A fesztivál, ami még mindig furcsán terápiás élmény

Ugyan a nagy fesztiválokat idén rendezték meg először a járvány kitörése óta, tavaly is volt már fesztiválszezon, még ha kicsit kaotikusabban is, mint ahogy azt megszokhatta az ember. A nyár vége különösen sűrű volt, és azzal a problémával is meg kellett küzdeni a szervezőknek, hogy elég limitáltan lehetett külföldi előadókat hívni. A mátra-sástói Fekete Zaj fesztivál viszont így is tudott igazi kuriózumot mutatni azzal, hogy 23 év után itt lehetett először élőben hallani Kátai Tamás kultikus metálprojektjének, a Thy Catafalque-nak a dalait.

A fesztivál idén Thy Catafalque nélkül tért vissza, de nem Kátai nélkül, szombaton ugyanis az Ahriman koncertjének utolsó húsz percében az ő, illetve Kónya Zoltán énekes-gitáros közreműködésével 2007 után először került színpadra az előző zenekara, a Gire, ami legalább akkora metálos történés volt, mint a tavalyi projekt. Ez persze csak egy kis szelete a Fekete Zajnak, ami tavaly után idén is megmutatta, hogy kicsi, de nagyon fontos szereplője a magyar fesztiválpiacnak. Meg azt is, hogy minden tekintetben tökéletes levezetés hat nap Sziget után.

Magyarországon számos olyan fesztivál van, ami vállaltan kicsi, nagyon élhető környezetben van (jellemzően a természethez közel) és a programját tekintve sem azokra lő, akik kizárólag főoldalas lejátszási listákat hallgatnak a Spotify-on. A Kolorádó és a Bánkitó mellett pont ebbe a kategóriába esik a Fekete Zaj is – egy pici fesztivál pár színpaddal, amit Magyarország legmagasabban fekvő tava, a Sástó melletti kempingben rendeznek, zeneileg pedig a metálos-punkos-rockos-sötétebb elektronikus vonalat képviseli, annak is az elvontabb, underground részét. Eközben pedig van egy rakás civil program is, a felolvasásoktól az élő podcasteken és a zenészek meginterjúvolásán át

egészen az olyan vad workshopokig, ahol a vektorszintézis alapjaival lehet megismerkedni egy oszcilloszkóp segítségével.

Az a fentiekből is jól látszik, hogy a Fekete Zaj egy sokoldalú fesztivál, ahol az erős szubkulturális jelleg ellenére a programok és a koncertek is széles körnek szólnak, és biztos, hogy minden nap talál valami olyat az ember, amit szívesen csinál, vagy szívesen megnéz, amikor éppen nem a tó mellett vagy egy fa alatt heverészik. Ez a sokszínűség a látogatókon is látszik: ahogy tavaly, úgy most is vicces volt nézni, hogy együtt álltak sorba a bejáratnál a klasszikus rockmaratonos arcok meg azok az emberek, akiket garantáltan az összes Dürer Kert-es koncerten láthat az ember. Ebből következően simán előfordul az is, hogy valaki már délben egy ötliteres műanyag demizsonból fröccsözik, kicsivel előrébb meg ketten A Gyűrűk Ura gyűrűinek történelméről beszélgetnek.

Hasonlóan szórakoztató az is, hogy a Sástó közepén található szigeten lévő, a kemping területén kívül eső Kacsatónia színpad mellett a mezei kirándulóknak is át kell mennie, ha a fesztivál ideje alatt is üzemelő kilátóhoz akarnak eljutni. Rögtön az első napon például az a furcsa látvány tárult a szemük elé, hogy egy hullasminkes, felvarrós farmerdzsekis, hosszú hajú csávó (ez volt a Gravel Shores) gitározik és énekel a délutáni napsütésben a kacsák között. Mindez viszont egyáltalán nem zavaró, mert a fesztivál teljesen organikusan belesimul az erdei környezetbe is. Sőt, este még fel is turbózza a fákat és a tó fölötti hidakra rápakolt, változatosan megvilágított installációkat egy csomó színes reflektorral. Idén ez a villódzó út egyébként egy új, éjszakai színpadhoz vezetett az erdő közepén színesen pulzáló kilátó előtt, amit már látni is király élmény volt. Bent sincs túltelítve a Fekete Zaj, a kemping területén összesen három színpad van – és még a legnagyobb Fanyűvő is maximum akkora, mint az Európa-színpad a Szigeten –, szóval még a rengeteg sátorral együtt is nagyon szellős a fesztivál.

