Koncentrációs rendszerek a diktatúrában: börtönök, munkatáborok, fogolytelepek, deportálások

„A kommunista rendszer mindenféle ellenállási próbálkozást terrorral nyomott el. A börtönrendszernek több százezer embert sikerült áldozattá változtatni. Az a hely, ahol általában a bűnözők a büntetésüket töltik, és a törvénysértőket fegyelmezik, olyan területté vált, ahol mindazokat, akik az új rendszerrel nem értettek egyet, megkínozták, átnevelték vagy megsemmisítették.” (Fürtös Róbert, 1974–2021)

A megtorlás kezdete

A két világháború közötti viszonylagos demokráciát Romániában diktatúrák sorozata követte: a királyi diktatúra (II. Károly, 1938–1940), a katonai diktatúra (Antonescu, 1940–1944), majd rövidesen a szovjet segítséggel bevezetett kommunista rendszer (1945-től, de a teljes és végleges hatalmat a romániai kommunisták 1947–1948 fordulójára ragadták magukhoz szovjet beavatkozással, tanácsadók segítségével és sztálini mintára).
(Viszonylagos demokráciáról beszélhetünk, mondhatnánk hiányosról vagy hazairól, de ahhoz képest, ami utána következett, mégis egyfajta demokrácia volt.)

Maga a megtorlás, a deportálások és internálások hamarabb megkezdődtek, nem sokkal az 1944. augusztus 23-i fordulat után, politikai retorziók formájában. 1944 októberében több ezer román, magyar és német nemzetiségű lakost hurcoltak el a „fasizmus felszámolása” elnevezésű akció keretében a Târgu Jiu, Caracal és Slobozia területén működő, régebbi internálótáborokba. Az internáltak nagy többségének semmi köze nem volt a fasizmushoz.

Ezt követően, ugyancsak a román–szovjet fegyverszüneti szerződés alapján, 1945 januárjában 75 000 német etnikumú román állampolgárt deportáltak az ukrajnai bányavidékre, a „Szovjetunió újjáépítése” céljából. A németek deportálása öt évig tartott, és mintegy 20 százalékuk elpusztult vagy eltűnt.

1945 februárjában az ország egész területén körülbelül 35 internálótábor működött. Az említetteken kívül hírhedt tábor volt Földváron, Turnu Măgurelén, Caracalon, Nagyhalmágyon, Pankotán, Nagyváradon stb.

1945 és 1947 között Románia területén működő internálótáborokba szintén a fegyverszüneti szerződés alapján tízezres nagyságrendben zártak be háborús bűnökkel megvádolt politikusokat és katonákat. A hatóságok azonban visszaéltek ezzel az eszközzel, és a tényleges felelősökkel, vétkesekkel együtt politikai ellenfeleiket is ilyen táborokba zárták.

1948–1949-ben az immár teljes államhatalmat birtokló kommunisták a korábbi romániai fogházrendszert teljesen átalakították szovjet minta alapján. A Fogházak Főigazgatósága a kommunisták, illetve főként az újonnan létrehozott Securitate ellenőrzése alá került. Ez nemcsak személyi változásokat hozott, hanem rövidesen új belső szabályzatot is kidolgoztak, amely korlátozta a fogvatartottak addigi jogait: csökkentették az élelmiszer-fejadagokat, megszigorították a büntetéseket (magánzárka, elkülönítés alkalmazása), megerősítették az őrzést, kötelező munkát vezettek be stb.

A politikai tisztogatások és a tömeges letartóztatások következtében 1945 és 1964 között a börtönök túlzsúfolttá váltak. Emiatt, valamint takarékossági okokból a tisztálkodási viszonyok megromlottak, az egészségügyi ellátás rendkívül hiányos volt.

Az elítélteket rendszeresen éheztették, aminek következtében felnőtt férfiak 35–40 kilogrammra fogytak le. Bár a börtönökben naponta 2400 kalóriás élelmiszeradagot írtak elő minden elítélt számára, ez a valóságban jóval kevesebb volt. Az ötvenes években Jilaván egy fogvatartott napi 800–1000 kalóriát kapott, Enyeden pedig mindössze 700–800 kalóriát.

A romló börtönviszonyokra utal, hogy a kegyetlen bánásmód, a verések, kínzások és megalázások gyakoriakká váltak, sőt a gyilkosságok és az indokolatlan kivégzések száma is megnövekedett.

