Krasznahorkai László: Nem az a cél, hogy egyszer majd sikeres író lehess

Október 9-én a Svéd Akadémia irodalmi Nobel-díjjal tüntette ki Krasznahorkai Lászlót. Az indoklás szerint műveiben „az apokaliptikus terror közepette is képes megmutatni a művészet erejét.” Krasznahorkai prózája mindig is a végletek felé fordult: a világ széthullásának képei, az emberi létezés határállapotai, a nyelv és gondolat kíméletlen következetessége teszi különössé és egyedivé.

Ebből az alkalomból közöljük azt a beszélgetést, amely 2012 áprilisában hangzott el Nagyváradon, a Törzsasztal sorozat részeként, az Ady Endre Líceumban. A több mint kétórás párbeszédben – amelyet Kőrössi P. József vezetett – Krasznahorkai az irodalom mai helyzetéről, a siker csapdáiról, és a művész erkölcsi felelősségéről beszélt.

A 2012-es nagyváradi beszélgetésből kiderül, hogy Krasznahorkai László számára az irodalom nem siker, nem karrier, hanem erkölcsi vállalás. Hogy az író dolga nem az, hogy eladhatóvá tegye a gondolatait, hanem hogy szembenézzen azzal a világgal, amelyben él – bármilyen kegyetlen vagy reménytelen is az. A kérdések ma is ugyanazok: Mi dolga van az irodalomnak egy válságos korban? Lehet-e a művészet árucikk? És mit ér egy mondat, ha nem az igazságra irányul?

Igen.

Nagyon szép, provokatív kérdés.

– Két dolgot lehet itt elmondani. Az egyik az, hogy az ember őszintén bevallja, hogy azért mond ilyeneket, mert ő maga gyenge volt, hogy azt az utat kövesse. Szívesen bevallanám neked is, de nem ez történt. Én ugyanazt csinálom. Nagyon csekély a lényegi változás ahhoz képest, ahogy huszonévesen, a nyolcvanas években kinéztem és ahogy most. Nem a külsőmre gondolok, hanem a gondolkodásomra.

Nem. Sokkal inkább kitett az ember. Kelet-Európában még mindig abban élünk – még túl közel annak az élménye, hogy az irodalom milyen elképesztő presztízzsel bírt. Olyan világban is ismerős vagyok – vannak tapasztalataim a nyugat-európai, az amerikai, illetve a távol-keleti „deal”-ek kapcsán –, ahol a legdurvább, a legtapasztalhatóbb a változás. Ezek után az ember könnyedén – ha nem is könnyelműen – mondhatja azt, hogy mi egy kiéheztetett műfaj, egy korszak utolsó mohikánjai, hősei vagyunk. Legfeljebb ironikusan szórakoztatói. Abban a helyzetben, amikor az irodalomnak, az irodalmi műfajnak mint művészi önkifejezésnek, az emberi artikuláció formájának végjátékának vagyunk a szereplői, nem lehet úgy tenni, mintha ez a folyamat nem így lenne. Nem venni észre – pusztán önvédelemből vagy öncsalásból –, hogy itt végünk van, végjátéknak vagyunk a szereplői: nem lehet úgy tenni, mintha ez nem így lenne!

Az a mondat, amit nagyon sok kiadó – Kelet-Európában és Nyugat-Európában, például Németországban, ahol a könyvnek, az irodalomnak nagy presztízse, nagyon nagy rangja volt, és még mindig az – képvisel: igen, egy német nyelvű, svájci kiadó nyilatkozta egyszer, hogy a könyv az pontosan ugyanolyan áru. Azt ugyanúgy fel kell építeni, meg kell csinálni, az pénzbe kerül. Ő mindent megtesz azért, hogy dolgozhassak, de legyek a tudatában annak, hogy neki azért, hogy mindent megtehessen, hogy én dolgozhassak, írhassak, kiadhassák a könyveimet – neki ezért iszonyatosan sokat kell tennie, ami pénzbe kerül. Pénzt kell keresnie. Mivel lehet pénzt keresni egy könyvkiadónak? Eladja a könyveimet. Ő könyvkiadó. Az irodalom, a könyv pedig áru.

Gondolkodtam ezen. Hogy van ez? Nem, a könyv nem áru! Egyáltalán nem áru. Ki kell emelni minden művészeti alkotást. Ki kellett volna emelni. Nem vagyok „megoldó ember”. Fogalmam sincs, hogy ezt hogyan kell megoldani. A társadalom értelmes részének ki kell vonulnia az utcára: A KÖNYV NEM ÁRU!

Aki azt gondolja, amit én, az semmiképpen ne az alapján határozza meg, hogy mit ír és hogyan ír, hogy azzal lesz-e sikeres. Az artikulációdat, a tevékenységedet ne az határozza meg, hogy mivel leszel sikeres, hanem a szellemi beállítódásod. Vagy az a rettenetes helyzet, hogy mások életével találkozol. Ki mit pillant meg az életből – legyen ez elég. Ne az határozza meg a tevékenységedet, hogy mivel leszel sikeres. Ne az legyen a cél, hogy sikeres legyél. Nem az a cél, hogy egyszer majd sikeres író lehess.

Hát ez nyilvánvaló túlzás. Ezt a magyarországi lapok kapták fel, tették közhírré.

Legyünk tisztességesek. A New Yorker egyik kitűnő – ha nem a legjobb – irodalomkritikusa nagyon sikeres, nagyon értelmes, csodálatos cikket írt, amit több millióan olvastak. Benne van egy mondat, amely több mellékmondatból áll. Az egyik mellékmondatban van egy zárójel, a zárójelben két kijelentés, ami arra vonatkozik, hogy jól beszélek németül – hiszen Németországban élek –, és ebben az országban már-már arról beszélnek, hogy talán Nobel-díj esélyes vagyok. A következő történt Magyarországon: több lapban – de nem csak bulvárlapokban, címeket nem mondok, de az MTI-ben is – ez így jelent meg, ha nem is szalagcímekben: „Krasznahorkai az új magyar Nobel-díjas?” Ez így ment végig. Teljesen reménytelen. De mivel teljesen reménytelen, elmondom: ez a Nobel-díj dolog is olyan, hogy nem magányos tevékenységet végző írók kapják. Iszonyatos munka van mögötte, iszonyatos lobbi van mögötte.

– Mindenféle lobbira. Ami nem törvénytelen, de így megy. Hogy ez a történet mire vet fényt? Arra, hogy mennyire elzárja Magyarország magát a külvilágtól. Arra, hogy sokkal kevésbé tájékozott a világirodalom eseményeiben, mint volt 1989 előtt. Sokkal inkább fényt vet ez az ügy Magyarország frusztráltságára. Iszonyatosan ki van éhezve a sikerre.

– Nem változik semmi.