Hongkongról nem feltétlenül a természetjárás jut az európai ember eszébe, pedig a felhőkarcolók paravánja mögött egy egészen más – sziklákkal, erdőkkel, tengeröblökkel tarkított – Hongkong húzódik. A városmagtól északra fekvő hegyvidéket hosszú, jól kijelölt túraútvonalak szelik át, ingyenes kempingek sokaságával lehetővé téve a hosszabb kirándulásokat. Bő egyhetes hongkongi látogatásom fő célja így az egyik leghíresebb helyi útvonal, a kereken 100 km hosszú, 10 szakaszra osztott MacLehose Trail bejárása volt.
Kíváncsisággal vegyes aggodalommal néztem az út elébe. Egyfelől határtalanul izgalmasnak tűnt egy többnapos túra az 1997 óta Kínához tartozó területen, ugyanakkor arra is számítottam, hogy a japán visszafogottság és a tajvani vendégszeretet után Hongkongban jóval szembeötlőbbek lesznek a kulturális különbségek. Különösen, hogy január végi látogatásom a kínai újév idejére esett.
Előzetes várakozásaim teljesen beigazolódtak: a MacLehose Trail fantasztikus tájakon vezet keresztül, időnként lélegzetelállító rálátással erre a szürreális városra, amely az ünnepi időszakban olykor nemcsak az ember álló-, hanem a tűrőképességét is próbára teszi.
Első nap: konfliktus a kempingben
Pár napos városnézést – újévi felvonulást és tűzijátékot – követően a túra első napjára csak egy rövid, bemelegítő szakaszt terveztem. Az ünnep miatt az üzletek egy része még zárva tartott, de szerencsésen sikerült mindent beszerezni és a tömegközlekedés is kifogástalanul működött, így délutánra könnyedén jutottam el a belvárostól északkeletre fekvő Sai Kung városkába, ahonnan kisbusszal lehet elérni a túra kezdőpontját. Izgatott diákcsoportok, méretes hátizsákok, bevásárlószatyrok, szeneszsákok mindenfelé.
A kezdőpontot kifejezetten könnyű volt megtalálni és az útvonal is nagyon könnyen követhetőnek bizonyult, bár az első kilométereken egy autóút mellett haladt. Sokan kirándultak erre, az úton taxik hajtottak fel és alá. Ahogy elindultam, egyik oldalamon a Dél-kínai-tengerrel, másikon a High Island-víztározóval, élveztem, hogy újra a szabadban lehetek. A vastag felhőkkel bélelt ég helyenként összenőtt a magasabb csúcsokkal – két réteg víz keretezte a tájat.
Alig kétórányi séta után értem az első kempinghez. A városi tömegből kiindulva arra számítottam, hogy teljesen tele lesz, de legnagyobb meglepetésemre szinte senki sem volt itt, nyugodt helynek tűnt. Felállítottam a sátram, miközben csendben szemerkélni kezdett az eső. A nap azonban még közel sem ért véget. Ahogy egyre többen érkeztek, egy fiatalokból álló csoport került mellém, tagjai egy idő után hangos zenehallgatásba, éktelen ordítozásba kezdtek.
Miután nem sikerült közös nevezőre jutnunk a természetvédelmi területen történő sátrazás mibenlétét illetően, ami szerintük a féktelenségen, szerintem pedig az alázaton alapul, nem láttam értelmét a maradásnak. Összepakoltam, és elindultam a következő kemping felé. Idővel arra jutottam, hogy az autóút közelsége és az ünnepi időszak valószínűleg nemcsak a túrázók létszámát dobta meg, hanem olyanokat is a szabadba vonzott, akiket nem a természet érdekelt, csak kikapcsolódást kerestek. Időközben besötétedett és egyre jobban eleredt az eső.
A következő kemping (Long Ke Wan) nagyobb és forgalmasabb volt az előzőnél, ám közvetlenül a tengerparton feküdt, így a helyszínt szebbnek, az itt kempingezőket pedig kulturáltabbnak találtam. Újra felállítottam hát a sátramat, majd ahogy idővel elállt az eső, pihentető sétára indultam a parton, végül nyugovóra tértem. A tenger moraját hallgatva, a jó döntéssel elégedetten, megkönnyebbülve aludtam el. (1. szakasz: Pak Tam Chung–Long Ke Wan kemping, hossz: 11 km, 3 óra, fel: 461 m, le: 408 m.)
