A klímamumus Trump visszatérése vészjósló árnyékot vet az épp kezdődő klímacsúcsra

A tavalyi napsütéses, pálmafás dubaji felhajtás után a hétfőn kezdődő idei ENSZ-klímatárgyalási forduló, a COP29 a hűvös és szeles azerbajdzsáni fővárosban igazi unalmas rendezvénynek ígérkezett. Ha valami, akkor már a rendezvény beceneve is ezt erősítette: „pénzügyi COP”. Donald Trump győzelmével ugyanakkor minden megváltozott. A klímamumus visszatérése izgalmat, heves indulatokat, drámát vetít előre. A kérdés most nem csak az, hogy a klímaszkeptikus elnök a kéthetes tárgyalások végeredményeit utólag, beiktatása után zárójelbe teszi-e. Az igazi tét, hogy ezúttal sikerül-e teljesen szétzilálnia a globális felmelegedés ellen folytatott nemzetközi küzdelem harminc éve épülő nemzetközi kereteit.

„Trump elnök újra ki fog lépni a borzasztóan igazságtalan Párizsi Megállapodásból” – írja kampányoldalán a frissen megválasztott, január elején hivatalba lévő elnök, aki korábban gyakran hangoztatott klímaszkeptikus nézeteket. Amennyiben ezt a tervét be is tartja, akkor ez lesz az 1995 óta tartó nemzetközi klímatárgyalási folyamat során a harmadik alkalom, hogy a bolygó túlhevüléséért leginkább felelős USA faképnél hagyja a világot, rájuk bízva, hogy oldják meg maguk az előttünk tornyosuló problémát.

Kétszer, hosszú évek diplomáciai igyekezete révén, nagy nehezen sikerült visszanyerni a világ más országainak bizalmát és újra visszaülni a tárgyalóasztalhoz. Először a kétezres évek derekán, miután George W. Bush 2001-ben kiléptette az USA-t a párizsi klímapaktum elődjének számító Kiotói Jegyzőkönyvből. A második jogi csiki-csukihoz már maga Trump szolgáltatta az alkalmat a 2017-es párizsi kilépőjével. Sokak szerint ezúttal azonban már nem biztos, hogy sikerülni fog a visszakéredzkedés, mondván, egy szakításból mesterhármast felmutató tárgyaló félre nem lehet komolyan számítani.

A párizsi klímaegyezmény a világ csaknem kétszáz országának jogi arzenáljában a fő fegyver az éghajlatváltozás egyre fenyegetőbb veszélyeinek ha nem is legyőzésére, de kordában tartására. Elfogadásához húszévnyi gyötrelmes tárgyalássorozat vezetett, a teljes megvalósítása pedig egy nagyjából nyolcvanéves, kitartó folyamat.

Az egyezmény patikamérlegen kimért szabályai folyamatos további finomításra, a paktum szívét képező nemzeti vállalások pedig folyamatos megújításra, illetve ellenőrzésre szorulnak. Zömében ezek képezik az általában év végén, a világ mindig más pontján megrendezett Conference of Parties (COP) klímatanácskozások témáit.

Letargia 2.0

A most kezdődő fordulót az azerbajdzsáni Baku külvárosában, egy futballstadionból kialakított konferenciaközpontban tartják, ahová az USA még a jelenlegi demokrata vezetés által kijelölt delegációval érkezik. A küszöbön álló belpolitikai váltás miatt viszont a tárgyalások érdemi részében már várhatóan nem vesznek részt, pedig Kína és az Európai Unió mellett az USA a klímatárgyalások főszereplőjének számít.

Ha jó viszonyítási alap a legutóbbi, 2017-es amerikai klímahátraarc, akkor a tárgyalás két hete alatt általános letargikus hangulat várható. Legalábbis hét éve, az akkori marrákesi COP22-n végig ezt tapasztaltam, amikor a konferencia második napján a résztvevők a republikánus Donald Trump meglepetésszerű győzelmének hírére ébredtek. A tárgyalótermekben a légkör felmelegedése elleni témák tárgyalása fagyos légkörben zajlott. A folyosókon mindenki azt találgatta, vajon van-e értelme azok után folytatni, hogy a baj kialakulásában fő ludas ország beintett, és nemhogy segítene, inkább hátráltatni kívánja a munkát.

Akkor is és már most, a választások utáni első napokban is a lelombozottság egymás biztatgatásával társul. Klímatárgyalók, zöld átállásban érdekelt cégek, tudósok és civil szervezetek azzal igyekeznek győzködni egymást, hogy az USA kilépése okozta sokk tulajdonképpen miképp válik majd valahogyan a felmelegedés elleni küzdelem hasznára.

