Mind eltűntek a románok

Egy nap arra ébredtünk, hogy mind elmentek Kolozsvárról a románok. Reggel nem sejtettem semmit, amikor vettem a két alapvető munkaeszközömet, a laptopom és a nyakkendőm, s szokás szerint kimentem a buszmegállóhoz. A máskor forgalmas utca kihalt volt.

Egy idős embert láttam a túloldalon, és távolabb is ment valaki, de rajtuk kívül senki. Észrevettem, hogy autók is alig járnak erre, a busz se jön, elindultam gyalog. A Kispiacra érve találkoztam Szappanos Pistával, mondtam neki, hogy azt hiszem, le van zárva a Pata utca.

Szappanos Pista a másik irányból jött, úgy látta, hogy az egész város ki van halva, és nagyon izgatott volt, szólt, menjek hozzá közelebb, hogy ne kiáltson, figyeljek rá jól és ne röhögjek: azt beszélik, hogy mind eltűntek ma reggelre a városból a románok.

Jött éppen a Pata utcai Erzsike néni, a magán időjárásjelentő. Szappanos Pista neki is szólt fojtott hangon, hogy kész, elmentek a románok Kolozsvárról.

- Az istenit, Pista! Végleg?

Rohantunk együtt tovább Lakatos Árpihoz, az illegális idegenvezetőhöz, akinek széleskörű tudása volt, mert csak úgy lehet idegent vezetni. Őt is már az utcán találtuk, a két mobiltelefonja egy-egy fülén, újságolta néhány arra járónak, hogy igen, azt mondják, hogy ma reggelre mind elmentek. Bosszankodva kacagták ki Lakatos Árpit, hogy na, ne hülyéskedjünk! Több, mint kétszázötvenezer ember hova tűnt volna el? Na, ne hülyéskedjünk. Biztos alszanak, valami ortodox szentnek a napja lehet a mai, amikor nem szabad nekik dolgozni, kinek van egy román naptára, nézzük meg.

- Tihamér, maga egy tanult ember: nincs egy ortodox naptára?

Végre megjelent egy busz, megállt mellettünk, az a hosszú hajú idős magyar sofőr vezette, megismertük, mentegetőzött, hogy az övé az egyedüli busz a vonalon, ma reggel csak ő jelent meg a garázsban, nem jött be senki más dolgozni. Ketten voltak rajta kívül a garázsban: Gyuri, az éjjeliőr meg Marci, a téligumicserélő mérnök. Egyedül indult el a busszal, menetrend szerint, de alig van utas.

- Hát a többi ember hol van ma reggel?

A Főtéren pár járókelő lézengett, magyarok voltak mind, ismeretlenül is megálltak egymással beszélgetni, hogy nahát, itt mindenki magyar, tessék csak megfigyelni: hát azért nincs forgalom – meg hát nagyjából semmi nincs máma – mert a románok sehol sincsenek.

- Emberek! Tényleg! Nincsenek a városban románok! Egyáltalán. A házakban se.

- Bazeg!

A Főtéren is csak két-három bolt volt nyitva, Barabás Jocó sorra benyitott mindegyikbe próbaképpen, de mindenhol nagyot kurjantottak rá:

- Igen, tessék!

Akkor felhívták Szekeres Marit, akinek a veje román, együtt lakik a fiatalokkal, lássák mi a helyzet. Szekeres Mari sírva mondta, Barabás Jocó kihangosította a telefont, hogy hallják a többiek is, hogy Dóruka ma reggel nem volt az ágyban, se az ágy alatt, se a ruhái a szekrényben, most mindenfelé keresik Dórukát.

- Ennek utána kell nézni, emberek! Nincsenek sehol a románok.

- De hol vannak, te?

- Lehet, hogy visszamentek a hegyekbe, vagy falura, ahonnan beköltöztek.

Barabás Jocó átrohant a szinte üres Jókai utcán, felment a Szabadság szerkesztőségébe, ott éppen gyűléseztek, vitatkoztak, hogy milyen szalagcímet adjanak a nagy hírnek. Az egyik szerkesztő a pincében, a kazánházban írta a másnapi számba a gyomorbajos vezércikket, arról, hogy ne bízzuk el magunkat, becsüljük meg egymást és önmagunkat, emberek, mert még visszatérhetnek a románok, közben a kazánokat figyelte, egy másik szerkesztő beöltözött szolgálatos tűzoltónak piros ruhába, mert a szerkesztőség két román alkalmazottja, a kazánfűtő és a szolgálatos tűzoltó nem jött be reggel.

Szappanos Pista felhívta a rendőrséget, hogy eltűnt embereket jelentsen be, szám szerint kétszázötvenezer személyt, de senki sem vette fel a telefont: a rendőrök is elmentek, mivel azok hagyományosan mind románok voltak.

- Ennek utána kell járnunk, gyerekek! Né, hát rendőrségünk sincsen már!

- Kérdezzük meg a bolond Sándort, hátha valamit látott, hallott az éjjel.

Tudták ugyanis, hogy Sándor nem tud aludni, s minden éjjel regényt ír, képeket fest és trombitál. Igazolása – cédulája – van a bolondokházától, hogy bolond. Éppen látták közeledni a Trefort utca felől, ott jött le a bolondokházától, ahova megújítani ment volt a céduláját. Hetente kell ott megjelennie: nagyon nehezen nyilvánítanak valakit bolondnak, szigorúak az új, európai kritériumok. Sándor ma nem talált ott orvost, nem talált a bentlakó bolondokon kívül ott senkit, azok is meg voltak tizedelve, a román bolondok hiányoztak, az egész színmagyar bolondokháza volt. És Sándor sem tudott többet: az éjszaka, amikor mind elmentek a románok, nem hallott, nem látott: mindvégig trombitált a háza erkélyén és közben behunyt szemmel regényét fogalmazta magában.

