A megfigyelés mindennapjai – a hatalom láthatatlan eszközei Ceaușescu Romániájában

Gheorghiu-Dej halála után átmeneti enyhülésnek látszó módszerváltás

Nicolae Ceaușescu hatalomra kerülését (1965) kezdetben látszólag az üldözés és a politikai elnyomás enyhülése követte. Két évtizednyi kommunizmus után már nem volt szükség azokra a durva, erőszakos, sőt véres intézkedésekre, mint az ötvenes években. A párt és az állam (beleértve a Securitate és a milícia intézményeit is) ura volt a helyzetnek, a társadalmat addigra már bedarálták, ellenőrzés alatt tartották. Arra is volt gondjuk és kapacitásuk, hogy a korábban a börtönökből kiengedett politikai elítélteket megfigyeljék. A lakosság feletti ellenőrzést sem hanyagolták el.

A diffúz terror állapota: Az elnyomó apparátus bizonyította hatékonyságát azzal, hogy különféle módszerekkel felszámolta a valós, a potenciális és a képzeletbeli ellenfeleket. A Securitate nyomása olyan erősen nehezedett a társadalmi tudatra, hogy lehetővé vált az általánosított terror felváltása az általánosított megfigyeléssel. Ebben az új helyzetben a mindenható Securitate mindentudóvá igyekezett válni. Annak érdekében, hogy a lehető legtöbb részletes információt szerezze meg a teljes lakosságról, és időben értesüljön minden olyan tevékenységről vagy próbálkozásról, amely akár a legkisebb mértékben is veszélyeztethette az állam társadalom feletti totális ellenőrzését, hatalmas informátori hálózatot hozott létre, ellenőrizte a postai levelezést és lehallgatta a telefonbeszélgetéseket. Az emberek félelemben éltek, attól tartva, hogy a Securitate leleplezi őket, és kisebb vétségekért is büntetőeljárást indít ellenük. Ez az állapot „diffúz terrornak” nevezhető.

A korábbi túlkapások helyett inkább arra törekedtek, hogy a lakosság megfigyelését olyan mértékben kiterjesszék, hogy időben felderítsék és semlegesítsék az esetleges tiltakozó megnyilvánulásokat és mozgalmakat. A Securitate célkitűzései közé tartozott az is, hogy az emberekben azt a hitet keltse saját magáról, miszerint bármiféle próbálkozás hiábavaló, mert a rendszer szemei és fülei mindenhol ott vannak, és mindent tudnak. Nemcsak szemei és fülei voltak, hanem hosszú kezei is, amelyek bárhová és bárkit elérnek. A társadalomban sikerült kialakítani azt a képzetet, hogy a Securitate mindenhol jelen van és mindenről tud.

1965 után a megfigyelés és az ellenőrzés eszközei változatosabbak és hatékonyabbak lettek, valamint technikailag is fejlődtek. A megfigyelés eredményességét „javította” az is, hogy az 1968-ban Băneasán létrehozott Securitate Katonatiszti Főiskolája megkezdte az első végzősök kibocsátását.

A belügyi hatóságok (Securitate, milícia) csak ritkán folyamodtak a korábban gyakori letartóztatások, bebörtönzések és politikai perek módszeréhez, sokkal inkább a befolyásolás változatos eszközeit alkalmazták. Persze előfordult, hogy a kényelmetlenné vált vagy nemkívánatos személyek „rejtélyesen eltűntek”, és később csak a holttestük került elő. Voltak „megrendezett balesetek”, „öngyilkosságok” is, és ezekben az esetekben a hatóságok nem nyomoztak sokáig, gyorsan lezárták az ügyeket. A befolyásolás eszközei közé tartozott a diszkriminatív javadalmazás is (prémiumok és büntetések preferenciális rendszere), a vezető pozícióban való megtartás, leváltás vagy előléptetés, a zsarolás és a nyomásgyakorlás minden formája.

