Díszmagyaros viselet, fűzők, krinolinok és a botrányos női nadrágok – kalandozás a 19. század divatvilágában

Benő Eszter Nóra kolozsvári divattervező harmadik alkalommal tartott divattörténeti előadást a Györkös Mányi Albert Emlékházban. A tervező a Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem Divat- és Ruhatervezési szakán szerezte alap- és mesterfokú diplomáit, ezt követően azonban váltott egyet: doktori dolgozatát a BBTE Magyar Történeti Intézetnél írja, a dualizmuskori gyermekdivat történetét kutatja.

Ezúttal előadásában, amely a 19. századi divat főbb vonulatait járta körül, Benő Eszter Nóra az empire stílustól a terebélyes szoknyákon át egészen a női nadrágok megjelenéséig vezette végig a közönséget. Nem könnyű egy órába belesűríteni egy egész évszázad öltözködési trendjeit és szokásait, így bizonyos témákra csak nagyvonalakban jutott idő. A zsúfolásig telt emlékház közönsége azonban így is izgatottan hallgatta a fűzőkről, krinolinokról, élvasalt nadrágokról, arzénos színezékekről és a korabeli divatáruházakról szóló történeteket, és talán még tovább maradtak volna, ha a teremben nem lett volna annyira meleg.

A 19. századi divattörténeti gyorstalpaló a francia forradalom után kezdődik

Zavar és fejetlenség uralkodott a francia forradalom után a társadalomban és az öltözködésben egyaránt: a divatot nem szabályozták, az emberek szertelenül és sokszor ízléstelenül választották ruháikat.

Az igazi empire divat Napóleon uralkodásával bontakozott ki. A császár a római előképek pompáját próbálta visszahozni, sőt a versailles-i hagyományokat is felélesztette: udvari festőit díszes ruhák tervezésével is megbízta, amelyek közül sok meg is valósult. Az ókori görög és római viseletek ihlették a kor divatját, amelyben a mitológiai istennők és gráciák jelentették az eszményi mintát.

Az empire sziluett 1804 körül alakult ki: a ruhák derékvonala egészen a mell alá került, a szoknyák rövid uszályban végződtek. A korszakban a női test egyetlen hangsúlyos része a mell volt, amelyet párnákkal is kiemeltek, így akár az első push-up ruháknak is nevezhetnénk ezeket a darabokat. A ruhákat vékony, áttetsző anyagokból, főként pamutból készítették, gyakori díszítéseik a keleties minták, vagyis a pálmalevél, leander vagy borostyán voltak.

Hasonló sziluettű ruhákat láthatunk egyébként a netflixes Bridgerton család sorozatban is, de ezek nem teljesen korhűek: a jelmeztervezők tudatosan keverték az 1960-as és 1980-as évek viseletét az empire sziluettel. Ugyanakkor a 19. század elején a ruhatárak színvilága jóval visszafogottabb volt: a vibráló, élénk árnyalatok inkább a sorozat látványvilágát szolgálják.

A könnyű szövetekhez merevítés nélküli fűzőt viseltek, amelyben egy hosszabb fadarab biztosította az egyenes tartást. Ezeket a nők gyakran ajándékozták egymásnak különféle motívumokkal és szimbólumokkal díszítve.

A párizsi időjárás azonban nem kedvezett a légies anyagoknak, így hamarosan visszatértek a vastagabb, melegebb szövetekhez: selyemhez, tafthoz, brokáthoz. A hideg időben stólákat és köpönyegeket hordtak, szintén keleties mintázatokkal. A történet szerint gróf kabátjának frakkszárnyai egy tűzben megrongálódtak, ám ahelyett, hogy kidobta volna, a szabójával levágatta a sérült részt. Így született meg az első nagyon rövid kabát, amely később a női öltözködésben is elterjedt.