Valamennyi igazuk van, hiszen 2017 és 2020 között is összeállt egy progresszív államokból és vállalatokból álló amerikai koalíció, aminek a tagjai pénzügyi felajánlásokkal, illetve szövetségi ösztönzők hiányában állami szintű szabályokkal és önkéntes kibocsátáscsökkentési vállalásokkal igyekezték pótolni az USA által hagyott űrt Joe Biden elnök visszalépéséig.

Klímakurbli, szexhinta, greenwashing

A bakui tanácskozás az amerikai elnökválasztás éjszakájáig nem ígérkezett különösebben érdekfeszítő rendezvénynek a klímapolitika rejtelmei iránt kevésbé érdeklődő nagyközönség számára. Erről árulkodott a rendezvényre regisztráló résztvevők száma is. Amíg az elmúlt években a COP-okon megfordulók száma évről-évre növekedett és tavaly 80 ezres látogatottsággal rekordot állított be, addig az idén az azeri szervezők ennek a felére számítanak.

Mi áll a nagy visszaesés mögött?

Az évről-évre megtartott COP-ok különböző politikai súlyúak. A 2015-ös párizsi forduló volt az eddigi legfontosabb az ott napirenden szereplő megállapodás miatt. De ugyanígy az átlagosnál nagyobb figyelmet kapott a megállapodás részletszabályait összegző szabálykönyv katowicei elfogadása 2018-ban vagy a 2021-es glasgow-i COP, ahol a szén halálos ítéletéről született döntés. Ezzel szemben az idei bakui konferenciát mindig is a kis COP-ok között tartották számon. Fő küldetése a jövő évi, brazíliai nagy COP előkészítése. A brazíliai Belém városában, az amazóniai esőerdő szélén dől majd el 2025-ben, hogy a párizsi paktum fő építőelemeinek számító, 2030-ig érvényes nemzeti klímavállalásokat milyen mértékben „kurblizzák fel” a világ kormányai 2035-ös célokkal, és ezáltal mennyivel kerülünk közelebb a végcélunkhoz, a klímaváltozás belassításához.

Baku nem egy különösebben vonzó város. Olyannyira, hogy korábban a világ legszennyezettebb fővárosai között tartották számon. Nincs kellemes nyári idő, mint Dubajban, hanem a budapesti őszhöz hasonló, csípős hidegek a jellemzőek, kellemetlen széllel megspékelve. Ehhez képest a hotelárak igencsak borsosak, már ha egyáltalán marad szabad hely. Aki nem eszmél, könnyen úgy járhat, mint az alig két hete, a kolumbiai Cali városában egy másik COP-on (ami a természeti sokféleség megőrzésével foglalkozik): a hagyományos hotelek beteltek, és több résztvevő kénytelen volt bordélyházakban szobát foglalni és szexhinták és táncrúd mellett, betükrözött plafonok alatt, forgóágyakon aludni. De ha még lesz is elég sima szálloda Bakuban, odajutni viszonylag macerás. A legtöbb résztvevő kénytelen átszállással odarepülni, míg Dubajba ma már nagyon gyakoriak a közvetlen járatok.

A fontos emberek őszi naptára az idén jobban betelt, mint máskor. A kolumbiai biodiverzitási COP közönsége jelentős részt átfedésben van a klímás COP-éval, többen mindkét rendezvényt már nem vállalják be. Ezenkívül a szeptemberi ENSZ-közgyűléshez időzítve az idén a szokásosnál nagyobbra sikerült az úgynevezett New York-i Klímahét, ahol nagyvállalati vezetők és ENSZ-es kötelezettségeiket letudó állami vezetők részvételével tartottak egyszerre több konferenciát Manhattan-szerte, ez is többek esetében már kimeríthette az idei utazási keretet. Ezzel együtt azért érkeznek Bakuba is majd szép számmal állam- és kormányfők, de az igazi nagyágyuk közül nagyon senki: Kína, USA, India, Brazília, Németország, Franciaország, Kanada, Oroszország vezetői távol maradnak. A listán szerepel ugyanakkor Magyarország, de az Energiaügyi Minisztérium többszöri megkeresésre sem válaszolta meg, hogy Orbán Viktor vagy Sulyok Tamás vesz-e részt az eseményen.

