Mit vinnék magammal... Auschwitzba?

"Milyen könyvet vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?" – ez a kérdés gyakran szerepelt azokban az "orákulumokban", amelyek körbejártak az iskolában kamasztársaim között. De soha nem képzeltem a "lakatlan szigetet" másnak, mint egy egzotikus helynek pálmafákkal és kényelmes napozóágyakkal a parton, ahol simogató hullámok cirógatják a partot...

Tegnap este, miután zuhanyozás után bepillantottam a fürdőszobába, a samponok, tusfürdők, habfürdők és a kedvenc glicerines szappanomat tartalmazó szappanadagoló polcán siklott végig a szemem, majd a fürdőköpenyre és a bolyhos törölközőkre nézve újra átfutott agyamon a kérdés: mit választanék ebből a sok piperecikkből, ha bármelyik pillanatban kénytelen lennék elhagyni házamat?

A gondolat, amely rendszeresen visszatér, és a legváratlanabb pillanatokban cikázik át rajtam, a génjeimben hordozott holokauszt-örökségből ered.

Mit választanék tehát a szekrényemből, a kredencből, a kamrából? Hogyan venném fel azt a csizmát, amellyel másnap... Nem, még aznap, néhány óra múlva vagy még rövidebb időn belül fel kellene szállnom arra a teherautóra, amely a gettóba vinne, vagy a csendőrök által kísért sorban gyalogolnék a többi áldozattal együtt a kijelölt gyűjtőhelyre? Honnan lehet tudni, hogy milyen holmikra lesz szükséged, és mennyi fölöslegtől kell megszabadulnod útközben, milyen csomagokat fognak elrabolni, ellopni, megsemmisíteni...

Sok vallomást hallgattam meg és rögzítettem a holokausztról, másokat elolvastam és lefordítottam, és a posztumusz szolidaritás jeleként megpróbáltam a családomban, a közösségemben élő nők helyébe képzelni magam, akik néhány órával (vagy csak 20 perccel, ahogy 1944. május 3-án történt Marosvásárhelyen) a gettóba hurcolás előtt abba a helyzetbe kerültek, hogy eldöntsék, mely tárgyak nélkülözhetetlenek az életük folytatásához, családjuk szolgálatához és védelméhez, a múlt, a családi történelem egy darabjának megmentéséhez... Mert biztos vagyok benne, abban reménykedtek, hogy megmenekülnek...

- A takarót, lepedőt, paplant, hogy legyen mivel ágyat vetni az új helyen... Hogyan tudnád elképzelni, hogy hetekig egy téglaszárító színben élj, és a takaródat vagy lepedődet közvetlenül a földre terítsd, vagy akár a sárba (mint a kolozsvári és marosvásárhelyi gettókban történt), vagy egy erdőben a szabad ég alatt (mint Désen), egy sertéstelepen (mint Besztercén), vagy egy volt iskola befejezetlen, huzatos épületében (Sepsiszentgyörgyön), vagy egy rögtönzött táborban a Kraszna folyó partján, amely éppen kiáradt (Szilágycsehben)?

– Nyári és téli ruházatot… A család minden tagja vegyen fel minél több réteg ruhát, a biztonság kedvéért, hogy legyen tartalék. Markovits Kati mesélte, hogy a kolozsvári téglagyári gettóban házasodott meg, és barna kosztümében állt a násznép előtt a baldachin alá. "Édesanyám, szegény, amiatt szomorkodott, hogy nincs menyasszonyi ruhám. Néhány nappal később elindultunk nászútra... Auschwitzba".