Míg korábban a romániai fogházakban többségben voltak a közbűntényes elítéltek, a kommunizmus első évtizedében a politikai elítéltek, politikai foglyok kerültek többségbe. Politikai fogolynak azt a személyt nevezzük, akit politikai meggyőződése, véleménye vagy a kormányzattal szembeni kritikája miatt tartanak fogva, még akkor is, ha a letartóztatást más ürügy mögé rejtik, azzal a céllal, hogy megakadályozzák politikai tevékenységét vagy megbüntessék érte.

A romániai kommunista börtönök világa
(Fürtös Róbert muzeológus, történész, fogházszakértő nyomán)

A fogvatartottak száma és típusa alapján 1948 és 1955 között a börtönöket négy kategóriába sorolták (az első háromba főként politikai foglyok kerültek):

1. Az első csoportba tartozó börtönökbe azokat a személyeket zárták, akiket a kommunista rendszerre nézve „veszélyesnek” nyilvánítottak, és több mint 25 évre vagy életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. Ezek „maximális biztonsági” és nagy befogadóképességű tömlöcök voltak. Ide sorolhatóak voltak a nagyenyedi börtön (ahová a vasgárdistákat, a demokratikus pártok vezetőit vagy tagjait, a hadsereg, a két világháború közötti rendőrség és titkosszolgálat tisztjeit, papokat, értelmiségieket, az antikommunista szervezetek tagjait és a háborús bűnösöket zárták be), a szamosújvári börtön (ahová a hegyekben harcoló antikommunista csoportok tagjait, parasztokat, munkásokat, szabadúszókat, diákokat és egyetemi hallgatókat zártak be), valamint a zsilávai börtön, amely tranzitbörtönként működött a büntetés-végrehajtási helyek felé, ugyanakkor itt tartották azokat is, akiket vallattak, vagy akiket a törvényszéki eljárás idejére a fővárosba vittek.

A következő két csoportba a kisebb börtönök tartoztak, amelyek bizonyos típusú foglyok befogadására szakosodtak.

2. A „zárt rendszerű” börtönökbe a „nagyon veszélyes” rabok kerültek: Krajova (a demokratikus pártok vezetői, az olténiai ellenállási mozgalom tagjai), Fogaras (a volt titkosszolgálat és rendőrség tisztjei), Galac (1947 őszétől a volt Nemzeti Parasztpárt tagjai), Târgşor (1948 őszétől a diákok és a két világháború közötti rendőrség tisztjei, majd a kiskorúak), Târgu Ocna (TBC-s börtönkórház), Văcăreşti (börtönkórház), Mislea és Marzsinén/Mărgineni (női börtönök), Piteşti (egyetemi hallgatók), Arad, Karánsebes, Kolozsvár (bíróság és börtön), Konstanca, Ocnele Mari (politikai foglyok), Nagyvárad, Sztálinváros [Brassó] (politikai foglyok), Ploieşti, Rahova (tranzitbörtön), Szucsáva/Suceava (politikai foglyok).

3. Fokozott szigorítású börtönök voltak: Gyulafehérvár, Bákó, Botoșani (tranzitbörtön), Brăila, Buzău (tranzitbörtön), Kolozsvár (kiskorúak), Dés, Déva, Erzsébetváros (női börtön), Focşani (1951–1952-től ide internálták az ítélettel nem rendelkező politikai foglyokat), Iaşi, Râmnicu Sărat, Nagyszeben, Szatmárnémeti, Máramarossziget (központi börtön, volt magas rangú állami tisztviselők, katolikus püspökök és papok számára), Marosvásárhely.

4. A negyedik kategóriába tartoztak a legnagyobb számban azok a börtönök, ahová köztörvényes bűnözőket zártak. Ezek kevésbé voltak veszélyes jellegűek, ide politikai elítéltek csak ritkán kerültek: Bârlad, Beszterce, Caracal, Nagykároly, Călăraşi, Câmpulung-Moldovenesc, Câmpulung-Muscel, Feketehalom, Kolozsvár (kiskorúak börtöne), Dăieni, Giurgiu, Fogaras (rajoni börtön), Fălticeni, Dorohoi, Huşi, Işalniţa, Lugos, Csíkszereda (női börtön), Székelyudvarhely, Oravicabánya, Petrozsény, Piatra Neamţ, Rădăuţi, Râmnicu Vâlcea, Románvásár/Roman, Sepsiszentgyörgy, Segesvár, Máramarossziget (rajoni börtön), Slatina, Târgovişte, Zsilvásárhely, Tecuci, Tulcea, Turnu Măgurele, Turnu Severin, Vaslui, Zilah.

