A gondolkodás tanításának a vége

Meddig tanítható az írás? Léteznek zsenik? Miért van háttérbe szorulva az írás oktatása, a hagyományos versformák, hogyan él túl az irodalom a digitalizáció uralta világban? Erről, és hasonló kérdésekről beszélgettem Horváth Viktor Európai Unió Irodalmi Díjas íróval, a Török tükör és A vers ellenforradalma szerzőjével.

Horváth Viktor 1962-ben született Pécsett. Író, műfordító. 1994 óta publikál. 2001-től versfordítást, versformatörténetet és műfordítást tanított a Pécsi Tudományegyetemen.

Életem első publikált szépirodalmi műve versfordítás volt (Ezra Pound: Altaforte). Egyébként vers és próza szintézisben lélegzik együtt, illetve ez a két dolog külön nem is létezik, mesterségesen csináltuk meg a szövegeknek ezt a két dobozt – de erről ők nem tudnak. Nézzétek meg a nagy, történeti szerzőinket: egyaránt írtak verset és prózát, és éppúgy fordítottak, ahogy eredeti műveket is írtak; a Nyugat korában a szaktudás még természetes volt. Ez volt az irodalom fénykora.

A vers ellenforradalma megírásáról: Rájöttem, hogy az egyetemi kurzusokon kimenetként értelmetlen dolgozatokat kérni. Azokat a diák összelopkodja (én is úgy csináltam), aztán gyorsan elfelejt mindent. A teszt három rossz választ sulykol be az egyetlen jó mellé. A szóbeli vizsga egy fokkal jobb, mert azzal legalább tanulunk beszélni, fogalmazni, egymás szemébe nézünk, emberi helyzet; de a diák így is mindent azonnal elfelejt. Tehát elkezdtem alkotva tanítással dolgozni: akár spanyol barokk, angol reneszánsz, középkori trubadúrok vagy 19. századi szimbolisták; többé nem dolit kértem, hanem vizsgamunkát. A diák választ egy szerzőt, és megírja annak a szerzőnek egy versét – ez lehet létező vers fordítása, lehet imitáció vagy paródia, de bármelyik is, ehhez kutatnia kell, dolgoznia a szerzővel, írnia kell, meg kell ismernie a szerkezeti összefüggéseket, ez a sajátélmény köti a lexikális anyagot, és személyes ügyükké válik a kor, a szerző, a stílus, az írás. A félév közben kiképzem őket a versírás és -fordítás sztenderdjeire, óráról órára megnézem, amit csináltak, javaslatokat teszek, ők javítgatják, és így a vizsga sokkal inkább tanulás, mint mérés. Ez a metódus működött, de ehhez módszert kellett találnom. Én még csak megtanultam valahogy a magam számára, de nem tudtam, hogy másoknak hogyan lehet átadni. A diákokon tanultam meg a tanítást, és amikor már látszott a modell, akkor ezt összeszedtem és leírtam – ez A vers ellenforradalma. Szemre vékony, de éveket lehet vele eltölteni.

Igen, így. Nulláról indulunk, és ezt valóban nullának képzeljük el, tehát az első lépés az, hogy ti-tá, aztán a gyakorlatok egymásra épülnek. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat az életfunkcióinkra: a szervezetünkben minden ritmikus; a légzés, szívműködés, emésztés, alvás ciklikusan működnek, de a ritmus társadalmilag is rögzült a hétvégék, az éves szabadság, az ünnepek intézményével, nem beszélve a nappalok, a Hold és az évszakok nagy, természeti ritmusáról. Az irodalomoktatás komolyan dolgozik, hogy ezt kiirtsa belőlünk az irányított elemezgetésével, az osztályzással, versenyeztetéssel, stresszeléssel, tesztekkel, a kijelölt művekkel, de még mindig reménykedhetünk. Minél fiatalabb a diák, annál kevesebb kárt tett benne az iskolarendszer, tehát annál kisebb benne az írással szembeni ellenállás. Ez egyetemen már probléma, a felnőttoktatásban pedig néha már harcol a diák a passzivitás jogáért, viszont az ovis még boldog a maga költötte mondókáival, és itt még nem képzelik azt, hogy tehetségesek vagy tehetségtelenek.