– Minél kényelmesebb és strapabíróbb cipőt... Honnan tudhatták volna, hogy a jó cipőket és csizmákat elkobozzák, ellopják vagy megrongálják, hogy fapapucsokra cserélik őket, amelyeknek a mérete (legtöbbször) teljesen más lesz, mint a megfelelő! A koncentrációs táborban a cipő az életet jelentette. Kallós Kati magával vitte a síbakancsát. "Nem volt pénzem, de szerettem sportolni. Egy egész évig dolgoztam a varrógép fölé hajolva, és a megkeresett pénzből csináltattam magamnak egy pár bőr síbakancsot. Sikerült megtartanom őket a deportálás alatt. Nélkülük nem éltem volna túl a több hetes halálmenetet" – mesélte a Spielberg Alapítványnak adott interjúban. Amint megérkeztek Auschwitzba, a foglyokkal zsúfolt marhavagonokat kiürítették, az elgémberedett embereket letoloncolták, ordítottak rájuk, szidalmazták és ütlegelték őket, hogy siessenek a leszállással, és arra kényszerítették őket, hogy hagyják ott az összes csomagjukat (bőröndöket, edényeket, ruhákat, cipőket és egyéb használati tárgyakat), mondván, hogy majd visszakapják őket. Ez természetesen nem történt meg, kivéve – talán furcsa véletlen folytán – azoknak a foglyoknak az esetében, akiknek a kanadai szektorban kellett dolgozniuk, ahol az egyes szállítmányok után elkobozott tárgyak halmait válogatták. Egy tárgy visszaszerzése súlyos büntetést, talán még halált is jelentett...

- Edényeket, evőeszközöket, egy borszeszégőt, esetleg mosogatószert... Hogyan is képzelhetnénk el, hogy a gettóban csak néhány kulacs vagy egyetlen kút (a kolozsvári vagy marosvásárhelyi téglagyárakban létesített gettókban), vagy egy szennyvízgödör (a szilágycsehi gettóban) állt az odazárt emberek rendelkezésére?

- Pelenkákat és cumisüveget a csecsemőnek, talán egy-két játékot a nagyobb gyerekeknek... Hogyan tudnánk elképzelni, hogy a csecsemők halnak meg először a gettóban vagy a vonaton, és ha valamilyen csoda folytán mégis túlélik az utazást, a rámpáról egyenesen a gázkamrába kerülnek a többi gyerekkel és az anyjukkal együtt? Sok játékot már a gettóban elhagytak, más, a poggyászt nehézkessé tevő tárgyakkal együtt. Nagyváradon (akárcsak Máramarosszigeten, Szatmárnémetiben és más városokban) a gettót a város több utcájában alakították ki, magas kerítéssel körülvéve és állandó őrizettel biztosítva, hogy senki nem szökik el. "Miután az első transzport elment – mesélte Mózes Teréz –, kimentem sétálni, és amikor abba az utcába értem, ahonnan a transzportot elvitték, babákat, plüssmacikat és más játékokat, kabátokat és ruhákat láttam a földre dobálva, azok dobták el, akik nem tudták az összes holmijukat magukkal cipelni...".

- Nagypapa szemüvegét, nagymama kendőjét és botját... Ki gondolta volna, hogy az öregek az elsők között lesznek, akiket a gettóban, a zsúfolt marhavagonokban uralkodó nyomorúságos körülmények elkaszálnak, és ha mindezek elől megmenekültek, akkor a rámpáról egyenesen a gázkamrába követik unokáikat?

- Élelmiszert: lisztet, krumplit, olajat, kukoricalisztet... Mindent, amit a zsidóknak szánt élelmiszeradagból azonnal össze lehetett kapargatni, amit azokban az órákban vásároltak, amikor még elhagyhatták a házat... Markovits Kati mesélte, hogy az édesanyja egy fazéknyi kész kenyérmorzsát is vitt, amiből még néhány napig főztek a téglagyári gettóban. Hogyan tudta volna elképzelni, hogy nem lesznek konyhák és tűzhelyek, és hogy a zsidó otthonokból szétszerelt fürdőkádakban főznek majd ételt? Hogy a készletek csak rövid ideig tartanak ki, és mindenki szörnyen éhezni fog, mert az őrök nem engedik, hogy élelmet hozzanak a gettó kapujához? (A besztercei Stamboli sertéstelep gettójába még hordónyi ivóvizet sem engedtek behozni, a szilágycsehi gettóba pedig a beküldött élelmiszert elkobozták, és szétosztották a parancsnokság tagjai és segítőik között).