Megtorló és kényszerintézkedések sokfélesége

Mivel a hagyományos fogházak és börtönök építésére nem volt sem idő, sem pénz, a börtönök túlzsúfolása mellett új fogvatartási formákat kellett bevezetni, és megfelelő fogvatartási helyeket, valamint személyzetet kellett találni a háború utáni ínséges időkben. Természetesen itt is a szovjet modellt alkalmazták.

1. Deportálás, kitelepítés (régiesen: kitoloncolás)
A szovjet mintára végrehajtott deportálás olyan korlátozó, megtorló–elnyomó jellegű intézkedés volt, amely azt a célt szolgálta, hogy elszigetelje a társadalom többi részétől a nemkívánatosnak tartott egyéneket vagy csoportokat. A kommunista diktatúrában a kitelepítéseknek elsődlegesen politikai indítéka volt, bár esetenként jogi jellegű döntések is megalapozták a deportálást. (A jog a politika kiszolgálóeszköze volt.) Ha történt is jogalkalmazás a deportáltak esetében, az elszenvedőket nem bíróság ítélte erre a „büntetésre”. A deportálásokról szóló döntéseket a kommunista rendszer ideológiai parancsa, valamint olykor gazdasági szükségletek alapján hozták meg.

A tömeges deportálások számos állami intézmény együttműködését feltételezték. A polgári hatóságok összeírták, illetve nyilvántartották a lakosságot, magát a kitelepítést pedig a katonaság, a milícia vagy a Securitate csapatai hajtották végre.

Az ötvenes évek kitelepítéseinek egyik iskolapéldája, az elszenvedők szempontjából drámai, sőt tragikus esemény 1951 júniusában történt. A jugoszláv határ 25 kilométeres körzetében élő mintegy 44 000 embert deportálták a Bărăganba. Ez volt a kommunista hatóságok által szervezett egyik legtitkosabb, leggyorsabb és a legnagyobb tömeget rövid idő alatt érintő akció. A térség lakossága vegyes volt: németek (bánsági svábok), magyarok, bolgárok, szerbek, zsidók és románok éltek ott. Őket lakhelyükről több száz kilométerre, nyílt mezőre hurcolták, ahol arra kényszerítették őket, hogy a nulláról kezdjék újra életüket. A kitelepítettek új falvak tucatjait alapították. Később az ide deportáltak száma tovább növekedett. (Ezt a deportálást a Jugoszláviát ellenségnek tekintő hatalom a határmenti övezet „megtisztítása” céljából, a hadsereg bevonásával hajtotta végre.)

A deportáltak büntetésük letöltése után nem térhettek vissza azonnal korábbi lakóhelyükre, hanem még meghatározott számú évet kijelölt lakhelyen kellett eltölteniük. Amikor végül hazamehettek, gyakran már nem volt hova, mivel házaikat időközben mások lakták.

Bevett gyakorlat volt ugyanis, hogy a kitelepítettek vagy politikailag letartóztatottak házaiba másokat költöztettek. Ha jobb, nagyobb lakásról vagy kényelmes villáról volt szó, az új hatalom emberei – pártvezetők, szekusok, milicisták – is szívesen beköltöztek. A letartóztatottak családtagjai is „megbízhatatlannak” számítottak, őket is internálhatták munkatáborba vagy legalább kényszerlakhelyre.

Munkatáborok, munkatelepek, munkakolóniák

A munkatáborok kényszermunkán alapuló büntetési rendszerét egy 1950-es rendelet vezette be. Ez adminisztratív úton alkalmazott, tehát elmarasztaló bírósági ítélet nélküli fogvatartási forma volt. Azokat a személyeket zárták ilyen táborokba, akiket a kommunista hatóságok veszélyesnek tartottak. Ilyen lágerekbe kerültek a börtönből szabadult politikai foglyok is, amennyiben a hatóságok úgy ítélték meg, hogy „átnevelésük” nem volt kellően eredményes a rendszer szempontjából.

A munkatáborokba való internálás belügyminisztériumi határozattal történt, hat hónaptól két évig terjedő időszakra. Az internálás időtartamát az érintett magatartásától függően csökkenthették vagy meghosszabbíthatták, de a hosszabbításokkal együtt sem haladhatta meg az öt évet.

