félig kész panelházak merednek a felhőtlen égre. (A riporter kénytelen volt magával vinni gyermekét, mert épp nem volt kire hagyni, akkoriban gyermekmegőrzők még nem voltak.) Örömmel értesítette telefonon megbízóját a felfedezésről.

AMIKOR A CITROMFA TERMŐRE FORDUL

Minden történet feltételez kiindulási pontot, kettőspontokat, amelyek valójában csatlakozási felületek a nagy egészhez. A miénk születésénél pályázat kihirdetése őrködött, ahogy azt már jeleztük. Napjainkban ezt a versenyeztetési formát kiáltották ki az esélyegyenlőség non plus ultrájának, míg valójában az össztársadalmi képmutatás mintapéldánya. Mindenki tudja, a feltételrendszeren keresztül nagyon is meg lehet határozni, kik lehetnek egy pályázat résztvevői, illetve nyertesei. Nem beszélve a bíráló bizottságokról, amelyek összetétele szintén meghatározó a nyertesekre nézve. És nem suttogva az ún. meghívásos pályázatokról, amelyek kritériumait kimondottan személyre szabták, korlátozva a szabad részvételt, tehát eleve kirekesztőek. Nesze neked esélyegyenlőség, függetlenség, objektivitás és a többi tetszetős és hazug szlogen.

Szóbanforgó pályázatunkat maga Vezír Álmos hirdette meg az általa grundolt és vezetett Alapítvány honlapján. A feltételeket úgy rögzítette, hogy abból bárki megérthesse, az „Összmagyar kortárs költő” fantázianevű monográfia-pályázat témája nem lehet más, csakis ő. Hogy biztosra menjen, a pályázatot elbíráló zsűri elnöke hogy, hogy nem ő maga lett. Gondolkodása, bár sokan avantgárdnak, abszurdoidnak, némelyek szürrealistának vélték, alapjában tradicionálisra volt beállítva: az élet meghatározó aspektusait ok-okozati összefüggésben értelmezte.

A monográfia íratás oka az volt, hogy megítélése szerint korán beiktatták a Kánonba, aztán egy adott politikai helyzetben mintha kiiktatták volna, amit roppant sérelmesnek vélt. A tudatos felejtést az 1994-es évhez kapcsolta, amikor a volt kommunisták és jogutódjaik kerültek hatalomra Magyarországon és Romániában egyaránt, és az általa létrehozott erdélyi intézményektől minden támogatást megvontak. A kánoniták, noha nyilvánosan nem támadták, de tudomást sem vettek róla. Ő így érzékelte. Rendben – morogta viharvert, fagyúszagú szakállába: De voi nu ma vreti, io va vreau. A mondás egy román író szerint, bizonyos Despot vajda szájából hangzott el, eredeti görög nevén Jakovos Iraklídisz és azt jelentette, hogy ha ti (mármint a moldvai román alattvalók) nem akartok engem vezéreteknek, én akarlak titeket alattvalónak. És a tettek véres mezejére lépett. Álmos is, csak ő vértelenre. Nem fejeztetett le senkit, nem kérte sem török, sem osztrák segítségét, meghirdette a pályázatot. Akkorra a posztkommunisták újra gazdasági csődbe vitték az országot, az általa kedvelt párt a jelek szerint hatalomra fog kerülni, és abban ő is szerepet akart vállalni. Ehhez jó ugródeszkának vélte egy monográfia kiadását.

Váratlanul kevesen jelentkeztek, mondhatni senki. Ezt a kánoniták aknamunkájának tekintette, de őt nem olyan puhány fából faragták, mint amilyennek külseje alapján némelyek tévesen megítélték. Az idő sürgetett, a közeledő választás még inkább. Behívta Nyalánki Hugót, akit még szülővárosából valamelyest ismert mint újságírót, egykötetes költőt, akiről tudta, hogy valamelyik képzésben már foglalkozott az ő hetedhét országra, de leginkább Sarlatániára szóló munkásságával, otdk vagy szakdolgozat szinten.

Hugó megörült a feladatnak. Épp tengett-lengett-pangott, az a típus volt, akit ha nem illesztették be meghatározott keretbe, hajlamos volt a teljes szétcsúszásra. Álmos még a meghirdetett pályázati feltételeken is hajlandó volt módosítani, például törölte a megvalósítás határidejét, elvileg végtelenítette. De érzékeltette, nagyra értékelné, hogyha még a választások előtt megjelenne. Ha nem is az egész, egy előzetes mindenképpen. Abban egyeztek, hogy Hugó sürgősen „anyagot” gyűjt, s aztán majd tovább néznek. Eltelt néhány hét, amikor végül is Hugó jelentkezett. Álmos sms-t küldött neki, hogy várja ekkor és ekkor.

Budai szolgálati lakásában fogadta famulusát, kissé megkésve, 2010 januárjában – a választásokat áprilisra írták ki –, amelynek nappalijából, két jegenye közti üres térben látszott a Duna egy szelete. A folyó zajlott, hajók helyett fehér jégtáblák hánykolódtak a piszkoszöld hullámokon.

Leültette vendégét kedvenc holland bőrfoteleibe, amelyeket egykori gyarmatosítók ízlése szerint százötven kilós, nagyformátumú testekre szabtak, s amit egy erdélyi segélyszállítmányból szerzett, korábban kolozsvári lakásának kényelmét „szógálta”. Kedvenc italával, ánizslikőrrel kínálta a vendéget. Hugó undorodott az italtól, olyan érzése volt, mintha mézes alkoholba mártott poloskákat kellene lenyelnie, de sikerült anélkül, hogy rókázott volna. Győztes mosollyal nyújtotta át a kincset. Álmos fakó arcán tüzes pír jelentkezett, mint a másnapi vihart előrejelző alkonyi ég.

