2022. szeptember 10. – 13:35
frissítve
Európa egyik leghíresebb, legjellegzetesebb hegycsoportja a Drei Zinnen (olaszul Tre Cime) – magyarul talán Három-oromnak lehetne fordítani. Ha valaki Magyarországról meg akar ismerkedni a Dolomitok fantasztikus formavilágával, akkor a Drei Zinnen és környéke elsőként kínálja magát, hiszen Ausztrián keresztül aránylag jól elérhető, széles skálán kínál utakat a könnyű sétától a nehéz sziklamászásig, és lényegében a hegység esszenciáját adja. Annyira, hogy az egész Dolomitok jelképe is lett.
Bevezető utunk, a klasszikus, Drei Zinnent megkerülő kör, Európa egyik legnépszerűbb túraútvonala a 3000 méteres sziklaóriások déli fala alól indul, ahonnan a híres hegycsoport még egyáltalán nem tűnik nagy számnak. Az első Hű! meg Hú! a kanyar után, a nyugati hágón, a Forcella del Col de Mèdo-n átjutva csúszik ki a szánkon. Itt tárul elénk a Lange Alm zöld katlana, amit úgy állnak körül a földből előtörő, rendkívüli formájú hegyóriások, mint várudvart a bástyák. Nem véletlen a hadi hasonlat: ahol ma turisták nyüzsögnek, az első világháborúban monarchiabeli és olasz katonák feszültek egymásnak.
Azért ahhoz, hogy rászánjuk magunkat az útra, gyűjteni kell némi pénzt, mert a Dolomitok térsége a kontinens drágább területei közé tartozik, és kell valami löket is, hogy a több mint hét órás autóvezetést bevállaljuk a szabadságunkon. Ez a löket nekem a Hadi- és túraösvények a Dolomitokban című, valahogy a szerkesztőségbe keveredett könyv volt, amit elolvasva elég hamar kiválasztottam az osztrák határ melletti sexteni térséget és a három legérdekesebb túrát.
Indulás előtt sokat vacillálunk, hogy határ olasz oldalán fekvő Dobbiacót vagy az osztrák oldalon elhelyezkedő Sillian települést válasszuk bázisként, végül a szállás árérték-aránya és a reggelizési lehetőség az utóbbi mellett dönt. (A cikk végén összefoglalom a különböző szállástípusokat és áraikat.) Innen már gyorsan megy minden, lecsapjuk a kocsi csomagtartóját, bevágjuk az ajtókat, és már az osztrák üdülőfaluban is vagyunk.
Másnap reggel homlokráncolva nézzük az időjárás-előrejelzést: déltől eső lesz. Ez van, esőkabát, esőnadrág a hátizsákban, legfeljebb jóval kevesebb túrázóval találkozunk – ez Európa egyik legnépszerűbb túraútján nem biztos, hogy baj. Bő fél óra alatt autózunk el a Misurina tóig, ahol dönthetünk: 30 eurós útdíjért felautózunk a túrakezdőpontjának kiszemelt Auronzo menedékházig, vagy letesszük az autót egy ingyenes parkolóba a tónál, és felgyaloglunk, vagy felmegyünk busszal. Plusz 8 km gyalogláshoz nem fűlik a fogunk, mert a nap még süt, és jó lenne mielőbb fenn lenni a hegy lábánál, ezért a busz győz (a jegy oda-vissza 8 euró/fő).
A busz tele van, sokan jönnek fel, de a végállomáson kiderül, hogy szinte mindenki a túra nagymama-verzióját választja: a keleti félkört, ahol a széles, kitaposott út majdnem szintben vezet el a Drei Zinnen túloldalára, a Dreizinnen-menedékházhoz. A menedékház teraszáról nyílik a legszebb látvány a Drei Zinnenre, nem véletlenül építették oda. De mi, mint a cikk elején kiderült, nyugat felé indulunk, hogy teljes kört tegyünk a hegycsoport körül, és minden oldalról alaposan megszemléljük a csodát.
Persze, amikor a cikk elején azt írom, hogy kezdetben a híres hegycsoport nem tűnik még nagy számnak, az csak a Drei Zinnen fölénk tornyosuló falára vonatkozik. Tőlünk délre a Cadini-hegycsoport gótikus sziklakatedrálisának felhőket szurkáló ezer sziklatűje és -tornya eszméletlen. Lenyűgözve nézegetjük, tudva, hogy következő napi túránk az ijesztő kőfogsor legmagasabb hágóján visz majd át.