1952-ben a munkatáborok helyébe létrehozták a munkatelepek (munkakolóniák) rendszerét. Ide szintén bírósági ítélet nélkül, belügyi adminisztratív rendelettel kerülhettek az emberek, azzal a különbséggel, hogy a munkatelepek lakossága jóval szélesebb társadalmi kört ölelt fel. Az előbbieken túl ide internálták többek között a „rémhírterjesztőket”, a külföldi rádióadók hallgatóit, a Pártot, a rendszert, a vezetőket vagy más szocialista államokat és azok vezetőit bíráló személyeket, a nyugati követségeket felkeresőket, a kollektivizálást ellenzőket, volt gyár-, bank- és bányatulajdonosokat, a történelmi pártok egykori tagjait, a kulákokat, a tiltott határátlépőket és a szabotőröket. Gyakorlatilag bárkit internálhattak kényszermunkára hat hónaptól öt évig terjedő időtartamra.

A kényszermunkásokat veszélyes bányákban (Felsőbánya, Kapnikbánya stb.), a Duna-deltában, valamint a Duna–Fekete-tenger csatorna építésén dolgoztatták. A munka sok helyen életveszélyes volt, a fogvatartottak rossz körülmények között éltek, gyenge ellátásban részesültek, és a halálozási arány rendkívül magas volt.

A munkatáborok és munkatelepek több célt is szolgáltak: részben pótolták vagy kiegészítették a túlzsúfolt börtönöket, részben a rendszer ellenségeit munkával próbálták „átnevelni”. Emellett fontos szempont volt a fogvatartottak munkaerejének kihasználása a diktatúra nagyberuházásainál. Ha az embertelen körülmények, az éhezés vagy a munkabalesetek következtében sok kényszermunkás meghalt, az a rendszer számára „előnynek” számított, hiszen megszabadultak a „nép ellenségének” kikiáltott személyektől.

Kényszerlakhely (kötelező lakhely)

(Domiciliul obligatoriu – D.O.)

A kötelező lakhely kijelölése az elnyomás és megtorlás eszköztárán belül enyhébb változatnak számított az őrizetbe vételhez, a deportáláshoz vagy más fogvatartási formák során alkalmazott fizikai és pszichológiai nyomásgyakorláshoz képest. A kötelező lakhely a belső száműzetés egyik formája volt, amelynek során egyéneket vagy csoportokat eltávolítottak megszokott környezetükből, és idegen helyre telepítették őket, ahol fokozott hatósági ellenőrzés alatt álltak.

Nem volt mellékes szempont, hogy a kényszerlakhelyeket többnyire az ország távoli, elmaradott vidékein jelölték ki. Az 1950-es évek második felében a kötelező lakhely kijelölése automatikusan járt a börtönökből szabadult politikai foglyoknak, akiket még nem tartottak eléggé „átneveltnek”. A kényszerlakhelyre utalt személyek („deoisták”) csak a település körüli 15 kilométeres körzeten belül mozoghattak. A kijelölt terület elhagyása súlyos büntetéseket vont maga után.

A Duna–Fekete-tenger csatorna (1949–1953)

Gheorghiu-Dej korszakának legnagyobb kényszermunkára épülő beruházása a Duna–Fekete-tenger csatorna volt, amelynek építését Sztálin utasítására 1949-ben kezdték meg. A tervezett nyomvonal teljes hosszában munkatáborokat létesítettek. Egyszerre mintegy 40 000–60 000 kényszermunkás dolgozott a csatorna építésén, a munkaerő körülbelül 80 százalékát ők tették ki. A munkakörülmények rendkívül rosszak voltak, és sokan életüket vesztették.

A halálozási adatok csak részben ismertek, de így is megrázóak. A „Colonia de Muncă Cernavodă – Columbia” nevű első munkatáborban 1952 decembere és 1953 áprilisa között 115 kényszermunkás halt meg. Ez kevesebb mint fél év alatt, egyetlen táborban történt.

1953-ra a csatornából kevesebb mint 10 kilométer készült el, ekkor a munkálatokat leállították. A beruházást majd csak Ceaușescu idején indították újra.