A Securitate ellenőrzése és befolyása elég erős volt ahhoz, hogy a párt legfelsőbb köreiből származók is aggódtak miatta. Ezért a párt élére került Nicolae Ceaușescu saját maga alá akarta rendelni a politikai rendőrséget, amely addig a belügyi tárcától függött. Az új pártvezér tisztában volt azzal is, hogy a hatalom megtartásához szükséges a Securitate feletti ellenőrzés. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a nagyhatalmú belügyminiszter, akinek alárendeltségébe tartozott a Securitate, Alexandru Drăghici volt Ceaușescu legerősebb riválisa. Ceaușescu azonban megtalálta a szövetségeseket, akik elvégezték a piszkos munkát. Drăghicit pártvonalon „feljebb tolták” (vagy inkább megbuktatták): tagja lett a Központi Bizottság Titkárságának, emiatt le kellett mondania a belügyminiszterségről. (Gyenge pontja volt az is, hogy felesége magyar származású volt.)

Ezzel párhuzamosan vizsgálat indult a Securitate, a milícia és a teljes belügyi szervezet Gheorghiu-Dej idején elkövetett visszaélései kapcsán. Ezek közül a legszembetűnőbb a Lucrețiu Pătrășcanu elleni eljárás és kivégzése volt, amely Drăghici minisztersége idején történt. Ennek eredményeként a volt minisztert elmarasztalták, lefokozták és kizárták még a hatalom közeléből is. Rajta kívül néhány további, visszaélésekért felelős személyt is eltávolítottak az állami apparátusból. Pătrășcanut és még néhány áldozatot rehabilitáltak, Ceaușescu pedig megszabadult egy kényelmetlen és befolyásos riválistól. Ürügy nyílt a Securitate átszervezésére is: 1968-ban kivették (egy időre) a belügyi tárca ellenőrzése alól, és létrehozták az Állambiztonsági Főigazgatóságot, a párt, azaz Ceaușescu közvetlen ellenőrzése alatt.

A változásokat az is jelezte, hogy 1968-ban új Büntető Törvénykönyvet fogadtak el. Az 1971-es ideológiai fordulat, az úgynevezett júliusi tézisek után nemcsak a személyi kultusz erősödött fel, hanem az ellenőrzések, megfigyelések és az ellenzéki megnyilvánulásokkal szembeni fellépések is fokozódtak.

Az újjászervezett Securitate feladata az volt, hogy információkat gyűjtsön az emberek rendszerhez való viszonyáról, valamint megelőzze és felszámolja az esetleges rendszerellenes vagy Ceaușescu személye ellen irányuló akciókat.

A módszerváltás nem jelentette azt, hogy a Securitate teljesen a törvényesség útjára lépett volna, vagy hogy ne követett volna el kényszerintézkedéseket, erőszakos, brutális cselekményeket, gyilkosságokat és hasonlókat. Ilyen esetek továbbra is előfordultak, csak jóval ritkábban, mert már kevésbé volt rájuk szükség, és főként azért, mert Ceaușescu Romániája a világ szeme előtt igyekezett másnak mutatkozni, mint amilyen valójában volt.

Megfigyelés, besúgó (informátor, ügynök), beszervezés

A Securitate, mint a kommunista korszak politikai rendőrsége, annak érdekében, hogy ellenőrzése alatt tarthassa a teljes társadalmat, beszervezett egyénekből informátorhálózatot hozott létre. Minden munkahelyről, intézményből és közösségből szükségük volt olyan emberekre, akik tartótisztjeiknek (operatív tiszteknek) rendszeres jelentéseket tettek.

Ahhoz, hogy a Securitate a maga számára alkalmas informátort szervezzen be, ki kellett választania az erre a feladatra megfelelő személyt. A leendő informátorral egy semleges helyen találkozott a beszervezést végző tiszt, akinek meg kellett győződnie az illető megbízhatóságáról és alkalmasságáról. Ha a kiszemelt jelölt megfelelt, és a tiszt meg is tudta győzni, együttműködési és titoktartási nyilatkozatot íratott alá vele. Megegyeztek a találkozások rendjéről, valamint arról, hogy az információkat hogyan juttatja el beszervezőjéhez. Minden beszervezett személy kapott egy fedőnevet, és jelentéseit ezen a néven írta alá. Ha szóban tett jelentést, azt a megbízója foglalta írásba. A jelentésekből egy példány bekerült a Securitate számára érdekes célszemély megfigyelési dossziéjába, egy másik pedig a besúgó (ügynök) saját dossziéjába.

A Securitate rendelkezett konspirált lakásokkal, amelyekben az informátorok találkoztak a tartótisztekkel vagy a rezidensekkel. Ezeket álcázhatták magánlakásnak, vállalati kirendeltségnek stb.