A bakui COP kisebb léptéke mögött áll az is, hogy az azeri házigazdák kifejezetten törekedtek a kisebb látogatottságra azzal a céllal, hogy a kisebb felhajtás fókuszáltabb és eredményesebb tárgyalásokat tegyen lehetővé. Az aktuális témák között szerepel a szegény országok segélyezése és a Kiotói Jegyzőkönyv időszaka alatt alkalmazott, mára viszont háttérbe szorult kvótakereskedelem leporolása (piaci mechanizmusok). Ezek olyan technikai, de jelentős horderejű kérdések, amik könnyen kikezdhetőek a laikus közönség előtt, és ezért egyes politikusok, túlzott médiafigyelmet kapva, gyakran a következményektől félve elnapolják azokat – mint ahogy ez az elmúlt két COP-on a kvótakereskedelem esetében történt.

A házigazda ország gazdasági berendezkedése is visszatartó erő sokaknak. Már a 2022-es Sarm es-Sejk-i és a tavalyi dubaji COP is veszélyt hordozott a zöldrefestés (greenwashing) vádjának veszélyétől tartó cégvezetőknek. Baku ilyen szempontból még rátesz egy lapáttal, hiszen az ország exportja még inkább fosszilisenergia-függő, mint Egyiptomé vagy az Egyesült Arab Emírségeké. Amíg a tavalyi dubaji házigazdák legalább a látszatra adtak, és szavak szintjén támogatták a fosszilis energia háttérbe szorítását középhosszú távon, addig Ilham Alijev azeri elnök áprilisban Isten ajándékának nevezte a földgázt, amiről esze ágában nincs lemondani. Nem kertelnek, jelentős földgázpiaci befektetéseket terveznek, és ennek megfelelően jelentős felfutásra számítanak a kibocsátásaik terén, nem utolsósorban az EU és azon belül is Magyarország növekvő igénye miatt. Nem segít a házigazda megítélésén az sem, hogy néhány nappal a klímacsúcs kezdete előtt azon kapták az azerbajdzsáni küldöttség vezetőjét, hogy az állami olaj- és gázipari vállalatban rejlő „befektetési lehetőségekről” tárgyal egy potenciális befektetőnek álcázott férfival.

Aki pedig nem a fosszilis függés, az a politikai berendezkedés miatt marad távol. A COP-okat rendszeresen látogató Greta Thunberg klímaaktivista például a szomszédos Örményországig elvonatozva, onnan tervezi követni a bakui eseményeket. Feltehetőleg azért, mert a finoman szólva tekintélyelvű, sokak által viszont egyenesen diktátornak tartott Alijev kormánya nehezen tolerálja a tüntetéseket. Márpedig a ma már 21 éves svéd Thunberg nagy tömegek megmozdításáról és az erős mondásairól híres. De nem csak ő óvatos az azeri kormánnyal. Az Európai Parlament delegációjának tagjai nem titkolják, hogy okostelefonok helyett régi mobilokat visznek magukkal a COP29-re, tartva a központi lehallgatástól.

Kilépés a négyzeten

Na de akkor a szokásosnál visszafogottabb részvétel és unalmasabb napirend ellenére mi tartja majd mégis annyira izgalomban a Kaszpi-tenger partján, a nemrég még a 2020-as labdarúgó-Európa-bajnokság egyik negyeddöntő mérkőzésének otthont adó stadionban összegyűlő delegáltakat?

A legtöbben most arra kíváncsiak, hogy Donald Trump visszatérése egy újabb sima párizsi kilépést vagy ezúttal esetleg egy annál is gorombább húzást is tartogat-e.

Ha a Századvég Alapítvány amerikai megfelelőjének tekinthető, republikánus Heritage Foundation részletes kormányprogram-javaslatát, a Project 2025-öt komolyan lehet venni, akkor az új elnök nem éri be Párizzsal, és azon túlmenően az ENSZ 1992-es Éghajlatváltozási Keretegyezményét (UNFCCC) is maga mögött kívánja tudni.

Ennek az ernyőegyezménynek az elhagyása egy technikai részletnek tűnik. Azonban azért lenne különösen fájó, mert amíg a Párizsi megállapodásba 2029-ben egy akkori elnök könnyeden vissza tudja léptetni az országát, ha akarja (mint ahogy ezt Joe Biden 2021-ben egyik első intézkedéseként megtette), addig a UNFCCC-be való visszalépéshez újra a szenátus nagy arányú támogatására lenne szükség. Ez pedig az amerikai belpolitikai megosztottság miatt a belátható jövőben a lehetetlennel egyenlő küldetés. Azaz ha valóban megvalósul a klímaexit durvább fajtája, akkor a világ második legnagyobb kibocsátója, egyben a világ legnagyobb gazdasága akár soha többé, de legalábbis hosszú ideig nem lesz részese a jelenlegi klímadiplomáciai erőfeszítéseknek.