A romániai Gulág-rendszer megtorló intézményeinek térképét a Fundaţia Academia Civică keretében működő Kommunizmust Tanulmányozó Nemzetközi Központ készítette el, és a Kommunizmus fekete könyve román kiadásában tették közzé. A térkép 240 különféle fogvatartási egységet tartalmaz: 44 büntetés-végrehajtási intézetet, 61 nyomozó-, őrző- és száműzetési helyet, 72 kényszermunkatábort, 63 deportálóközpontot és kényszerlakhelyet, valamint 10 politikai jellegű elmegyógyintézetet.

Ugyanezen a térképen összesen 93 olyan helyszín is szerepel, ahol a Securitate vagy a milícia gyilkosságokat követett el, tömegsírok találhatók, illetve ahol fegyveres összecsapások történtek halálos áldozatokkal. Ehhez hozzáadódik még több mint 100 tartományi, rajoni és megyei Securitate-központ, ahol a politikai rendőrség kihallgatásokat folytatott. Mindez együtt közel 450 helyszínt jelent, amely a megtorlás térképén szerepel. (Tismăneanu-jelentés nyomán)

Az üldözések újabb hulláma az ötvenes évek második felében

Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után a romániai kommunista terror és megtorlás valamelyest enyhült. Ebben külső tényezők is szerepet játszottak: 1955-ben Genfben Eisenhower és Hruscsov megállapodott a nemzetközi kapcsolatok javításáról, valamint a politikai foglyok helyzetének rendezéséről a Szovjetunióban és a csatlós államokban egyaránt. Az ENSZ 1948-ban fogadta el az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, Romániát pedig 1955-ben vették fel az ENSZ-be. (Már tagjelölt országként bezártak néhány kisebb börtönt, és a rövidebb szabadságvesztésre ítéltek egy részét szabadon engedték.)

Az 1956-os magyar forradalmat követően azonban az üldözések újra felerősödtek, és sokakat különféle ürügyekkel ismét bebörtönöztek. 1958 és 1961 között értelmiségiek, diákok, papok és akadémikusok sokaságát tartóztatták le, hasonló módon az 1948–1952 közötti időszakhoz. Az ellenük felhozott vádak között szerepelt a „szabotázs”, a „felforgató írások készítése”, a „társadalom megsértése”, az „államrend elleni összeesküvés”, valamint a „miszticizmus”.

A történelmi pártok tagjainak pereit is újraindították ebben az időszakban, „titkos tevékenységgel” vagy a párt újraszervezésére irányuló kísérletekkel vádolva őket. Olyan helyzetek is elegendőek voltak a letartóztatáshoz, hogy régi ismerősök temetésen vagy névnapon találkoztak. Ez lehetőséget adott a Securitate számára arra, hogy ismét őrizetbe vegye, vádemelés alá helyezze és elítélje a börtönökből, táborokból vagy kényszerintézkedések alól frissen szabadult személyeket. A Securitate fáradhatatlanul üldözte őket, beavatkozott a bíróságok munkájába, és sorozatban „gyártotta” ellenük a vádpontokat. A szocialista munkaversenyek buzgósága még a Securitatéra is kiterjedt: egyes helyeken letartóztatási munkaterveket is előírtak.

A börtönökön belül ismét átcsoportosításokat hajtottak végre. A liberálisokat Botoșani, a parasztpártiakat Râmnicu Vâlcea, a vasgárdistákat Nagyenyed, a munkásokat és értelmiségieket Szamosújvár, a nőket pedig Csíkszereda és Mislea börtöneibe zárták. A börtönkörülmények a korábbiakhoz képest nem javultak. Míg az ötvenes évek elejének politikai megtorlási hulláma megsemmisítő jellegű volt, az ötvenes évek második felére a diktatúra konszolidálódott, és a letartóztatási hullámok inkább megelőző jelleget kaptak.

A hatvanas évek elején kezdődött meg a politikai foglyok szabadon bocsátása. Az életben maradtak többségét kiengedték: 1962 és 1964 között mintegy 15 000 politikai fogoly szabadult. Ők azonban továbbra is a Securitate megfigyelése alatt maradtak.

Meghurcoltak, áldozatok

A megtorlás és a terror áldozatainak számáról csak részleges adatok és becslések állnak rendelkezésre, pontos számok nincsenek. Ennek oka, hogy a megtorló gépezetet működtető intézmények és szervek – amelyek egyébként sem voltak híresek átláthatóságukról (Securitate, milícia, ügyészségek, határőrség, katonaság stb.) – igyekeztek az adatokat megsemmisíteni, illetve nem vezettek mindig és mindenhol pontos nyilvántartásokat. Nemcsak az írásos nyomokat próbálták eltüntetni, hanem a tárgyi bizonyítékokat is: például 1958 után buldózerekkel rombolták le a Bărăganban a deportáltak által alapított új falvak nagy részét.