Második nap: találkozás a mérges vörösnyakúval
A következő reggel könnyen indult: nagyszerű kilátással szolgált a tengerre nyíló sátor, a szomszédban pedig egy vidám, barátságos kínai csoport készülődött. A közös reggelizés és némi beszélgetés után útnak eredtem.
A délelőtt folyamán homokos strandok és fennsíkok váltogatták egymást. A magaslatokról jól megfigyelhető volt az öblökkel tagolt partvonal, a tenger fodrozódása, észak felé pedig a beszédes nevű Sharp Peak (Éles-csúcs) hegye. Néha azért a lábam elé is figyelnem kellett, különösen, amikor egy vörösnyakú (mérges) kígyó (Rhabdophis subminiatus) keresztezte utamat.
Délután az ösvény nyugati irányt vett és a harmadik szakasszal kezdetét vette a MacLehose Trail egyik legkeményebb része: hullámzó hegyvidéki terep, meredek emelkedőkkel. Még egyszer visszatekintettem a tengerre, majd elindultam a félsziget belseje felé. Az ösvény egész délelőtt zsúfolt volt és a túrázók többsége meglehetősen magának valónak tűnt, szemrebbenés nélkül mentek el egymás mellett az emberek. A telefonok hangszóróiból sokfelé zene szólt, az ösvényt itt-ott eldobált szemét tarkította.
Az előző napi felhős idő továbbra is megmaradt. Egy erdős darabon színes virágok édes, nehéz illata töltötte be a levegőt. Csak 30 kilométert terveztem ugyan erre a napra, ám a szintkülönbségek, illetve a távol-keleti túraútvonalakon előszeretettel alkalmazott lépcsők meglehetősen elnyújtották a túrát. Időközben besötétedett, előkerült a fejlámpa, és a jóleső esti szélben meg-megálltam a kivilágított falvak felett. Minden értelemben ez a rész volt a nap fénypontja, meghitt egyensúlyozás természet és épített környezet között.
A Ngong Ping-fennsíkra érve szembesültem vele, hogy a kemping teljesen megtelt, olyannyira, hogy a hivatalosan kijelölt hely melletti tisztás is sátrakkal volt tele. Kerestem egy félreeső sarkot, megvacsoráztam, majd kellemesen kimerülve aludni mentem. Bár mindkét nap tartogatott nehézségeket a túlzsúfolt útvonalon, a tenger, a hegyek, az erdők lenyűgözők voltak. (2–4,5. szakasz: Long Ke Wan kemping–Ngong Ping kemping, hossz: 30 km, 10,5 óra, fel: 2204 m, le: 1869 m.)
Harmadik nap: misztikus erdő és a makákóhergelő turista
A harmadik nap fordulópontnak bizonyult. Ugyan reggel 6 óra körül már szólt a korán induló csoportok zenéje, a legtöbben már elmentek, mire kiléptem a sátorból. A tejködben csak egy-két alak mozgolódott; és a hangulat egyszerre megváltozott. Ez volt a kínaiújév-ünnep utolsó napja, és a táborozó tömegek távozásával az emberek hirtelen barátságosabbnak, az ösvény csendesebbnek tűnt. Mintha csak fellélegzett volna a táj.
A sűrű köd később sem szívódott fel, így a délelőtt misztikus, rejtélyes hangulatú erdei sétával telt. Az előző napok esős, borongós időjárása után most a meleg, párás levegő áztatott. A felhők mögül olykor előbukkantak a belváros égig érő tornyai. Dél körül értem a Sha Tin-hágóhoz, ahol a kisbolt fontos utánpótlási lehetőséget nyújt a túrázók számára. Az ebédszünet alatt kiszárítottam átázott sátramat is. Nem voltam egyedül ezzel, mindenfelé kiterített ponyvák tarkították az üzlet környékét.
Délutánra az örökzöld azáleákkal szegélyezett útvonal egészen közel ment a városhoz és újabb turistás területen, a Kam Shan parkon vezetett át, ami a helyi makákók egyik fő élőhelye. Szívszorító szakasz vette kezdetét. Bár a majmok etetése szigorúan tilos, a turistabuszokból kikászálódó emberek többsége ezzel vajmi keveset törődött. Édességgel, csokoládéval kínálgatták a majmokat egy-egy ütős fotó reményében. Egy csapat túrázó nejlonszatyrokat rázva hergelte az állatokat, mígnem egy makákó vicsorogva ugrott neki az egyiküknek. Kicsivel odébb egy vaddisznó túrta az autóút melletti árokban a szétdobált szemetet. Bár az ösvény már csendesebb volt, ez a rész még mindig a természet és a tömegturizmus összeférhetetlenségéről árulkodott.