A kemping mint helyszín egyébként két okból is telitalálat: egyrészt vannak rendes, bérelhető házak, szóval ha valaki nem akar sátrazni, van alternatíva, másrészt pedig a vizesblokkokban van rendes zuhanyzó és rendes vécé is, ami egy fesztiválon hatalmas könnyebbség. A Fekete Zaj ezek miatt idén is egy nagyon szerethető, kellemes fesztivál, ahol nincs tömeg, nem tapos senki a lábunkon és a port sem kell nyelni. Az idillbe csak az rondít bele, hogy az idei pusztító aszály a Sástót is utolérte, így a tavaly még vízbe lógó fűzfák most már csak a jobb esetben mocsaras, rosszabb esetben széttöredezett földet súrolják. Ez tényleg nagyon lehangoló, a tavon lehetetlen csónakázni, a kacsák pedig a sárban tapicskolva kutatnak élelem után, amikor éppen nem azokon a részeken tömörülnek, ahol még éppen tudnak úszkálni.

Árak tekintetében a Fekete Zaj teljesen korrekt fesztivál, egy teljesen vállalható burritóért 3000, egy nagy adag kolbászos tojásért, fél bagellel 1800 forintot fizettem, egy üdítő 600 forint, egy sima Dreher 800, a bor decije 400 forint, egy alpolgármester fröccsöt (4 deci bor – 6 deci szóda) pedig 1900 forintért lehet megvenni, ha nem visz palackot az ember. Ahogy tavaly, úgy idén is van kraftsör, bár idén csapról csak a Liquid Cocaine nevű dupla ipát lehet kapni 1700 forintért. Plusz a 300 forintos repohár, amit idén már vissza is lehet váltani, méghozzá nem tokenre, hanem pénzre, ami üdítő kivétel az egyre kevésbé racionális repohár-őrület közepén. Ha valaki nem akar bent költeni, az a fesztivál bejáratával szemben is betárazhat rágcsa-víz-üdítő vonalon, és közvetlenül a kemping mellett van két rendes étterem is, klasszikus magyaros étlappal, de akár Gyöngyösre is be lehet buszozni, ha nagyon kell valami. A helyszínnek maximum a mobilnetes lefedettség hiányát lehetne felróni, amiről a szervezők is posztoltak, de nekem Vodafone-nal teljesen elviselhető volt a helyzet, amíg véletlenül ki nem zártam magam a telefonomból.

Az off programok, a helyszín és a hangulat mellett természetesen az is nagyon fontos, hogy milyen zenekarokat tudnak elhívni a szervezők, de a Fekete Zaj jó pár éve mindig tud legalább négy-öt olyan nevet hozni, akik kifejezetten komoly szereplői az underground szcénának. Idén egyértelműen az első nap volt a legerősebb, még úgy is, hogy a belga Cocaine Piss lemondta a koncertjét, olyan zenekarok léptek fel szerdán, mint a nagyon zajos, nagyon gyors, nagyon kísérletezős japán Melt-Banana, a black metált pszichedéliával és krautrockkal keverő finn Oranssi Pazuzu és a nagyon súlyos indusztrális darálásban utazó brit Godflesh. A Melt-Banana amúgy különösen szórakoztató volt élőben, mert az énekes Onuki Jaszukó egy ponton közölte, hogy eljátszanak gyorsan kilenc számot, ami kilenc, teljes kakofóniába hajló, durván húsz másodperces dalt jelentett, Onuki pedig mindegyik után elhadart egy köszönömöt, ami minden alkalommal egyre viccesebb lett.