A megtorlás csúcséveiben, az ötvenes évek elején valamennyi fogvatartási hely együttes befogadóképessége meghaladta a 100 000 főt. Ezen belül voltak különösen nagy létesítmények is, mint például a Nagyenyed, Szamosújvár vagy Poarta Albă börtönök, amelyek egyenként mintegy 5000 fogvatartottat tudtak befogadni. Az 1947 és 1964 közötti időszakban a politikai elítéltek száma megközelítette a 600 000 főt, a meghurcoltak összlétszáma pedig legalább kétmillióra tehető. Ebbe nemcsak a szabadságvesztésre ítélteket kell beleszámítani, hanem a deportáltakat, kitelepítetteket, kényszerlakhelyre utaltakat és mindazokat, akik szabadságukban és jogaikban korlátozva, üldözötten éltek.

Rendkívül nehéz megbecsülni azok számát, akik a politikai fogva tartás körülményei között, illetve a fogva tartás következtében haltak meg. A kivégzettek, meggyilkoltak és elhunytak számát illetően a hatóságok tudatosan igyekeztek eltüntetni a nyomokat, levéltáraik pedig e tekintetben hiányosak, illetve sok esetben hozzáférhetetlenek maradtak. Voltak halálos ítéletek és kivégzések, de bírósági tárgyalás nélkül elkövetett gyilkosságok is. Szinte nincs olyan falu, amelynek ne lett volna áldozata. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején bevett gyakorlat volt, hogy a kollektivizálást ellenzők közül a leghangosabbakat elhurcolták, holttestük pedig később előkerült.

Hasonló bűncselekmények létezését az ország különböző pontjain feltárt tömegsírok is bizonyítják. A legnagyobbat Căciulațiban találták, ahol egyetlen tömegsírban több mint 300 csontvázat számoltak össze.

A munkatáborok embertelen körülményei között elpusztult politikai foglyok számáról is csak töredékes adatok állnak rendelkezésre. Az ismert számok alapján azonban több ezres, akár tízezres nagyságrendről beszélhetünk.

Forrásszövegek:

1. A KGB 45 pontjából
(A KGB a Szovjetunió titkosszolgálata, politikai rendőrsége volt, s a 45 pont azokat az irányelveket tartalmazza, melyeket a KGB-nek alkalmaznia kellett a megszállt államokban, így Romániában is.)

40. Odafigyelni arra, hogy a politikai ellenzék képviselőit lecsukják. Megdolgozni azokat az ellenzékieket, akik a bennszülött lakosság tekintélyét élvezik. Az úgynevezett véletlen események során, mielőtt még betörnének a köztudatba, likvidálni vagy köztörvényes kihágás vádjával bezárni őket.

41. Meg kell gátolni a politikai perekben elítélt személyek rehabilitációját. Amennyiben ez a rehabilitáció elkerülhetetlen, csak azzal a feltétellel lehetséges ezt megtenni, hogy az eset bírói műhibának minősül, nem lesz perújrafelvétel, valamint a hibás ítéletet okozó (bírák, tanúk, vádlók és informátorok) nem lesznek beidézve...

2. A rabok verése és kínzása

Számos elítéltet vascsövekkel, lapáttal és korbáccsal vertek. Sokan belehaltak a verésbe, mások megnyomorodtak életük végéig. Néhány elítéltet lelőttek, másoktól megtagadták az orvosi ellátást, mikor betegek voltak, s arra kényszerítették őket, hogy betegen dolgozzanak az orvos tanácsa ellenére, és belehaltak. Az elítélteket meztelenül vagy csak részben felöltözve tartották télen a cellákban. Büntetésből odatették a foglyokat, hogy délig álljanak a jeges vízben. Nyáron az elítélteket meztelenül és hátra kötött kézzel kitették, hogy a szúnyogok csípjék őket.
(Dennis Deletant: Kommunista terror Romániában)

3. Börtönviszonyok

Az életkörülmények a politikai foglyoknak fenntartott speciális börtönökben és a Duna-delta táboraiban rendkívül kemények voltak egészen a hatvanas évek elejéig. Az egyetlen nagyszabású lázadást – az 1958. július 14-i szamosújvári megmozdulást – gépfegyverekkel verte le a Kolozsvárról odavezényelt állambiztonsági különítmény. Mindez több tucat életet követelt, bár a rendkívül súlyos eset részleteit mindmáig homály fedi az erre vonatkozó levéltári dokumentáció hiányában.
(Stefano Bottoni: A megtorlás rendszerének mérlege és logikája)