Csak hipotéziseim vannak. Az egyik ilyen, hogy a romantika korára az irodalom szakralizálódott, tehát míg korábban éppúgy mesterség számba ment, mint az asztalosság, a kőfaragás, az orvoslás vagy a hajóépítés, ekkortól szentségként tekintettek rá. Márpedig ami szent, az elérhetetlen magasságban áll fölöttünk, és a szent dologra nem a szakképzés készít fel bennünket, hanem valamiféle természetfölötti hatalom választ ki, elhivatás jelöli ki számunkra a művelését – ebből nőtt ki a zsenikultusz, és ez tette illetlenné a szaktudás átadását és megszerzését. Hogy jövünk mi ahhoz, hogy szent kiválasztottaknak tekintsük magunkat?

És igazad van, a többi művészeti ág oktatásával ez valóban nem történt meg, hiszen rajzórán a diák rajzolhat, énekórán énekelhet, a színészképzésben is tanítják a mesterséget, a zenéről, táncról, építészetről, filmről nem is beszélve. Hogy pont az irodalommal történt, annak talán az az oka, hogy itt véletlenül megegyezik az alkotás, és az alkotásra való reagálásnak a közege: ez a nyelv. Hogy konkrétan mi történt, és miért kellett ennek bekövetkeznie attól, hogy az alkotás és az elemzés közege egyezik, arra még nem jöttem rá. Talán ez: a romantika kora a nemzetállam gondolatának megszületése, ezt pedig gyorsan követte a totális állam eszméje. A totális állam nem gondolkodó embereket igényel, hanem fogaskerekeket a gépezetébe – márpedig a gondolkodástól elválaszthatatlan a beszéd és az írás. Lehetséges, hogy egy ilyen öntudatlan, extrém társadalomszervezési igény van a jelenség mögött. Az írás, ezzel a gondolkodás megvonása.

De ne az okokra figyeljünk, hanem a következményekre. Az írás tanításának a vége a gondolkodás tanításának a vége. Hozzuk vissza, amíg nem késő.

Maga a kifejezés pleonazmus, tehát nyelvhelyességi hiba. Márpedig a nyelv züllése együtt jár a gondolkodás züllésével, így ez a kifejezés nem csak rossz, hanem ártalmas is. És most hadd ne én adjam meg a magyarázatot: rakják össze az olvasók, hogy mi a hiba ebben a kifejezésben – annak van ereje, amire magunktól jövünk rá. Könnyű lesz. (Ha mégsem sikerül, akkor persze megmondom.)

Legyen erre az analógiánk a sport. A testnevelés órákon mindenki fut, gimnasztikázik, labdázik stb. Nem mindenki egyformán tehetséges, viszont ezek mindenkinek jót tesznek: felnőttként gazdagabb lesz az életünk, egészségesebbek leszünk, megtanuljuk, hogy a sportot használhatjuk az élet válságos helyzeteinek a megoldásához, pihenéshez, a jó életminőség fenntartásához, csapatépítéshez, jellemalakításhoz. Egymillió diákból lesz két tehetség, akik eljutnak az olimpiára. Visszafordítva az irodalomra: a nagy olimpikonok a költők és az írók, de az oktatást nem rájuk szabjuk, hanem azokra, akikből fogorvosok, könyvelők, tetőfedők és kémikusok lesznek – mert a sporttól vagy az írás, olvasás képességétől, teljesebb lesz az életük, és jobbak lesznek a szakmájukban is. Tehát a cselekvő, alkotva tanítás a torta – akár sport, akár írás –, az olimpikon és a nagy író pedig a meggy a tortán. A torta alap, emberi életszükséglet, a meggy privát választás. Leérettségiztem matematikából nagy nehezen, de ott más eszi le a meggyet a tortáról – viszont nem tudhatom, hogy az agyam eldugott zugából mikor segít át egy rég elfelejtett logaritmus egyenlet egy nyelvi probléma megoldásakor. És viszont, ugyanígy a matematikusnak a fiatalkori zene- rajz-, írástanulás.