A beszervezés történhetett meggyőzéssel, azzal az indokkal, hogy az illető állampolgári kötelességének tesz eleget, ha külső vagy belső ellenséggel szemben segíti a Securitate munkáját, és ez hazafias tett. Olykor a beszervezendőt megzsarolták, ha az illetőnek volt valamilyen kisebb-nagyobb kisiklása vagy gyengesége. Ha nem volt gyenge pontja, azzal fenyegették, hogy elveszíti az állását, kicsapatják az egyetemről, az iskolából stb.

A tartótiszt feladatokat adott az informátornak arra vonatkozóan, hogy környezetéből mely célszemélyekről készítsen jelentéseket, vagy általában bármilyen „államellenes” cselekedést jelentsen. Ha jól végezte a munkáját, vagyis használható és jelentős mennyiségű információt szolgáltatott, a tartótiszt pénzjutalomban részesíthette, vagy valamilyen hiánycikkel jutalmazhatta. Más esetekben az informátor szakmai karrierjét, előléptetését vagy külföldre utazását támogatta a beszervezője. Jelentettek kollégákról, barátokról, szomszédokról, családtagokról is. Egy-egy tartótisztnek akár egy tucat beszervezett informátora is lehetett, akikkel rendszeresen tartotta a kapcsolatot.

Ha egy informátor használhatatlanná vált (nem szolgált elegendő vagy hasznos információval, nem teljesítette a kapott megbízatásokat), vagy megbízhatatlanná lett (kifecsegte ügynöki voltát), sürgősen megváltak tőle, megszakítva vele a kapcsolatot. Előtte azonban felhívták a figyelmét arra, hogy amennyiben elárulja beszervezésének tényét, börtönbe kerülhet „államtitok” megsértése miatt.

Nemcsak a munkahelyeken és a baráti társaságokban voltak besúgók, hanem az 1980-as évekre már többnyire a középiskolai osztályokban is, ahol tanárokról vagy osztálytársakról kellett jelenteniük. A kiskorúakat törvényellenesen szervezték be, megtiltva nekik, hogy szüleiknek vagy barátaiknak elárulják ezt a tényt. A kommunizmus utolsó éveiben a romániai politikai rendőrség azt is tervezte, hogy a besúgóhálózatot kiterjeszti az általános iskolai osztályokra.

A középiskolások beszervezése általában az iskola területén történt, és az informátorok célpontjai a rendszerrel szemben gyanúsan viselkedő tanárok, illetve a megfigyelés alatt álló családokból származó személyek voltak, akiket származásuk, külföldi kapcsolataik, kivándorlási szándékuk, kritikus megjegyzéseik stb. miatt figyeltek. A diákokat a beszervezéskor megzsarolták és megfenyegették, hogy rábírják őket az együttműködésre és a titoktartásra. Kötelezettségvállalási nyilatkozatot írattak alá velük, amelyben vállalniuk kellett, hogy még a családjuk előtt is titokban tartják a Securitate-val való együttműködést. Mindezt kiskorúakkal szemben tették, a szülők vagy törvényes gyámok beleegyezése nélkül. (A Tismăneanu-jelentés nyomán.)

A Securitate működését tanulmányozó történészek szerint az aktív, beszervezett informátorok száma a kommunizmus utolsó évtizedében elérte a százezres nagyságrendet. Egy másik forrás több mint 200 000 főre becsüli az 1980–1989 közötti időszakban beszervezett informátorok számát. A köztudatban elterjedt az a vélekedés, hogy legalább minden tizedik román állampolgár besúgó volt. Ez túlzásnak tekinthető, de ezzel is a Securitate azt akarta jelezni, hogy mindenhol jelen van, legalább informátorai révén. Egy-egy különösen fontos ellenzéki célszemélyt akár egy tucatnyi besúgóval is körbevettek és megfigyeltettek.

Sok ember életét súlyosan érintették az informátorok által a Securitate számára szolgáltatott információk: karrierek törtek derékba stb.