Az izgalmat, feszültséget annak körbejárása okozza, hogy ez egy jogilag mennyire könnyű, illetve mennyire támadható lépés, illetve hogy Trump a nála klímavédelmi szempontból józanabb republikánus társaira mennyire hallgat és esetleg tartóztatja meg magát.

Klímaördög újratöltve

Ha már önmegtartóztatás, akkor a ehhez kapcsolódóan jöjjön egy valamivel pozitívabb forgatókönyv, ami ugyancsak Trump előző regnálásának tapasztalataira támaszkodik. A klímaváltozás eleve nem egy vidám témakör, az évről évre megjelenő, baljósabbnál baljósabb előrejelzések, a valenciai villámárvíz-katasztrófához hasonló eseményekről szóló bejátszások sokaknál alakíthatnak ki szorongást. Trump újabb elnöksége a többségüknél jó eséllyel tovább fokozza a csalódottságot, kiszolgáltatottságérzetet.

Amiből mégis most optimizmust lehet meríteni, az a faramuci helyzet, ami 2016 és 2020 között előállt. Trump elnöksége alatt paradox módon a klímavédelem soha nem látott mértékben előtérbe került, divatos témává vált. Az amerikai elnök egyfajta klímaördögként olyan negatív képet alakított ki magáról, ami világszerte összekovácsolta a zöld témákra fogékony embereket, főleg fiatalokat. Az először az utcán, majd aztán a választófülkékben megjelenő szavazók több tízmilliói korábban politikailag elképzelhetetlen célokat és intézkedéseket kényszerítettek ki állami vezetőkből. Amik aztán még alig tíz éve is elképzelhetetlen gyorsaságú felfutáshoz vezetett napelemek szélerőművek, elektromos autók terén.

Ez a zöld lendület azonban az elmúlt években a Covid-válság, majd a háborúk és energiakrízisek éveiben némileg alábbhagyott, és ma egyfajta klímafásultság lett úrrá sokakon. Veszítettek érdekességükből, lendületükből a klímavédelmi témák. Egyre többeknél sikeresen betalálnak a blőd dezinformációk az elektromos autók, a megújuló energiaforrások hátulütőiről. Sok korábban belelkesedett fiatal és idős elbizonytalanodott, hogy nem hiábavaló-e minden, nem lesz-e inkább jó minden úgy, ahogy megszoktuk.

Trump újbóli feltűnésével visszatérhet egy olyan figura, aki sokak szemében megtestesíti azt az irányt, amivel pontosan szembe szeretnének haladni. Szembe azzal, aki a „drill, baby, drill” (magyarul ügyetlenül „fúrj csak, baby, fúrj”-ként fordítható) jelige jegyében zászlajára tűzte az olajkitermelés további növelését. Azzal, aki az elmúlt években a zöldtechnológiáknak soha nem látott mértékű támogatást jelentő, Biden-féle infláció elleni csomagot „zöld új kamunak” titulálta, és a felszámolását hirdette meg. És szembe azzal, aki a tudományos konszenszusra fittyet hányva, hangzatos mondásaival az összeesküvés-elméleteknek ad folyamatosan muníciót.

Röpködnek a nagy számok

2400 milliárd dollár – ez a magyar GDP 11-szerese. Vagy éppen a száz leggazdagabb magyar vagyonának 100-szorosa. A világ ennyit költött tavaly fegyverkezésre. Érdekes egybeesés, hogy a legfrissebb becslés szerint éppen ennyi pénzbe kerülne évente a világgazdaság jelentős részében fokozatosan minimálisra csökkenteni a fosszilis energiától való függőséget és fenntartható pályára állni. Azaz ennyit kóstál a bolygó túlhevülésének elkerülése, illetve a már csőben lévő felmelegedés elviselhetőbbé tétele. Jelenleg ennek az összegnek körülbelül negyede jut klímacélokra – például szélfarmok építésére vagy elektromos autók támogatására –, részben magyarázva a szén-dioxid és más klímaváltoztató gázok továbbra is szüntelen feldúsulását a légkörben.

A hadi kiadások átcsoportosítása a gazdaság zöldítésére eleve hiú ábránd. A maihoz hasonló háborús időkben pedig végképp. Mégis az éghajlatvédelemre szánt költségvetés bővítése a COP29 egyik fő napirendi pontja. A fegyverekre jutó szint továbbra is messze marad, de a pénztárcák várhatóan a jelenleginél jobban megnyílnak. Még úgy is, hogy Trump győzelmével az USA hozzájárulása jó eséllyel megcsappan.