A meggyel csak a szakmai minőségre utaltam, nem a keresetre. Egyébként ma is megélnek néhányan az íróskodásból – ehhez nemzetközi ismertség kell és sok külföldi kiadás. Vagy otthonosság valamelyik szekérvárban, politikai vagy baráti elköteleződés, kvázi hűbéresség – erre is kapunk díjat, ösztöndíjat. Itthon.

Erdős Renée korában a folyóiratokért, könyvekért fizettek az emberek, itt adtak fel hirdetéseket a cégek, a nyomtatás integrálta a kulturális életet, de még a gazdaságit is; még szép, hogy villát vehettünk a piacról szerzett bevételből. Ma ez a pénz az onlájn szereplőké; és a szeméttengerben is létrejönnek művészi értékek, illetve a nyomtatás kora is sok szemetet termelt – csak kódváltás történt.

Ezek nem létező dolgok. Szavak, kulturális találmányok, ráadásul fiatal találmányok; az emberek sok tízezer éven át meséltek, táncoltak, festettek, játszottak, és eszükbe nem jutott volna egy mese vagy dal szövetét szétszaggatni ilyen absztrakciókkal.

Franz Kafka Átváltozás című szövege százezer karakternyi írás. A „tartalom” a szöveg legelső mondata, ebből megtudjuk a hősünk állapotát. Ez körülbelül száz karakter, tehát az egész terjedelem ezred része, és a hős állapota ez után az ezredrésznyi mondat után semmit nem fog változni, tehát bízvást mondhatjuk, hogy a tartalom ez az ezredrésznyi mondat. De hát akkor micsoda az a többi dolog? Miért kell elolvasnunk azt a rengeteg mindent, miután már úgyis megtudtuk, hogy mi a helyzet? Hiszen az csak forma, illetve valami szerkezet. Hát azért kell, mert a műben úgy dolgozik össze az az első mondat meg ami utána következik (úgy van összenőve a tartalom és a forma), mint a mi szervezetünkben a szív és az érrendszer. Csak együtt élnek meg. Az olvasó a többi, sok oldalnyi szöveg olvasása során érez rá, hogy az első mondat szimbolikus, és szembesül azzal, hogy itt az ő élete a tét.

Tehát itt nem voksolunk, viszont ha tanításról és tanulásról kell nyilatkoznunk, akkor a forma az első. Pontosabban a szerkezet. Miért? Hiszen amúgy mindegy lenne, ha ez a két dolog külön amúgy sem létezik. Hát azért, mert tartalmat nem lehet tanítani, a tartalmak és az ihlet meg az elhivatottság csakis az olimpikonoké. Amit a lakosságnak tanítani lehet, az a szerkezetek megalkotása; az ötezer éves irodalmi hagyomány. Ha ezt megtanultuk, tehát ha megszereztük a szaktudást, akkor már szabadon tombolhatunk a különféle tartalmak és tartalmatlanságok között, mert bármit csinálunk, az eszközkészletünk garancia lesz a minőségre. A „tartalom” csak beszéd – a kompozíció tett.

Igen. De ez is csak szó; hívhatjuk őket szorgalmas és elszánt embereknek is. Vagy hívhatjuk őket sérült és érzékeny embereknek, akik a gyerekkori traumáikat az alkotás, a teremtés narkotikumával tudják elviselni. Ha ezek a zsenik szaktudást szereznek, akkor művészek lesznek, és a többi embert is szolgálhatják úgy, hogy szebbé és elviselhetőbbé teszik az életüket. A képzett író orvosként adagolja a hasznos drogot a maga készleteiből, a képzetlen pedig csak felelőtlen díler.