A megfigyelés fontos eszközei voltak az egyre tökéletesedő technikai eszközök és módszerek: telefonok lehallgatása, levelezés ellenőrzése, lakásokban, irodákban és szállodákban elhelyezett lehallgatókészülékek („poloskák”). Titkos házkutatásokat tartottak a megfigyeltek munkahelyén vagy otthonában. Ügynökök követték és fényképezték őket, hogy bizonyítékokat gyűjtsenek.

Előfordult, hogy a vallatások során megverték, megkínozták az embereket, és volt, aki bele is halt ebbe (Gheorghe Ursu mérnök esete). A hírzárlat és a politikai rendőrségi titkolózás ellenére 1978-ban az Amnesty International szervezet 30 bizonyított bántalmazási esetet erősített meg Romániában.

Bűnügyi pereknek álcázott politikai ügyek

1964 után hivatalosan már nem voltak politikai foglyok. A valóságban azonban embereket továbbra is letartóztattak politikai vagy vallási meggyőződésük miatt, mert bírálni merték a rendszert, holott az alkotmány szerint szólásszabadság volt. Gyakorlatilag a rendszer ellen tiltakozókat más kategóriába sorolták, és büntetőjogi ügyet csináltak belőlük. Sokszor a Securitate az ügyet átengedte a milíciának, amely a közbűntényes ügyekben volt illetékes.

A Securitate részt vett az igazságszolgáltatás folyamatában is, egyebek mellett a bűncselekmény megállapításához szükséges bizonyítékok gyűjtésében vagy „gyártásában”. Számos eset ismert, amikor az állásából tiltakozása miatt elbocsátott, munkanélkülivé vált értelmiségit „társadalmi parazitizmussal” (azaz élősködéssel, vagyis azzal, hogy nem dolgozik) vádolták meg, amit a törvény büntetett. Gyárthattak más vádpontokat és azokhoz „bizonyítékokat” is, például homoszexualitásra, prostitúcióra vagy feketekereskedelemre hivatkozva, amelyek akkoriban bűncselekménynek számítottak. Másokat azzal vádoltak meg, hogy az ország illegális elhagyására készülnek. Az 1968-as Büntető Törvénykönyv a szándékot hasonlóan büntette, mint magát a bűncselekményt.

Voltak, akik vallási meggyőződésük miatt nem voltak hajlandók bevonulni katonának, őket is közbűntényesként kezelték és elítélték. Előfordult az is, hogy a gyanús személyeknél házkutatást tartottak, és az egyik házkutató elrejtette, a másik pedig „megtalálta” a bizonyítékot, például egy a munkahelyről „eltűnt” eszközt. Máskor egy munkatárs csempészte be az illető táskájába a terhelő tárgyat, amelyet aztán a kapunál megtaláltak.

Az egyik legismertebb politikai üldözött, Gheorghe Ursu esetében nem a véleménye miatt indítottak eljárást, hanem „külföldi valuta birtoklása” miatt. A házkutatás során 17 amerikai dollárt találtak a lakásán. Gheorghe Ursu a börtönben halt meg, a kihallgatások során elszenvedett verések következtében.

Egy tiltakozó szöveg falra írása vagy tiltakozó kiáltványok terjesztése az „állambiztonságot” érintő cselekménynek minősülhetett, és az elkövetőt akár tíz év börtönbüntetésre is ítélhették. Ha azonban a feliratot közvagyon-rongálásnak minősítették, az ügy más jogi besorolást kapott, és formálisan nem politikai ügyként kezelték. A Securitate arra is gondot fordított, hogy ezeknek az elítélteknek a börtönben közbűntényes „nehézfiúk” keserítsék meg az életét: megalázták, megverték őket, és ha kellett, meg is ölték. Más esetekben a családjukra gyakoroltak nyomást, és sokakat emigrálásra kényszerítettek.

Előfordult az is, hogy egyeseket öngyilkosságba kergettek, mint például Moyses Márton és Liviu Babeș esetében. Esetenként a Securitate a provokációktól vagy diverziós cselekményektől sem riadt vissza, amilyen az 1984-es sepsiszentgyörgyi robbantás is volt, amely kioltotta a 12 éves Vaszi Jánoska életét.