Szerencsére az útvonal gyorsan maga mögött hagyta a parkot és ismét természetközeli élményt nyújtott. A hetedik szakasz az egész túra leghírhedtebb kaptatójával kezdődött, ezer lépcsőn egyenesen felfelé a Tű-hegyre (532 m). Jóleső érzés volt azt tapasztalni, hogy az emberek itt kedvesen biztatják egymást. A kitartókra a csúcson igazi jutalom várt, a nyugvófélben lévő nap fénye szikrázott az ellibbenő felhők lenge függönye mögött.
A hegyről lefelé tartva rám esteledett, az erdőben mindenfelé fejlámpák fénye csillant, bajtársi bátorítások hangzottak el, így emelkedett hangulatban, és sötétedés után értem a kempingbe. Sokan voltak, ám az atmoszféra nem is hasonlított az előző napok fesztiváljellegére. Szokásom szerint egy félreeső helyen állítottam fel a sátrat, majd vacsora után alváshoz készülődtem, amikor lassú avarzörgést hallottam a közelben.
Ahogy kimentem szétnézni, egy gyalogsül botorkált el mellettem. Perceken át néztem, mígnem végleg eltűnt a fák között – arra gondoltam, hogy valahogy így képzelem az igazi találkozást a természettel. Váratlanul tökéletes befejezése volt ez egy hullámzó napnak. (4,5–7. szakasz: Ngong Ping kemping–Lead Mine Pass kemping, hossz: 28 km, 12 óra, fel: 2462 m, le: 2461 m.)
Negyedik nap: a sziklák és felhőkarcolók játéka
A következő reggel arra ébredtem, hogy valaki hangosan kiabálva rázza a sátram. Némi tört angolos eszmecsere után kiderült: ez a kemping nem hivatalos és tilos itt sátrazni. Tucatnyi sorstársammal együtt gyorsan összepakoltam a szemerkélő esőben, majd behúzódtunk egy közeli kis pavilon alá reggelizni.
Hamarosan forrt a víz, került elő gyümölcs és keksz, és bár a kommunikáció döcögős volt, kedvesen körbekínálta egymást a társaság reggelivel. Egy angolul jobban beszélő terepfutónak elmeséltem, milyen megdöbbentő számomra a különbség a túra első napjaihoz, illetve a makákós parkhoz képest. Válasza szerint az ünnep végeztével a kínaiak hazamentek és már csak a hongkongiak járják az erdőt. Egy potenciális külföldit azért találtam: a kemping mosdójában egy loepa pávaszemlepke lapult, talán a tajvani változat (Loepa formosensis).
Megfigyelésem szerint amúgy Hongkongban szinte mindenki meglehetősen hangos, legyen az turista vagy helyi. Teljesen normális emelt hangon beszélni, vagy telefonról hangosan zenét hallgatni. A különbség az volt az előző napokhoz képest, hogy volt valami nyitottság abban, ahogy az emberek egymással érintkeztek. Sokan érdeklődtek, hogy merre tartok, míg mások pacsira emelték a kezüket, ahogy elhaladtak az ellenkező irányba.
A nap kemény kaptatóval indult, több száz lépcsőn keresztül felfelé a sűrű ködben előbb a Sze Fong Shanra (784 m), majd tovább a Tai Mo Shan (957 m), Hongkong legmagasabb csúcsa felé. A hegycsúcs sajnos el van kerítve, mert a kínai hadsereg radarállomása üzemel itt. Ezen a létesítményen láttam az első kínai zászlót hongkongi tartózkodásom alatt a Hongkong-orchideás lobogó helyett.
Ezt követte az egyik kedvenc részem, leereszkedés a hegy túloldalán a hajtűkanyarokkal sűrűn tűzdelt úton a felhők között. Ez a szerpentines útszakasz éjszakánként állítólag kedvelt illegális autóversenyek helyszíne, most azonban csak a pára, a sziklák és felhőkarcolók játéka volt itt látható. A felhők szelíden buktak át egy közeli gerincen. Délután kivételesen az elsők között értem a kempingbe, komótosan állítottam fel a sátrat az utolsó éjszakára készülve, miközben a hely szépen lassan megtelt.