Nem vagyok alkalmas az operaénekesi pályára, de ettől még örülhetek a zuhanyozás közben elkornyikált áriának. Csak ne hallja a szomszéd. Ha lesznek írásra kiképzett tanáraink, aki írást tanítanak, akkor ők felmérhetik, hogy kiből lehet író, és kinek jobb, ha csak a maga számára használja az írást – mondjuk, terápiás célra. Tehát nincs reménytelen eset – akkor, ha reálisak a remények.

A költészet közege éppúgy lehet próza, ahogy vers. Ebből az is következhetne, hogy nem kell verselést tanulnom, mert én prózában dolgozó lírikus vagyok. Csakhogy a verselési szakismeret olyan ökonómiához, reflektivitáshoz, fókuszáltsághoz és fegyelemhez segíti a prózaírót, amiről annak korábban fogalma sem volt. Hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy a versszerkezet megköt bennünket, korlátozza a lehetőségeinket. Ellenkezőleg, a forma nem korlát, hanem kapaszkodó. Tekintsünk úgy a formákra, mint a biológiai fajokra. Ezeket generációk millióin át szelektálta a környezet, és mindig az maradt fenn, amelyik jó választ adott a környezeti változásokra. Ez így van a szerkezeti mintázatokkal is, csak nem a bioszférában, hanem az emberi kultúrában. Élő szervezetként működnek, és úgy segítenek bennünket, mint a hátasló az úton vagy a szörfdeszka a vízen. Úszhatok én szörf nélkül is, de a szörf gyorsabb, és ha kiképeztem magam rá, attól még visszaválthatok a sima úszásra is, ha úgy tartja kedvem. Vagy lóhátról gyaloglásra.

Aki azért választja a vers helyett a prózát, mert azt képzeli, hogy úgy szabadabb lehet, az most hagyjon fel az egésszel. A próza diffúz, hatalmas és komplex; még a legrövidebb formájában is. Sokkal nehezebb közeg a legbonyolultabb versformánál. A vers ellenforradalmát pár hónap alatt megírtam a néhány év tanítási tapasztalat után, viszont a történetmesélés (mondjuk, a próza) tanításának módszertani könyvén évtizedek óta dolgozom, pedig ez sem lesz sokkal vastagabb, mint A vers ellenforradalma. Prózát írni sokkal, sokkal nehezebb, mint verset – ezt regényíróként mondom. Itt nincs támasz, nincs járókeret, nem súgják meg az arányokat az évezredeken át dolgozó régi mesterek, akik által a szerkezetek fényesre csiszolódtak, egyedül állunk a semmiben, a mondataink nem tudják, hogy befejezhetik-e magukat, vagy még várniuk kell a következő mondat érkezésére. Nézzétek meg a történeti szerzőket: fiatalok is lehettek versben dolgozó nagy költők, de a nagy prózaírók negyven, ötven fölött teljesedtek ki. Addig olvastak. És figyeltek.

Főleg a történeti művek. Minden korok kortárs irományainak 95%-a felejtésé, mert egy szerző sármja, baráti kapcsolatai, befolyása, esetleg szépsége, marketingérzéke vagy hatalma nagy ismertséghez juttathatja őt akkor is, ha gyenge író. A saját korunk torzítja az optikánkat. Bízzunk a halott szerzőben –, ha már a barátai is régen meghaltak –, így már jobban látszik, hogy mit csinált, elmúltak a körülötte kavargó divatok és érdekek, maradt az, ami időtálló. Gilgames, Antigoné, Josef K. és Winston Smith életének tétjei ugyanazok, mint a mi életünkéi; és nem kell félnünk, ha háromezer éve vagy száz éve máshogy beszéltek az írók, mint ma. Élvezzük az időutazást.