Büntető pszichiátria

A rendszerrel szembeforduló, ellenzéki magatartású, vagyis kényelmetlenné vált személyeket először a munkahelyi közösség elé hívták, hogy magyarázkodjanak a munkatársaik előtt. Ezt követően a munkahelyi pártalapszervezet próbálta őket „meggyőzni”, és ha nem tértek jobb belátásra, büntető pszichiátriai intézkedésekhez folyamodtak. Kórházba szállították őket, ahol gyógyszerezték, majd függőséget alakítottak ki náluk, ami indokolttá tette a további kórházi kezelést. Mindez az érintettek beleegyezése nélkül történt.

Az 1960-as évektől a zárt pszichiátriai intézetek esetenként a börtön alternatívájává váltak. Románia azon európai kommunista országok közé tartozott, ahol a Szovjetunióban kipróbált módszerrel a politikai ellenzékkel szemben pszichiátriai intézetekbe történő kényszerű bezárást alkalmaztak.

Az első, Nyugaton is ismertté vált ügy Vasile Paraschiv esete volt 1978-ban. Számos névtelen eset történt korábban is és később is, de ez volt az első, amelynek nemzetközi visszhangja volt. Vasile Paraschiv azért került célkeresztbe, mert független szakszervezetet próbált létrehozni. 1976-ban „paranoiát” diagnosztizáltak nála, és pszichiátriai kórházba utalták, ahol erőszakos kezeléseknek vetették alá. Megfordult az urlați, a Voila–Câmpina (Prahova megye) és a săpocai (Buzău megye) kórházakban, valamint a krónikus mentális betegek călimănești-i (Vâlcea megye) otthonában. Később Franciaországban egy nyolc orvosból álló bizottság vizsgálta meg, amely megállapította, hogy nincsenek mentális problémái.

Az ellenzékiek pszichiátriai intézetekben történő kényszergyógykezelését főként 1969 és 1979 között alkalmazták, de Paraschiv esete után is folytatták egészen 1989-ig. A BBC és a Szabad Európa Rádió folyamatosan közölt híreket a pszichiátria büntető jellegű alkalmazásáról, elsősorban a Săpoca, Cula, Voila, Petru Groza, Răducăneni, Poiana Mare és Poiana Mărului intézeteiből.

Gyerekek állami gondozásban, kiskorúak kényszerű beutalása zárt intézetekbe

Az emberi jogok lábbal tiprásának egyik legszörnyűbb formája, amelyet a kommunista rendszer 1965 után Romániában alkalmazott, az állami gondozásba kerülő gyermekekkel és kiskorúakkal való bánásmód volt. A kommunizmus első időszakában külön börtönök működtek kiskorúak számára. Ezek mellé később javítóintézeteket is létrehoztak, ahová nemcsak bűncselekményeket elkövető gyermekeket utaltak be, hanem „átnevelés” céljából azokat is, akik bírálták a rendszert. Az intézetekben bántalmazták őket, egyaránt a személyzet és a nagyobb gyermekek a kisebbeket, és a körülmények is rosszak voltak. Hasonló sors jutott azoknak a családoknak egyes gyermekeire is, akiknek a szüleit a rendszer elleni „bűncselekményekkel” gyanúsították vagy el is ítélték. Ebben az esetben az állami intézetbe való kényszerű beutalás a szülők megbüntetésének egyik formája volt a diktatúra részéről.

Az állami gondozásba került, köznyelven „árvaházi” gyermekek problémája ennél is nagyobb létszámot érintett. Az ott élőket rossz, gyakran embertelen körülmények között tartották, alultápláltak voltak, és hiányos orvosi ellátásban részesültek. Nem jutottak megfelelő gyógyszerekhez, sem elegendő ruházathoz, szenvedtek a hidegtől, a „nevelőknek” nevezett gondozók durvaságától, valamint társaik erőszakosságától is.

Az 1966-os abortusztilalom következtében nem várt és nem kívánt gyermekek százezrei születtek meg, akik később megtöltötték az árvaházakat. Az állami gondozásba kerültek közül még rosszabb sors jutott a fogyatékkal élő gyermekeknek, akik az egészséges gyermekek számára fenntartott árvaházaknál is sokkal rosszabb körülmények között éltek a számukra létrehozott speciális intézetekben. Őket joggal lehet a kommunista rendszer népesedéspolitikájának áldozataiként tekinteni.