4. A Pitești-jelenség

A Pitești-jelenség, mely még ismert a Pitești-kísérlet néven is, a kommunista önkényuralom kezdeti időszakának folyamatos kínzással történő átnevelése a pitești-i börtönben történt, s a kommunista Románia egyik legkegyetlenebb kísérlete volt. A suceavai fogházban kezdődött ez a jelenség, mely aztán 1949–1951 között folyt, és főleg a pitești-i börtön egyetemistáival végezték, de más fogházakban is (Târgu Ocna, Szamosújvár, Târgșor).

Ma úgy tudjuk, hogy több mint ezer fiatalt kínoztak és aláztak meg ezzel a módszerrel. Lényegében a kísérlet abból állt, hogy bizonyos foglyokat más foglyok kínoztak, ezután az áldozatokat hóhérokká változtatták. Az állítólagos cél „az ideológiai átnevelés” volt. Az elítélteket arra kényszerítették, hogy egymást kölcsönösen és folyamatosan kínozzák, megtagadják családjukat, vallásukat, politikai meggyőződésüket.

Mindent a büntetés-végrehajtási alkalmazottak jóváhagyásával és közreműködésével hajtottak végre.

5. Dicsekvő belügyminiszter

„1945. március 6-tól 1952. május 26-ig a belső és külső ellenségre számos csapást mértünk. A hét év alatt több mint 100 000 banditát letartóztattunk és elítéltünk, mert összeesküdtek a rendszerünk ellen. Ez terrorista, diverziós (felforgató) és kémszervezetek százait jelentette, amelyeket felfedeztünk és megsemmisítettünk. A polgárság egész elnyomó gépezetének, a Szigurancia, a Különleges Hírszerző Szolgálat, a Hadsereg Kémelhárító Szolgálat tagjait letartóztattuk. Ugyanakkor letartóztattuk valamennyi vasgárdistát – akiket sikerült beazonosítani –, akiknek felelős tisztsége volt, a legionárius rendőrség tagjait, a volt polgári pártok országos és megyei vezetését, a Nemzeti Parasztpárt volt katonai vezérkarát, volt minisztereket, prefektusokat, szenátorokat és képviselőket az 1920–1940 közti időszakból, azokat, akik a múltban az imperialista államok kémszolgálataival álltak kapcsolatban, a rendszer elleni szekták vezetőit, valamint más ellenséges múlttal rendelkező személyeket. Mindezeket nem valósíthattuk volna meg osztálygyűlölet nélkül. Abban az időben, amikor nem volt halálbüntetés, ezt a büntetést azokra alkalmaztuk, akik megpróbáltak a dolgozó nép érdekeinek ártani...”
(Teohari Georgescu belügyminiszter, 1945–1952)

6. Éhező rabok

„A máramarosszigeti fogságom harmadik napjától állandóan éhséget éreztem, amely az utolsó időszakban valóságos lidércnyomássá vált. Fél órával azután, hogy befejezed az ebédet, megint éhesnek érzed magad, érzés, mely fokozódik és eléri a maximumát este fél hatkor, amikor rendszerint megszólal a vacsorát jelző csengő. Az estéli üres lé után nincs még fél óra nyugalmad sem, éhes vagy máris, mihelyt befejezted az evést.”
(Constantin C. Giurescu: Öt év és két hónap a máramarosszigeti börtönben)

7. Visszaemlékezések

A szigeti túlélők három fő dologról számolnak be, amelyek meghatározzák a börtönéletet: az éhségről, a hidegről és az elszigeteltségről, amelyek mindegyikének valójában ugyanaz a célja: a foglyok szisztematikus likvidálása. Valójában a börtön egész rendszerét úgy tervezték, mintha a foglyok dehumanizálására, megalázására és kigúnyolására törekedtek volna. Ezeket a célokat követték mind a napi program (a munka, amelynek életkortól és egészségi állapottól függetlenül alávetették őket), mind az élelmezési vagy tisztálkodási viszonyok révén. Fázva, éhesen, terrorizálva – nem annyira fizikailag, mint inkább pszichológiailag –, el kellett fogadniuk a nyelvi erőszakot, műveletlen emberek trivialitásait, akik volt miniszterek, tudósok vagy magas rangú tisztek főnökeivé váltak. Az őrök állandó, váratlan ellenőrzéseinek kitéve az írott vagy íratlan szabályok megsértésében bűnösnek talált foglyokat a „fekete cellába” zárták: egy kicsi, ablaktalan cellába, középen lánccal, amely nyáron kemencéhez, télen hűtőszekrényhez hasonlított. Az ételt minimálisra csökkentették, és senkivel sem léphettek kapcsolatba.
(Tismăneanu-jelentés)