A kormánydelegációk egyik legfőbb témája a két hét alatt az lesz, hogy milyen mértékben emeljék meg a gazdag országok adófizetőitől a világ szegényebbik részének csatornázott nemzetközi támogatásokat. Az úgynevezett „klímafinanszírozás” az ENSZ-klímatárgyalási folyamat „cementje”, enélkül nincs országok közötti együttműködés.

A logika leegyszerűsítve abból áll, hogy a gazdag Nyugat – amellett hogy saját maga is igyekszik lefaragni ökológiai lábnyomát – pénzt ad a fejlődő világnak, hogy ők is kövessék a példáját. A szegény országok e támogatás fejében hajlandóak elnézni azt az igazságtalanságot, hogy hiába nem ők a fő okozói annak, hogy az éghajlat kibillen több százezer éves stabil egyensúlyából, ettől még be kell kapcsolódniuk a visszabalanszírozásba, mondván, hogy csak együtt van esélyünk.

Az elmúlt években az együttműködés ára évi 100 milliárd dollár volt, ennyit ígértek be kollektíven a fejlett országok – köztük Magyarországgal együtt az Európai Unió – Afrikának, Ázsiának, Dél-Amerikának és a kis szigetországoknak a 2020–2025-ös időszakra részben vissza nem térítendő támogatásként, részben hitelként. Ez az ígéret és annak többé-kevésbé betartása tette lehetővé, hogy 2015-ben nagy nehezen megszületett a Párizsi Megállapodás.

Ennek a klímafinanszírozási alkunak köszönhetően kezdődhetett meg 2021-ben a paktum több évtizedes folyamatának végrehajtási fázisa. Ennek során gazdag és szegény országok karöltve ötévente egyre szigorodó nemzeti vállalásokat tesznek szén-dioxid-kibocsátásaik visszafogására, és lépésről-lépésre igyekeznek kollektíve kiiktatni a szenet, olajat, földgázt az életünkből, ezzel megzabolázva a felmelegedést.

A 100 milliárd dolláros évi ígéret – ami a világ teljes klímaráfordításainak körülbelül tíz százalékát fedi le – ugyanakkor jövőre lejár, és a párizsi paktum értelmében a téteket növelni kell. Hogy mennyivel? Ez lesz a bakui tanácskozás slágertémája. A klímatárgyalók nyelvén a tőlük megszokott „frappáns” módon Új Kollektív Számszerűsített klímafinanszírozási Célnak (NCQG) nevezett összegre íme néhány olyan ötlet, amikkel különböző delegációk a konferenciára érkeznek:

• Arab országok – például Egyiptom és Tunézia – évi legalább 441 milliárd dollárt javasolnak;
• Kis szigetországok – például Tuvalu vagy Vanuatu – évi 1000 milliárd dollárt szeretnének;
• Afrika egy 2026–2030 közötti pályát javasol úgy, hogy az időszak végére a pénzkeret 1300 milliárd dollárra kúszik fel;
• Japán nem jelölt meg számot, de ragaszkodik hozzá, hogy a kalapba mostantól a fejlődőnek kategorizált országcsoport gazdagabb tagjai is befizessenek (például Kína és Katar, akik a kategorizáláskor, 1992-ben még igencsak más anyagi helyzetben voltak);
• Az Egyesült Királyság azon a véleményen van, hogy a donorok körét ne csak új országokkal bővítsék, hanem pénzügyi szereplők (fejlesztési bankok) és vállalatok nemzetközi költéseit is számolják be.

Bármilyen mértékben is növekszik a konferencia végére a klímafinanszírozási célszám, kicsi az esélye, hogy az olló a katonai és a klímakiadások között érdemben zárulna az elkövetkező években.

Még akkor is, ha Trump az ígéretének megfelelően 24 órán belül elhozza a békét Ukrajnában. Becslések szerint Oroszország 2022-ben 211 milliárd dollárt költött közvetlenül katonai eszközökre, azok fenntartására. Ha Trump leegyszerűsítő stílusában, egy tweetben akarnánk fogalmazni: ezeket a milliárdokat Oroszország akár klímavédelemre is költhetné.

A szerző klímapolitikai és karbonpiaci szakértő, aki a londoni Quantum Commodity Intelligence zöldipari elemzőcég munkatársaként maga is részt vesz a bakui klímacsúcson.