Elérünk a Drei Zinnen nyugati széléhez, ahol a már említett Col di Mezzo-hágón átjutva meglátjuk a Lange Alm füves síkját az azt körülvevő hegyóriásokkal, és kiszaladnak fogaink kerítésén az első Hű!-k. A térélmény rendkívüli. A 2200-2300 méter magasan fekvő Lange Alm (Hosszú legelő) platóját észak felől a hatalmas Rautkofel, majd az arizoniai sziklákra emlékeztető Torre di Toblin, végül a fantasyk világának hirtelen égbeszökő, meredek és hegyes csúcsokkal szaggatott, sötét várait idéző Paternkofel veszi körbe. Ahogy haladunk előre, egyre jobban kibontakozik dél felől a Drei Zinnen hármas kőtornya, a maga 600 méter magasról leszakadó falaival.
Az egyik kis tónál megállunk és csak nézzük vízfelszínen tükröződő három óriás ormot, ami a három irdatlan kőkaromként mered az égnek az aljuknál felhalmozódó kőtörmelék-lejtőből. A felállás jól mutatja a pazar sziklakzatok formai kialakulásának okát: a gyorsan, darabokban erodálódó, pusztulásukban is fejedelmi dolomitos mészkőtornyok és instant sírjuk: a lábukra terülő törmelékszoknya. A gyorsan fagyó víz vésője szinte évenként hasít le kisebb-nagyobb darabokat a hegyekből.
Maga a Drei Zinnen, mint nevében is benne van, három fő csúcsból áll: a 2999 m magas Große Zinne (Cima Grande), a 2973 m magas Westliche Zinne (Cima Ovest), és a 2857 m magas Kleine Zinne (Cima Piccola) triójából, valamint számos kisebb mellékcsúcsból. A német Zinne és az olasz Cime szó csúcsot, ormot jelent, de a német jelentésben van egy kis többlet a Wikipédia szerint: a középkori várak koronapárkányán a lőrések közötti prizma-tetejű kőfogakat, a vártornyok legmagasabb csúcsainak fogalmát is magában hordozza.
Ha már vártornyok és kétnyelvűség: a Drei Zinnen (Tre Cime) előtti katlan az első világháború egyik legkeményebb hegyi frontvonala volt. Az olaszok 1915 májusában úgy gondolták, hogy egy rohammal elfoglalják a térséget, ám itt megakadtak. A katlan körüli déli-délkeleti hegycsúcsokat sikerült elfoglalniuk, a nehezen megmászható Große Zinne tetejére még egy reflektort és egy kisebb ágyút is felszenvedtek, de az északi karéj csúcsai a monarchia kezén maradtak, és beállt a frontvonal.
Az első világháborúnak máig számos nyoma van: főleg az olaszok összevissza vésték-fúrták a hegyek sziklaoldalait, hogy a csapatok mozgását megkönnyítsék. A rengeteg bunker, folyosó, járat ma már turisztikai szerepet tölt be, ezekből az első, vaslétrákkal, fémkábelekkel biztosított hadiösvényekből származik az Alpokban évtizedek óta népszerű via ferrátázás vagy klettersteigezés.
A békekötés után a vesztes osztrák-magyar fél búcsúzhatott a területtől, az olaszok megkapták egész Dél-Tirolt a jelentős számű németajkú lakossággal együtt. Napjainkban azonban Dél-Tirol a jól működő nemzetiségi politika mintatartománya lett, ezért is van, hogy sokszor még a térképrajzolók sem tudják, hogy a hegyek olasz vagy német nevét használják inkább. Magyar részről még érdekes, hogy a világháború előtt neves hegymászóink is jeleskedtek itt: 1884. július 23-án Zsigmondy Ottó, Zsigmondy Emil, Ludwig Purtscheller és Heinrich Koechlin hegyi vezető nélkül mászták meg a Kleine Zinnét.
Sajnos mi erre nem gondolhatunk lent a katlanban, nemcsak a nehézségi fok, hanem egy elhúzódó ínhüvelygyulladás miatt sem, ami az amúgy igen vonzó via ferrátázást is kizárja a lehetőségek közül. Marad a szájtátás a hegyóriások lábainál, ami viszont annyira meglepően látványos, hogy lényegében nem is bánjuk a mászást. A legelő közepén elhaladunk a hívogató Langalm menedékház (eurónkat inkább a Dreizinnenhüttére tartogatjuk), majd három kis hegyi tengerszem mellett. Innen egy számottevő emelkedőn (150 méternyi szinttel) kaptatunk ki az alsó szintekről, és odaérünk a Dreizinnenhüttéhez.