1989-ben az országban mintegy 700 árvaház működött, ahol több mint 100 000 gyermeket láttak el. Sokan közülük születésük után kerültek intézetbe, mert elhagyták őket, mások fogyatékossággal születtek, és ezért nem kellették a családjuknak. 1967 és 1990 között ezekben az intézményekben – különösen a fogyatékkal élők számára fenntartottakban – a becslések szerint több mint 15 000 kiskorú halt meg. A részadatok alapján a valós szám akár ennek a többszöröse is lehetett.

Néhány ismert adat: a Bihar megyei Csegődön található, gyógyíthatatlan fogyatékossággal élő kiskorúak számára fenntartott kórházjellegű otthonban az összesen 183 ottlakóból 160 gyermek halt meg 1987 és 1990 között; a păstrăveni-i hasonló intézetben 395 halálesetet jegyeztek fel; a máramarosszigeti, ugyancsak fogyatékkal élő gyermekek számára működő otthonban pedig 239 gyermek vesztette életét.

Következtetés

Az 1965-ben hatalomra kerülő Nicolae Ceaușescu rendszere elődjéhez hasonlóan kegyetlen, totalitárius berendezkedés volt, csupán kifinomultabb módszerekkel érte el céljait. Nem feltétlenül fizikai fenyegetéssel, hanem lelki, ideológiai és pszichológiai kényszerrel, illetve befolyásolással tartotta fenn a diktatúrát, amelyben a Securitate megmaradt a Párt fegyveres karjának, nemcsak átvitt értelemben, hanem szó szerint is.

Liviu Babeș (1942–1989) brassói villanyszerelő és amatőr festő volt. 1989-ben Brassópojánán, a sípályán tiltakozásul a kommunista diktatúra ellen égő fáklyaként felgyújtotta magát. Tiltakozó feliratot is viselt. A kórházban belehalt égési sérüléseibe.

Moyses Márton (1941–1970) fiatal antikommunista költő, politikai elítélt volt 1956-os magatartása miatt. Két évet töltött börtönben, ami miatt egyetemi karrierje megszakadt, és később csak fizikai munkát végezhetett. 1970 márciusában Brassóban, a pártszékház előtt ruháját benzinnel leöntve felgyújtotta magát tiltakozásul. Hosszú és súlyos szenvedés után három hónappal később a kórházban hunyt el.

Vaszi János (1972–1984) az 1984-es sepsiszentgyörgyi bombarobbanás áldozata volt, amelyet a közvélekedés a Securitate provokációjának tulajdonított.

Forrásszövegek

1. „Mikrofonokat a menedékházba” akció

Jelentés azokról az intézkedésekről, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a Rómaiak Pihenője nevű menedékházba különleges eszközöket szereljünk

„…A speciális eszközök beszerelésének leplezésére a következő legendát (fedősztorit) javasoljuk: szervezünk egy kirándulást a Meszesen levő római úthoz, és egy éjszakára szállást foglalunk. Szükség van 18 vagy valamivel kevesebb tiszt részvételére, hogy el tudjunk foglalni minden szobát az I. és a II. emeleten, ahol együttesen kilenc szoba található.

Miközben a szobákban végzik a szerelést, két-két tiszt váltakozva a folyosón beszélget, hogy észrevegyék, ha a személyzet megjelenik.”
(Securitate Szilágy megyei felügyelősége, III. részleg jelentése, 1971. VII. 21., részlet)

2. A külföldi valutával, nemesfémekkel és drágakövekkel való kereskedelem tilalma

37. cikk

A külföldi fizetőeszközök és nemesfémek törvényben meghatározott esetekben és határidőkön belüli átadásának, átruházásának vagy bejelentésének elmulasztása, illetve az ezen értékekkel – beleértve az ezüstből készült tárgyakat és a drágaköveket is – végzett tiltott műveletek hat hónaptól öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendők.

Ha az előző bekezdésben foglalt kötelezettségek teljesítésének elkerülése érdekében az átadásra, átruházásra vagy bejelentésre kerülő értékeket bármilyen módon eltüntetik, vagy azokat rendeltetésükre alkalmatlanná teszik, a büntetés különleges maximális mértéke egy évvel nő.