A koronázatlan divatikon, a dandizmus egyik úttörője

Angliában az empire-korszak utolsó kilenc évét régenskornak nevezik, mivel 1811 és 1820 között IV. György brit herceg régensként, elmebeteg apja helyett uralkodott. Ez az időszak fontos változásokat hozott a női öltözködésben, amelyek egész Európára kihatottak. Ekkor vált el markánsan a nappali és az esti viselet. A nappali ruhák zártabbak és színesebbek lettek, a fehér szín fokozatosan háttérbe szorult. A diszkrétebb szabás ellenére a kivágottabb ruhák alatt mindig viseltek egy kisebb inget, fodros gallérral vagy nyakdísszel. Az estélyi öltözet a társadalmi elit kiváltsága maradt: drága selymek és ékszerek jellemezték. 1810 után az uszály még az esti ruhákról is eltűnt, a szoknya pedig rövidülni kezdett.

A férfidivat legismertebb alakja George Bryan „Beau” Brummell volt, akit a kortársak sokszor üresfejű pojácának tartottak, valójában azonban a 19. század első felének meghatározó divatdiktátora, divatikonja lett. Közeli barátságot ápolt a régens herceggel, akinek tanácsadójaként jelentős befolyást szerzett, és Anglia „koronázatlan divatkirályaként” vonult be a történelembe.

Beau Brummell merészen egyszerű stílusa az angol vidék sportos viseleteiben gyökerezett. A közhiedelemmel ellentétben nem a túlzások híve volt: éppen ellenkezőleg, neki köszönhetően vált általánossá a sötét férfiöltözet, amely egyszerre sugárzott megbízhatóságot és komolyságot. Brummell a feltűnés nélküli eleganciát hirdette, amelynek lényege szerinte az, hogy annyira természetes, hogy észre sem lehet venni.

Öltözködésének varázsát az apró, szinte láthatatlan részletek adták: egy színes bélés, egy mintás zsebkendő vagy éppen egy különleges nyakkendőkötés. Az általa népszerűsített nadrág–kabát–nyakkendő és fehér ing együttese a mai férfiöltöny elődjének tekinthető. Fontosnak tartotta a kiváló minőségű anyagokat és a szabások tökéletes illeszkedését.

A dandy stílushoz ugyanakkor hozzátartozott egyfajta „nemtörődöm” magatartás is – mintha a gondosan kialakított elegancia a viselő természetes sajátja volna. A dandy vagyis a túlzottan kifinomult férfi, ebben a korszakban vált jellegzetes figurává. Az irányzat egyik ikonikus darabja a magas, keményített állógallér volt, amely a „father murder” (azaz apagyilkos) gúnynevet kapta. Akár tíz centiméter magasra is nyúlt, erősen keményítették, és gyakran felsértette a nyakat – innen is eredhet az apagyilkos gúnynév. Bár megjelenését sokan Brummellnek tulajdonítják, egyes vélekedések szerint inkább a régens herceg, a későbbi IV. György kívánta eltakarni vele egyre terebélyesedő tokáját.

Napóleon bukása átrendezte a divatmágnások térképét

A 19. század első évtizedei után Napóleon bukása új irányt hozott: az empire stílust felváltotta a hétköznapok nyugodtabb, egyszerűbb öltözködése. Innen ered a bieder kifejezés is, amely németül egyszerű, jóravaló, jámbor polgárt jelent. 1820 és 1848 között Párizs elvesztette vezető szerepét, a divatközpontok London és Bécs lettek: Bécsből indultak a szabásminták és sziluettek, London pedig a minőségi anyagokat biztosította. A korszakot áthatotta a romantika eszmeisége, egyszerre hatott rá a biederi kispolgári világ és a nemzeti romantika.

Az 1820-as évekre a női derékvonal visszacsúszott anatómiailag helyes pozíciójába, miközben a ruhaujjak egyre látványosabbá váltak: léggömbszerűen felfújt ujjakat készítettek, amelyek az 1830-as évek közepére érték el legnagyobb méretüket. Ezt a hatást kis fodrokkal és ejtett vállvarrással fokozta a szabás. A karikatúrák előszeretettel gúnyolták a hatalmas gigot vagy sonkaujjakat, amelyek miatt a nők nem tudtak hagyományos kabátot viselni, ezért különféle pelerinekkel és nagykendőkkel helyettesítették a felsőruházatot.