Az emberek továbbra is barátságosak voltak, még egy – helyi szokás szerint – telefonos zenével befutó fiatalokból álló csoport is odajött, és üdítővel kínált. Összességében nyugodt, laza nap volt, és sötétedés után szokatlan csendben aludtam el. (8–9. szakasz: Lead Mine Pass kemping–Tin Fu Tsai kemping, hossz: 15 km, 5 óra, fel: 956 m, le: 1116 m.)
Ötödik nap: ámbrafák az Ezersziget-tó partján
Az utolsó reggelen korán keltem, és gyors pakolás után útnak is indultam. Szeles idő volt, de tisztább és szárazabb, mint az előző napokon. Ámbrafákkal szegélyezett út vezetett vissza a város felé, elhaladva a Tai Lam Chung-víztározó mellett, ami az Ezersziget-tó becenéven is fut.
Az utolsó kilométereken egyre több városi kocogóval osztoztam az úton. Az idősebbek old school módon rádiót hallgatva sportoltak. Végül beértem a Tuen Mun lakóövezetbe, ahol a MacLehose Trail végét jelző tábla áll. Nagyon jó hangulatban fejeztem be a túrát.
Aznap még a városban maradtam, majd másnap indultam is tovább. Ha valaki Hongkongban jár, szerintem mindenképpen érdemes nemcsak a várost, hanem a hegyvidéket is bejárnia, talál itt homokos tengerpartot, impozáns hegycsúcsokat és sűrű erdőket is. Az élővilág lenyűgöző, a panoráma pedig olykor tényleg páratlan. Ugyanakkor semmiképp sem javasolnám a kínai újév túlzsúfolt időszaka alatt, ami csak felerősíti a kulturális különbségeket. Mindenesetre megtanultam, hogy a különbségek ellenére kedves emberek mindenhol vannak. Főleg az erdőt járók között. Még ha éppen táskarádió van is a kezükben. (10. szakasz: Tin Fu Tsai kemping–Tuen Mun, 15 km, 5 óra, fel: 815 m, le: 1028 m.)
Az útvonal nagyítható térképen:
Az 1979-ben átadott MacLehose Trail Hongkong leghosszabb túraútja. Az útvonal Murray MacLehose-ról, Beoch bárójáról, Hongkong leghosszabb ideig hivatalban lévő kormányzójáról kapta a nevét, aki parkokat hozott létre, és maga is lelkes túrázó volt. A 100 kilométeres menet népszerű a hosszú távú túrázók és a terepfutók körében. A teljesítési rekordot Wong Ho-Chung, Hongkong egyik legjobb ultramaratoni futója állította be 2020. december 4-én, 10 óra 38 perc alatt futotta le a távot. A túrázóknak a hatóság azt tanácsolja, hogy éjszaka, egyedül ne vágjanak neki az ösvénynek, mert előfordultak párszor rablások.
Ha követnéd Balázst következő kalandjaira, itt tudod megtenni.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További egzotikus túrák a Szépkilátás rovatban:
- Négy nap skorpiók, koalák és hangyászsünök között a Nagy Óceán Meneten
- Két magyar túrázó áttört a dzsungelen, és megmászta Kuba legmagasabb csúcsát
- És egyszer csak elúszott a kajakunk mellett egy jókora világító hal
- Egy esőerdő sokkal nagyobb móka, mint egy profin megtervezett csúszdapark
- Halálsípok zenéjére sétáltunk végig a mexikói Holtak-sugárútján
- A veszélyekkel teli dzsungel mellett olyan a táj, mintha SpongyaBob szigetére tévedtél volna
Állj ki a szabad sajtóért!
A Transtelex az olvasókból él. És csak az olvasók által élhet túl. Az elmúlt három év bizonyította, hogy van rá igény. Most abban segítsetek, hogy legyen hozzá jövő is. Mert ha nincs szabad sajtó, nem lesz, aki kérdezzen. És ha nem lesz, aki kérdezzen, előbb-utóbb csend lesz, holott tudjuk, a hallgatás nem opció.
Támogatom!