– Ilyen szarságokkal ne foglalkozz – mordult Hugóra. – Apámhoz pedig csak minimálisan, illetve más irányból közelíts. Ez nem a megfelelő irány és irály. A sumerologiáról hallottál már? Az közelebb áll hozzá, mint holmi termelési riportok. Megértettem?

Hugó megértette, hogy mellé lőtt. A sumerológiáról csak annyit tudott, hogy némelyek a magyarok eredetéről szóló „ködevésnek”, mások igazi tudománynak tekintik, de tudatlanságát palástolta. Értelmesen bólogatott, és helyeslően hümmögött.

– Ha tanácstalan vagy, bátran kérdezz engem. Nem tagadom, türelemre is szükséged lehet. A teendőimhez képest roppant korlátozott időmennyiséggel rendelkezem. Hál Istennek, nemcsak kitűnő képzelettel áldottak meg felmenőim, hanem tiszteletet parancsoló emlékezettel is, az örökölt szkíta/örmény gének teszik a dolgukat. Például, az első emlékezetes történet kisiskolás életem hetedik osztályában esett meg velem. Tértölelő – ezt szó szerint is veheted – nagy életinterjút áldozott életművemnek a NÉP HANGJA, erre a jelenetre is kitérek röviden. Hurkás karjait szélesre tárva, mint valami tömpe szárnyakat, érzékeltette az interjú méreteit. És biztatta, ne lustálkodjon, üljön be a legközelebbi könyvtárba, s kutakodjon. Ahogy egy kutatóhoz illik. A kutató szót ironikus mosollyal kísérte, mint aki bő fenntartással viseltetik a fogalom tartalma iránt. Aztán félórás kiselőadást tartott a könyvtárak civilizációs jelentőségéről, kezdve az eblaitól a pannonhalmi bencés gyűjteményig. Ha esetleg ismeretségi közbenjárásra van szüksége, csak szóljon, ő egész nemzeti bankra való kapcsolati tőkével rendelkezik.

Hugó emlékezett, hogy amikor a szakdolgozatát írta Vezír Álmos korai költészetéből, elébe került egy interjúkötet, amelyben Vezírt és környezetét különböző kérdezők faggatták arról, hogy lehetett-e ellenzékiként élni a diktatúrában, ha igen, hogyan. Álmos első feleségét is megkérdezték, aki leveleket emlegetett, amelyeket Pestre telepedése előtt szülei kolozsvári lakásában őrzött, nem tudta a kérdezőnek megmutatni. De állította, hogy azokon keresztül kommunikált férje a titkosszolgálattal akkor, amikor a szamizdat felgöngyölítése idején Álmos eltűnt, és utólag derült csak ki, hogy a rémhírterjesztés hazug volt, és egy cseppet sem a politikai rendőrség fogságában volt. Tudta, hogy elsőként a politikai rendőrség tisztjei olvassák a megfigyelt személy leveleit, azokat úgy fogalmazta, hogy értsenek belőle. Az interjúkészítő megkérdezte Álmost is a titokzatos levelek felől. Álmos nagyon durván reagált. Azzal vádolta a kérdezőt, hogy alattomos módon próbált „kicsalni” magánleveleket egy jóindulatú, naiv lénytől, aki az ő első felesége, amihez sem joga, sem köze. A következő mondatban pedig kijelentette: nincs titkolnivalója, ha tényleg vannak levelek, akkor nyugodtan nyilvánosságra lehet hozni. Na most légy okos, Domokos, biztatta magát Nyalánki Hugó.

Az interjúkötetet forrásként fogja használni, döntött. Az ellentmondás felkeltette az érdeklődését, fel szerette volna tenni a kérdést Vezír Álmosnak. Végül odáig merészkedett, hogy engedélyét kérte, volt feleségei, szülei, testvérei kikérdezéséhez, amire megint csak talányos választ adott. Ő senkit sem tilthat le a véleménynyilvánításról. Ugyanakkor nem látja értelmét, hogy olyanok jellemezzék, akik feltehetően indulataik, érzelmeik, érdekeik, a közös múlt szubjektív félreértelmezésének befolyása alatt állnak, vagy állhatnak. Váratlanul bejelentette, hogy a témát pillanatnyilag lezárta. A kutató – ironikus hangsúly bekapcsolva –, ha úgy érzi az anyaggyűjtés olyan fázisába érkezett, amikor van miről érdemben diskurálni, jelezze, s ő bármennyire elfoglalt, szakít rá időt. A határidő – igaz – végtelen, de viszont az ő ideje véges. Közelednek a választások, és neki mind sűrűbb lesz a programja. Nevezett időpontig már biztos nem készül el a mű, ezért az előzetes közléséről meg ne feledkezzen, ha közlési gondjai lennének, csak szóljon. Búcsúzóul még egy pohárka ánizzsal kínálta vendégét, aki kimentette magát azzal, hogy még sok szellemi munka vár rá estig, és amúgy sem nagyon bírja a szeszes italokat. Lebaktatott a Duna-partra, aminek ugye semmilyen logisztikai értelme nem volt, onnan hívta fel az Országos Széchenyi Könyvtárat.