Olvastam briliáns verset antik időmértékben fiatal költőtől (K. N. a neve). Na jó, ez a szerző is inkább prózában dolgozik, valóban visszaszorultak a tradicionális mintázatok. Az okok: az irodalomoktatási rendszer, a kijelzők győzelme a nyomtatás fölött, a kijelzőkön villódzó párhuzamos világ szórtsága és töredezettsége, az elmélyülés, összpontosítás, a türelem, a szívósság elvesztése, a távolodás a belső figyelemtől, önmagunktól. A civilizáció vége – a felejtés. A digitális-biotech társadalomból is kiforogja magát egy új kultúra, de nem biztos, hogy az is civilizáció lesz.

A legjobb, ha idézek egy nagy klasszikustól, aki maga is sok költeményt írt prózában: „Nálam jobban kevesen tudhatják, mekkora tömegű rossz prózát adnak el szabadvers gyanánt.” (T.S. Eliot: A költészet zenéje, in: Káosz a rendben, Gondolat, 1981, fordította: Falvay Mihály).

A lényeg: akkor írj „szabadverset”, ha előbb megtanultad a verset.

Könnyű és gyors a megmutatkozás, tehát mindenki az orrunk előtt tolong. Ilyen zajban éppúgy nehéz az élvonalba kerülni, mint amikor kevés volt a csatorna. Az ismertté válás nagyjából ugyanazokon a dolgokon múlik ma is: éppen abban a pillanatban legyél éppen azon a helyen, ahol azok az emberek meglátnak téged. Ha nem, akkor árnyékban maradsz, viszont ha elkötelezett és elszánt vagy, akkor lepattanhatsz hússzor, de huszonegyedszerre átjutsz, pusztán a statisztikai valószínűség elvén.

Persze a kóklerek általában elszántabbak, tehát ők előbb érnek be, a közönség pedig védtelen. Vagy feleszmél az iskola, és a hősök tettei meg mások elemzései helyett megtanítja, hogyan bánjunk a telefonunkkal, a többi emberrel, az időnkkel, a figyelmünkkel – vagy lehúzhatjuk a rolót.

Azért láttam így, mert fiatal koromban még beleírták a könyvekbe a kiadás példányszámát: ez gyakran volt hatszámjegyű (ma már a négy is szépnek számít), és a rengeteg könyvet megvettük. Apám bányamérnök volt, de én könyvek között nőttem fel, ma pedig már az írók is gyakrabban nézik a monitorokat, mint a papírt. Amit irodalomnak hívunk, az papíron született és teljesedett ki; viszont ami mára az irodalomból megmaradt, azt megette az informatikai világ, márpedig a kijelzőn már máshogy fut a szó, más a gondolkodás, mások a reakcióink, és ha mégis papíron olvasunk, akkor ez a gesztus is a kijelzőkre fog kerülni.

Továbbra is azt mondom, amit akkor: megvédeni semmit nem lehet, visszacsinálni sem lehet semmit – reagálni lehet. Meséljünk a többieknek; akár írással, mozgóképpel, festéssel, szoborral, zenével, színházzal, tánccal vagy épülettel.

Az új kód nem csak az irodalmat, hanem a teljes életünket felszívja. A katasztrófák előtt az állatok menekülni kezdenek, a tehetséges tőzsdeügynök is megérzi a közeledő krachot, és kimenekíti a részvényeit, mielőtt a lufi kidurran. Hasonló érzéseim vannak, csak mi nem menekülhetünk, egyetlen esélyünk a kollektív belátás – lenne. Ha elengedjük a fogyasztást, a háborút, a fosszíliák égetését, a növekedést, a nemzeti büszkeséget. A digitalizációval túl differenciálttá, túl specializálttá, sérülékennyé és kitetté vált az emberiség – a saját teremtménye előtt. A teremtmény önelvűvé vált, és már mi vagyunk őérte, nem pedig ő miértünk. De az irodalom, mint egy ügyes kis parazita, elég jól éldegél a győztes óriás gyomrában. Egyelőre.