Később aztán fellépett többek közt a sötét szintipopban utazó izlandi Kælan Mikla és az egyik legjobb brit dark rock zenekar, az Antimatter, a török Joy Divisionnek is hívható She Past Away és a zenei szaksajtó által évek óta körberajongott Sturle Dagsland is, amiben tényleg minden volt a Vitassal kevert fremen törzsi énekléstől a breakbeates zajongásig. És még az olyan kevésbé ismert nevek is rendre kellemes meglepetéseket okoztak, akikre magamtól amúgy biztos nem mentem volna el.

Az előadók is szokták szeretni a Fekete Zajt, hiába nem tolonganak tömegek a koncertjeiken. Az Antimatter alapítója, Mick Moss például a két hiányzó tag miatt amúgy elég rendhagyó, félakusztikus koncertje után arról posztolt, hogy ez a hely az egyik új kedvence, és a minden évben nagyon prominensen (és sokszínűen, az ambienttől a gitározós indie-popon, kísérletezős poszt-folkon és hardcore punkon át egészen a black metálig) megjelenő magyar underground zenekaroknál is hasonló a helyzet. Az ÉK megtapsoltatta a Fekete Zajt a koncertje végén, a Platon Karataev énekese meg arról beszélt, hogy évek óta szerettek volna már eljutni a fesztiválra, és nagyon örülnek, hogy végre összejött.

A fellépők és a látogatók oldaláról is jellemző, hogy dicsérik a Fekete Zajt a hangulat és a szervezők hozzáállása miatt, ez utóbbi nagyon fontos eleme is az élménynek. Az idén is jól látszott, hogy a Fekete Zaj nem egy sima szolgáltatásként működik, hanem a fesztiválozókkal együtt formálódik. Az underground közösségre egyébként is jellemző összetartás itt több fronton is megjelenik, legyen szó akár a közösségi finanszírozásról (amiből egyes helyszínek felturbózása mellett arra is jut pénz, hogy szociális jegyeket biztosítsanak olyanoknak, akik egyébként nem engedhetnék meg maguknak a fesztiválozást), akár az olyan kollabokról, mint az idei LÏDÉRC kiállítás, ahol a világszinten is nagyon sikeres tetoválóművész és grafikus, Borbás Róbert rajzait lehet megnézni a kilátó mellett, akár az évről-évre visszatérő ChariTixáról, ahol megunt zenekaros pólók cserélnek gazdát, a befolyt összeget pedig a Budapest Bike Maffiának adják.

Az utolsó napon ráadásul idén is volt egy közös, reggelivel egybekötött ötletelés a stábbal arról, hogy hol és hogyan lehetne még fejlődni, ahol a szervezők nagyon őszintén beszéltek a szervezés idei hiányosságairól is, a lassú infóáramlástól a néhol hiányos tájékoztatáson át az utolsó pillanatban közzétett fellépőlistáig és a közvetlenül a fesztivál előtt nyomdába küldött programfüzetekig. Problémák tehát egyértelműen vannak, de a helyszínen általában már nem nagyon lehet érezni ezeket, a teljesen transzparens kommunikáció és az alulról szerveződő, közösségi vonal pedig nagyon sokat ad hozzá az egyébként is jó fesztiválélményhez.

Idén egyébként érzésre nem voltak túl sokan a fesztiválon, még úgy sem, hogy pénteken érezhetően többen lettek az emberek, de akik eljöttek, azok láthatóan jól érezték magukat, a fülvédős kisgyerekektől a tizenöt centis platformcipőben járkáló cybergothokon át a bőven 50 fölötti klasszikus metálos arcokig. A Fekete Zaj egyértelműen nem szól mindenkinek, a nagy, kommersz fesztiválok mellett valószínűleg még a méretben hozzá hasonló Kolorádó és Bánkitó közönségének sem sok olyat tud mutatni, ami miatt eljönnének ide. Ez főleg a fiatalok hiányán látszódott, nem sok 20 év körüli embert lehet itt látni – bár az önkéntesek között állítólag idén meglepően sokan voltak –, miközben a két említett fesztivál meg tele van velük. Ha viszont valaki vevő az undergroundra, annak még úgy is érdemes lehet megnéznie egyszer ezt a fesztivált, ha ránézésre nem hozzák lázba a fellépők, mert nagyon sok okból lehet szeretni.