8. Munkáskatonák az ötvenes években

Mivel a párizsi békeszerződés korlátozta Románia hadseregének létszámát, és ott voltak azok a katonaköteles fiatalok is, akiknek családjában politikai elítéltek voltak, illetve polgári származásúak voltak, vagy „kulákcsaládból” származtak. Az is elég volt, ha külföldi rokona volt a családnak. Mindezt akkor „egészségtelen társadalmi származásnak” nevezték, és emiatt nem viselhettek fegyvert, mert „megbízhatatlanok” voltak.

1951-ben létrehozták a Munkaszolgálat Főigazgatóságát, éppen azzal a céllal, hogy ezeket a „megbízhatatlan” fiatalembereket besorozzák és felhasználják a szocialista gazdaság céljaira (magyarán: kizsákmányolják). Ők alkották a „szürke hadsereget”, amely nem a szokásos khakizöld egyenruhát viselte, hanem szürkét. Őket is behívták szolgálatra, csak mivel megbízhatatlanok voltak, nem fegyveres, hanem munkaszolgálatra. Itt embertelen körülmények között dolgoztatták őket, és innen szabadulva is csak nagy nehézségek árán tudtak (ha tudtak) egyetemen továbbtanulni, mert meg voltak bélyegezve. 1951 és 1960 között több mint 520 000 fiatal szolgált ilyen kötelező katonai munkaszolgálaton.

Korabeli vicc:

A prímás hazamegy, és szomorúan közli a feleségével, hogy kirúgták a Kommunista Pártból, és elveszítheti az állását is a zenekarban, mert megtudták, hogy a háború előtt sokszor hegedült a királyi csendőröknek és a vasgárdistáknak.

– Te félagyú – szidalmazza a felesége –, legalább a vasgárdistákat letagadhattad volna!
– Nem lehetett, mind ott ültek a teremben.

Tanári melléklet – kérdések, feladatok

Beszéljétek meg, vitassátok meg:
Miben állt a Pitești-jelenség, mitől volt embertelen? (Lásd a 4-es szöveget.)

Hasonlítsátok össze:
A deportálás és a kényszerlakhely rendszerét.

Képzeld magad a következő helyzetek egyikébe:

Börtönorvos vagy, és behozzák a volt osztálytársadat, akit rabként megvertek az őrök.

Kötelező katonai szolgálaton vagytok, és politikai elítélteket kísértek vonattal az egyik városból a másikba. A rabok között felismered egy volt minisztert, aki megkér, hogy juttass el egy levelet, üzenetet a családjának. Megteszed vagy sem? (Mert kockázatos.)

Indokoljátok, magyarázzátok meg:
Miért tiltja a KGB utasításainak (1-es szöveg) 41. pontja a politikai foglyok rehabilitálását?

Forráselemzés:
A dicsekvő belügyminiszter „eredményeit” (5-ös szöveg) és szóhasználatát értékeljétek.

Értelmezési, értékelési kísérlet:
A máramarosszigeti volt foglyok a visszaemlékezések alapján mit viseltek el a legnehezebben? (7-es szöveg) Vajon miért?

Némi logika:
– Ha az 5-ös szövegben a dicsekvő belügyminiszter szerint mindenkit, aki a korábbi rendszerekben fontos tisztséget töltött be, már 1952-re bezártak, akkor kik ellen folytatták tovább az „osztályharcot”?

Oknyomozás, rejtélyfejtés:

Mit értettek a kommunizmus kezdetén (lásd a 8-as szöveget) „egészségtelen társadalmi származás” alatt, és miért nem viselhettek fegyvert ezek a fiatalok katonakorukban? Volt-e a munkájuknak gazdasági haszna?

Miért, kik és hogyan semmisítették meg a börtönökben és munkatáborokban elkövetett törvénytelen, erőszakos cselekedetek bizonyítékait?