Ha a tiltott tevékenység viszonteladás céljából történő vásárlásból, anyagi haszonszerzés céljából történő közvetítésből, vagy ezen értékek illegális külföldre juttatásából áll, a büntetés két évtől hét évig terjedő szabadságvesztés és részleges vagyonelkobzás. A kísérlet is büntetendő.
(1960-as rendelet, 1972-ben módosított változat)

3. Moyses Márton politikai üldözött búcsúleveléből

„Ida néném!
Bevégeztetett. Nem kívánok egy percet sem élni abban az országban, ahol a Securitate emberei bűncselekmények sorát követik el, és ahol a párt vezetősége tehetetlen a visszaélésekkel szemben. (…)
Márton.”
(Benkő Levente: Bűn volt a szó. Moyses Márton és 1956)

4. A gazdasági milícia házkutatást végez

„– Készült-e házkutatási jegyzőkönyv?
(Moyses Éva, pillanatnyi gondolkodás után):
– Nem készült különösebben. Volt más alkalom is, amikor úgy végezték a házkutatást, hogy gazdasági nyomozást színleltek, de valójában más dolgokat kerestek, és könyveket vagy egyebeket találtak meg. Előfordult, hogy leventesapkát, vagy olyan iratokat, fényképeket találtak, amelyek az 1940 és 1944 közötti időszakban készültek, és mindet elvitték. Arról azonban, hogy elkobozták, nem készült jegyzőkönyv. Egyszerűen elvitték a gazdasági milícia szervei. Amit gazdasági vonalon kellett volna keresniük, azzal nem törődtek, viszont könyvekkel, iratokkal, fényképekkel, sapkákkal foglalkoztak…”
(Benkő Levente: Bűn volt a szó. Moyses Márton és 1956)

5. „1986-ban hatékonyabb volt a Securitate, mint az előző évben”

„1986-ban a szolgálat tisztjei és területi beosztottjaik jelentős mennyiségű és fontos munkát végeztek, nagyrészt végrehajtották a programokból és munkatervekből rájuk háruló feladatokat, és pozitív eredményeket értek el a műveleti helyzet megismerésében, ellenőrzésében és irányításában, valamint az ellenséges cselekmények megelőzésében és semlegesítésében.

Például 1985-höz képest az információs hálózat 9%-kal nőtt a ”kultúra„ és ”egészségügy„ területén, valamint 11%-kal a ”sajtó„ és ”igazságszolgáltatás„ területén. Olyan személyeket szerveztek be, akik tényleges lehetőségekkel rendelkeztek, és képesek voltak befolyásos belföldi és külföldi személyekhez kötődő feladatok megoldására.

Az információs hálózat bővítésére nagy hangsúlyt fektettek az Iași, Dolj, Dâmbovița, Prahova, Botoșani, Galați, Maros, Konstanca, Neamț, Szeben, Vâlcea megyei, valamint a Bukaresti Municípium Securitate-felügyelőségein. Ennek eredményeként nőtt az információk mennyisége és minősége, és jobban ellenőrzés alatt tartották az illetékességi körbe tartozó helyeket és környezeteket.”
(A Securitate I. Főosztálya 5. igazgatóságának jelentése az 1986-os évről, részlet)

6. 1984. június 5-én Sepsiszentgyörgyön bomba robbant

A sepsiszentgyörgyi szoborcsoportot 1982-ben Nicolae Ceaușescu jelenlétében avatták fel. Alig két évvel később, 1984. június 5-én a szobor mögött erős robbanás történt, amely kioltotta egy ott játszó gyermek életét, a szobrot azonban nem rongálta meg. A korabeli hatóságok terrorcselekményként könyvelték el az eseményt, az elkövetőt azonban azóta sem azonosították. A magyar közösség a román politikai rendőrség, a Securitate provokációjának tekintette az ügyet, amelynek következtében leváltották a megye intézményeinek magyar vezetőit.

7. „1987-ben is vertek a Securitatén”

„Ott kezelésbe vett engem egy Rădoi nevű százados. Egy egész éjszaka vert engem anélkül, hogy bármilyen írásos vallomást akart volna. Csak azt követelte, hogy szóban ismerjem be, részt vettem a tüntetésen, betörtem a Megyei Pártbizottság ajtaját, és megütöttem Calancea polgármestert.