Dél van, felhők ugyan vannak az égen, de semmi jele esőnek. Bár az idő valószínűleg sok embert elriasztott, így is 40-50 túrázó sétálgat a menedékház körül, a teraszon sor áll a házi rétesért (strudel), de még a wc-re jutásért is kisebb sorba kell beállni. Mi lehet itt verőfényes hétvégéken? A félliteres sör 6,4 euró, az üdítő (négy decis) 5,4 euró, a frissülést inkább most kihagyjuk. Elsétálunk inkább a közeli tó fölé, és ott megesszük a szendvicseinket.
A tó mellett meredezik az ebből a szemszögből kegyetlenül meredeken-szúrósan csúcsosodó Paternkofel sziklapalotája. Hihetetlen, de állítólag via ferráta útvonalon elég könnyen elérhető a tetején a csúcskereszt. Majd legközelebb lecsekkoljuk. Most inkább a menedékház fölötti, kevésbé meredek Sextern Stein oldalába kapaszkodunk fel, ahol 2-3 sziklába vésett bunkert rejt a hegy. Az egyik bunkerkapuból lefotózom a Drei Zinnent, a kőóriások ebből a perspektívából pont beférnek a kis bejáraton.
A bunker teraszáról szépen mutatja magát a menedékház fölé tornyosuló Paternkofel. A csúcsra vezető sárkánygerinc elején egy figyelmeztetően felemelt, nagy kő mutatóujj, hivatalos nevén a Frankfurtel Würstel, azaz a Frankfurti Virsli int valamire. Arra biztos nem, hogy ne menjünk oda, mert rögtön elhatározzuk: ha ferrátázni nem is tudunk, oda valahogyan felmegyünk. Nem is olyan nehéz a terep, hamar felérünk a monolit tövébe.
Jól látjuk róla a kettős utat, ami majd visszavisz minket a Lavaredo-nyergen keresztül a startponthoz. Az alsó út a széles, apróköves promenád (hopp, egy mentőautó közeledik rajta, remélhetőleg nem súlyos balesethez), a felső a törmeléklejtő tetején haladó egykori hadiösvény, nehezebb terepen. Hát persze, hogy a felsőn indulunk el, ami ráadásul még néhány sziklabunkert tartogat a számunkra.
A nyeregnél az alsó és felső út egybeér, innen már tényleg csak egy könnyű séta van hátra. Elvileg bemehetnénk útközben még egy menedékházba (Rifugio Lavaredo), de most már tényleg lóg az eső lába, nem húzzuk az időt. Az utolsó párszáz méteren ismét megpillantjuk délre az út elején megcsodált Cadini-csoportot (másnapi úticélunkat), a völgyből folyamatosan tehenek kolompolnak. Az Auronzó háznál, mintegy végszóra elered az eső, de minket ez már nem érdekel: mindent láttunk, mindent átéltünk szárazon, több nem is kell. Hamarosan megérkezik a busz, amivel lekígyózunk a völgybe a kocsihoz, azzal pedig vissza Sillianba, de már a következő napi túrán jár az eszünk.
Árak: Az osztrák irány azért olcsóbb, mert csak az ausztriai sztrádamatricát kell megvenni (10 euró), míg a szlovén-olasz irány kb 100 kilométerrel, egy órával és minimum 10 euróval több. Szállást Sillianban és környékén 40-60 euróért már lehet találni (fő/nap, reggelivel), olasz területen mindent összevetve 10-20 százalékkal drágábban. Sok kemping található a térségben, hívogató az 5 eurós sátorhely, de erre még rápakolódik a személyenkénti díj, parkolás, egyéb költség, tehát az is kijön 15-20 euróra fejenként, ráadásul egy kiadós eső sátorban sokkal rosszabb.
Az olasz menedékházak 30-35 euróért kínálnak egy hálótermi helyet, szobát pedig 45 euróért (/fő), mindez félpanzióval már napi 70-80 euróra rúg (viszont közel a hegy, nem kell autózni). A Drei Zinnen térségében a parkolás általában 10-15 euró/nap, de a helyiek meg tudják mutatni az ingyenes lehetőségeket. Egy leves 10 euró, egy főétel, pizza 13-20 euró, egy sör 4-5 euró. (Van viszont a kisebb településeken is Spar, Lidl, Aldi, megfizethető árakkal.) Ahogy néztem, vonattal, busszal is le lehet keveredni, több átszállással, és rá kell szánni minimum 12 órát.
A túra térképe:
Több kép a túráról erre nézegethető >>
További cikkek a Dolomitokról:
Nélküled nem tudunk működni
A Transtelex egy órányi működése nagyjából 80 lejbe kerül. Az olvasói mikroadományok azonban nem tartanak ki a hónap végéig. Legyél te is a támogatónk, csak veled együtt lehet Erdélynek saját, független lapja.
Támogató leszek!