- Valamit a léleknek... Talán az éjjeliszekrényen lévő imakönyvet, amelyet Jom Kippurkor és más ünnepnapokon vagy esténként lapozgattam, hogy megnyugtassam lelkemet? A szeretteim arcát őrző fényképalbumot, vagy ha az összeset nem lehet, akkor legalább egy fényképet? Leőb Éva, aki 16 éves volt, egy egész albumot vitt magával, de a gettóban kellett hagynia. Csak kedvese fotóját vitte magával... egy aprócska képet, amelyet végig őrzött a deportálás alatt, az életét kockáztatva, amikor egy őr megpróbálta kikapni a kezéből. Néha a szájában tartotta a fényképet, hogy ne lehessen felfedezni. Eva és a fénykép is túlélte a haláltábort, és – hihetetlen szerencse folytán – a szerelme is. Mindketten egyetlen túlélői voltak családjaiknak. A háború után összeházasodtak.

- Mit vigyek még magammal? Talán az iratokat és diplomákat... Amivel talán jobb munkát lehetne kapni az új helyen… A nőknek amúgy is keményen kellett dolgozniuk, hogy eltartsák a családjukat. A legtöbb férjet besorozták a fronton lévő munkaszolgálatosok közé. A családanyák anyagi helyzete egyre bizonytalanabbá vált. Még a jómódú nők is elszegényedtek, miután pénzüket, ékszereiket, szőnyegeiket, porcelánjaikat, ezüst étkészleteiket és festményeiket kénytelenek voltak átadni a hatóságoknak. Az engedélyezett (jelentéktelen) pénzösszeg és a jegygyűrű, amit elzálogosítottak vagy eladtak, nem tudta biztosítani a mindennapi betevőt... Hogyan is képzelhették volna, hogy a gettóba való belépéskor ezeket is elkobozzák? Rosenfeld Éva magával vitte a gettósítás előtt néhány nappal szerzett érettségi bizonyítványát... Ezt sikerült magánál tartania Auschwitzba érkezéséig. "Elküldtek minket a zuhanyzóba, és megparancsolták, hogy minden ruhánkat vegyük le, és álljunk be a sorba. Én minden ruhámat levettem, és meztelenül álltam, az érettségi bizonyítványomat szorosan a kezemben tartva. Ekkor egy őr rám kiáltott: "Mi az a papír, és kirángatta a kezemből" – idézte fel a pillanatot egy dokumentumfilmhez készült interjúban.

– Ó, Istenem, mit vihetsz még magaddal abból az otthonból, amelyben oly sokáig éltél, amelyet csecsebecsékkel, falikárpitokkal és párnákkal díszítettél, és hangulatos családi fészekké alakítottál? És ha egy fontos dolgot elfelejtesz, nem mehetsz vissza érte, mert a kakastollas csendőrök és a gettósítási bizottság lepecsételi a házadat, és téged, a családodat, a rokonaidat, a közösségedet pedig a gettóba terelik, és aztán ki tudja, mi lesz? A pecsétek nem sokáig maradtak a zsidó házakon. Hamarosan szétosztották őket olyan családok között, akik ilyen lakásokat akartak megszerezni. A bennük maradt vagyontárgyakat is kisajátították. Más pecséteket törtek fel, házakat fosztottak és raboltak ki. A legtöbbször a deportálásból visszatért holokauszt-túlélők (számuk igen csekély) nem tudtak visszaköltözni korábbi otthonaikba, vagy visszaszerezni a bennük hagyott holmikat.

Már 79 éve, hogy felszabadult az auschwitzi láger, ahol nagyanyáim Éva és Malka, édesanyám nagynénikéi, Eszti és Pepi néni, nagyanyja,Regina, édesapám Anna, Dóra és Jolán nénikéi elpusztultak... Mindegyiküknek néhány órája volt, hogy eldöntse, mit csomagoljon, mit vigyen magával... Egyikük sem élte túl. Csakúgy, mint a nácik által megszállt Európa több millió más zsidó nője – fiatalabbak vagy idősebbek, szegényebbek vagy gazdagabbak –, akik sietve hagyták el otthonukat egy csizmával, egy hátizsákkal, egy bőrönddel, amelybe sietve bepakolták, amit csak jónak láttak. Legyen áldott az emlékük!

A szerző cikke román nyelven jelent meg először a Baabel portálon.