Egész éjszaka vert, de nem ismertem be semmit, mert nem volt igaz, amit követelt. Gumibottal verte a kezeimet és a tenyeremet reggelig, úgy hiszem, hajnali öt óráig. A végén megígérte, hogy ha este nem írom le pontosan azt, amit ő akar, akkor folytatja a verést…”
(Iosif Farcaș munkás vallomása, közli Marius Oprea és Stejărel Olaru)

8. „Figyelmes” tartótisztek

„A Securitate tisztjei felköszöntötték informátoraikat születésnapjukon, és apró figyelmességeket ajándékoztak nekik, amelyeket a Securitate erre a célra elkülönített pénzalapjából vásároltak. Jobban ismerték személyes problémáikat, mint rokonaik, és általában védték őket a kellemetlenségektől: segítettek az előrejutásban, áthelyezést, útlevelet vagy lakást intéztek számukra az állami lakásalapból. Röviden: a rendszer legbarátságosabb arcát mutatták nekik.”
(Geamină Nagăț: A mellettünk élő besúgó, részlet)

9. Kompromat

„A kompromittálás céljából történő beszervezésnek nem az informátori hálózat bővítése volt a célja, hanem egy személy elszigetelése vagy egy társaság szétzüllesztése. Ehhez a módszerhez olyan bonyolult ügyek esetén folyamodtak, amikor más elbizonytalanító vagy megfélemlítő módszerek nem váltak be. Az ilyen álbeszervezés során szándékosan megszegték a konspirációs szabályokat, és a jelöltet – aki után valójában nyomoztak – behívták a belügyi kirendeltségre egy rövid beszélgetésre. Ezzel elhitették a környezetével, hogy az illetőt beszervezték, ami elszigetelődéséhez vezetett barátaitól és családjától.”
(A Tismăneanu-jelentés nyomán)

Korabeli vicc

Tréfás barátok

A és B barátok voltak, és gyakran viccelődtek egymással. Legutóbb B-re került a sor, aki egy nap elváltoztatott hangon felhívta a Securitatét:

– Halló, vigyázzanak, mert A-nak van egy teherautónyi tűzifája…
– Na és mi van ezzel?
– A hasábok egy részét kifúrta, és valutát, ékszereket, sőt talán drogokat is elrejtett bennük.

Ezzel leteszi a telefont, majd felhívja A-t:
– Haver, igyekezz, mert jönnek a favágók, már üzentem nekik.
– Kik jönnek?
– Azok, te balfácán, akiket tavaly te küldtél, hogy ássák fel a kertem

Tanári melléklet – kérdések, feladatok

Beszéljétek meg, vitassátok meg:
Miért volt vajon szükség az 5-ös szöveg statisztikai adataira? Nem emlékeztet ez inkább egy cég termelési jelentésére?

Hasonlítsátok össze:
A 7-es és a 8-as szövegben szereplő tisztek magatartását.

Képzeld magad a következő helyzetek egyikébe:

Te vagy az, akit a barátaid előtt kompromittálni akar a Securitate. (Kétszer behívtak, fényes nappal látta a fél város.) Hogyan mosod tisztára magad? (9-es szöveg)

A Securitate alkalmazottja vagy, az ország másik sarkában élsz, és a beosztottjaid behoznak egy volt iskolatársadat vagy falubelidet. Hogyan jársz el?

Indokoljátok, magyarázzátok meg:
Miért vonták inkább büntetőjogi felelősségre az ellenzékieket a hetvenes–nyolcvanas években?

Forráselemzés:
Magyarázzátok meg a 2-es szöveg büntetési tételeinek növekedését, és értékeljétek szóhasználatát.

Értelmezési–értékelési kísérlet:
A 4-es szövegben Moyses Éva elmondása szerint milyen viszonyban állt a gazdasági milícia a gazdasági bűntények felderítésével? Mi gondjuk lehetett az 1940–1944 közötti iratokkal és tárgyakkal?

Némi logika:

Mekkora turisztikai objektum lehetett az 1-es szövegben szereplő menedékház?

Az állam és a Securitate takarékosan bánt-e az állam pénzével vagy sem? Honnan tudjuk?

Oknyomozás – rejtélyfejtés:

Miért állhatott a Securitate érdekében elhallgatni az 1984-es robbantás ügyét? (8-as szöveg)

Miért éppen bizonyos testrészeket vert a vallató tiszt a 7-es szövegben, és miért hagyott reggeltől estig „gondolkodási időt” az áldozatának?