Rózsa Böske felhívta a marosvásárhelyi rokonait, hogy mondja meg nekik a hírt, hadd irigykedjenek, mert ha valakik ezt irigyelni fogják a kolozsváriaktól, hát azok a vásárhelyiek lesznek, de kiderült, hogy onnan is eltűntek a románok, mind.

- Kérdezd meg tőlük, Böske, hogy ők most mit csinálnak!

Böske kihangosította a telefonját, és a vásárhelyiek izgatottan mesélték a kolozsváriaknak, hogy most próbálnak gyorsan mindenfelé magyar nyelvű feliratot feltenni. De nem nagyon megy nekik: még így, románok nélkül sem. Folyton leesnek a feliratok, szar a ragasztó, amit a románok hagytak hátra, most meg vannak akadva, senki nem tudja a megoldást.

Lakatos Árpi, az illegális magyar idegenvezető előadást rögtönzött arról, hogyan alakultak az elmúlt évtizedekben a város demográfiai adatai, etnikai viszonylatban, hogyan lett egyre több és több román a városban. A bolond Sándor pedig a Jobbágy utcában kiállt az erkélye ablakára egy trombitával, oda, ahol éjjel is trombitálni, regényt írni és képeket festeni szokott, onnan nézett jobbra, balra. Nézett felfelé, ellátott a Feleki dombig, nézett lefelé, a Pupidombon le a Pata utcára, szorongva, hogy valahol mégis felbukkannak, visszajönnek a románok:

- A jó bocskoros, édes mámátokba bele! Nekem nehogy előjöjjetek megint, most, hogy alig mentetek el!

Felesége rémülten szólt rá, ahogy szokott:

- Sándor, az anyád picsája! Viselkedj!

Odalent a főtéren nem oszlottak a tanakodó csoportok.

- Gyerekek, hát ez igaz lenne?

- Hoppá! A Monostor! A Monostoron néztétek? Nem. Na ugye!

- Tihamér, maga tanult ember, nézzen utána, menjen ki a Monostorra. Ha ott sincsenek, tényleg elmentek. Addig ne örüljünk, gyerekek, amíg meg nem néztük a Monostort is!

A Monostor kihalt volt, egy bácsi sétáltatta a kutyáját a Fenesi úton, de ő is, a kutya is magyarok voltak.

- Gyereket! Ne vicceljetek, na! Hova lehettek ezek el? Képtelenség.

Barabás Jocó mérges lett:

- Miért képtelenség? Visszamentek a hegyekbe, ahonnan jöttek volt. Nem az hittük rögtön nyolcvankilenc után, hogy ezek akkor mostan szépen mind visszamennek oda, falura, meg oda a hegyekbe, ahonnan jöttek? És a Regátba. Most ez teljesült. Mi van abban képtelenség, ha az embernek nagy ritkán teljesülnek az álmai?

Késő estig beszélték ezt meg lelkendezve, egymás szavába vágva, hogy ez milyen érdekes, és milyen egyszerű, na, ugye, meg lehet csinálni, és nem dőlt össze a világ, meg lehet oldani mindent, békésen, ha van jó szándék, meg hogy becsületükre legyen mondva – figyeljétek meg! – nem vittek el semmit magukkal, ami közvagyon, mert, Lakatos Árpi emlékezett rá, hogy, annak idején, amikor a Bécsi Döntés után mentek el – és akkor sem mind az egészen, mint most, hanem csak egy kis részük ment el innen, ugye – mindent leszereltek és magukkal vittek, még a budi kulcsát is magukkal vitték, bosszúból. Mire a város egyik végén bejött Horthy Miklós, a város másik végén ott ment ki a budi kulcsa: lárévédéré!

Szappanos Pista éjfél után azt mondta, aludjunk egyet, reggel meglátjuk, mihez kezdünk ebben a helyzetben. Megszerveztük az őrséget, mert teljesen megváltozott a népsűrűség a városban, az emberek szórványosan laktak, szomszédok távol estek egymástól. Rózsa Böske átment az időjárásjelentő Erzsike nénihez aludni, mert egy tízemeletes blokkban most így egyedül lakott, hát félt is szegény. Előtte még megöntözte az összes volt román szomszédja elárvult virágait.

Hajnalban kíváncsian nézett ki Szappanos Pista az ablakon, hátha a régi tömeget látja munkába araszolni, de csak két-három ember lézengett, a busz szinte üresen ment a hosszú hajú magyar sofőrrel, rajta csak három magyar utas: egy püspök, egy szerkesztő és egy professzor.

- Drága jó istenem! Hát hova tűntek el ezek?

Délig folyt a tanakodás, vita, veszekedés.

– Most már elég a sok kérdőjelből: „hol vannak a románok, hol vannak a románok?” Valamit most már tenni kell – nem? – emberek!

Jó, de mit?

- Mit tudom én! Például menjünk, s valahonnan szerezzünk románokat. Vagy nem is tudom…

- És honnan, ember, honnan hozzunk magunknak románokat? Kétszázötvenezer fő! Írd és mondd!

- Fentről a hegyekből. És faluról. Miért? Nem onnan szoktak jönni a románok?

- Ti meg vagytok bolondulva mind – szólt rájuk bolond Sándor és trombitálni kezdett nekik.