Az 1830-as évektől újra megjelentek a fűzők, bár ekkor még kevés acélmerevítést tartalmaztak, így nem szorítottak olyan erősen, mint a későbbiek. A homokóra formát inkább a szabás, valamint a színek és anyagok kontrasztja biztosította. Idővel azonban egyre több merevítő került a fűzőkbe. Érdekesség, hogy a férfiak is hordtak fűzőt, pontosabban hasszorítót, amellyel a divatos alak elérésére, és a sok alkohol és cukor hatására növekvő pocak elfedésére törekedtek.

A férfikabátok bélésében egy ideig még lőporos szövetet is használtak, mivel jól tartotta a hőt, csakhogy rendkívül gyúlékony volt emiatt. A szivarazó férfiak számára különösen veszélyesnek bizonyult, így az 1850-es évekre eltűnt a divatból. A Hölgyfutár divattudósítója gúnyosan így írt róla:

„A lőgyapot egészen kiment divatból, s most a nagy készletekkel téli kabátokat bélelnek a szabók; vigyázni kell majd a szivarokra, mert egyetlen szikra is légbe röpítheti az ily kabát tulajdonosát; márpedig a magasra törekvők sem kívánnak ily módon oda jutni.”

Az ipari forradalom után elindult a tömeggyártás, a mesterséges színezékek is népszerűek lettek

Az 1848 és 1867 közötti időszakot a második rokokó, vagy neorokokó stílus jellemezte. A ruhákon ismét megjelentek a rokokóból ismert díszítőelemek: fodrok, szalagok, masnik, csipkék. A szoknyák szélesebbek lettek, könnyű anyagokból készültek, a derékrészt pedig háromszög alakú kendő, a fichu fedte, amely lassan a ruhával eggyé vált.

A 19. század közepén az ipari forradalom a textiliparra is hatalmas hatást gyakorolt: a varrógépek megjelenésével a tömeggyártás is kezdetét vette. 1844-ben elkészítették az első csipkegyártó gépet, az 1840-es években pedig a gyapjútisztító és -fésülő gépeket. A varrógép ára is fokozatosan csökkent, így egyre több polgári háztartás tudta megengedni magának, ezzel megváltoztatva a ruhakészítés mindennapi gyakorlatát.

Az 1850-es évektől kezdve vegyi úton előállított textilszínezékek is megjelentek, ennek köszönhetően a lila, az anilinkék és a fekete is bekerült az emberek gardróbjába.

Az arzénból szintetizált, úgynevezett méregzöldet azonban már a 18. században is ismerték, és egészen az 1880-as évekig használták textíliák festésére. Bár köztudott volt, hogy az arzén mérgező az emberi szervezetre, mégis minden élénk zöld festék tartalmazta: falfestékek, bútorkárpitok, sőt, a zöldre festett kapuk is.

A sajtó hevesen küzdött az arzéntartalmú festékek ellen, és gyakran drámai hangvételben számolt be arról, hogy az arzénos ruhák viselői hosszú és fájdalmas halálnak néznek elébe, akár már egyetlen viselés után. A legújabb kutatások szerint ez erős túlzás volt: a ruhákban található mennyiség semmiképpen nem okozhatott halált. Ugyanakkor a belélegzett arzén valóban vezethetett emésztési panaszokhoz, bőrirritációhoz, vagy súlyosbíthatta a meglévő betegségeket. Az arzénos festékeket végül a nyolcvanas években vonták ki a forgalomból.

Az új festékek színpompás divatot hoztak, ekkoriban alakult ki az a szokás is, hogy minden évnek legyen egy meghatározó divatszíne. A szoknyák formája is változatos utat járt be: kezdetben kalitkaszerűek voltak, az 1850-es évekre kupola- vagy gömbformát öltöttek, majd a hatvanas években megjelent a lefelé szélesedő, harang alakú szoknya, amely A-vonalú sziluettet adott a viselőjének. A korszak egyik újdonsága az egymásra helyezett fodorsorokból felépülő szoknya volt, amely hatalmas mennyiségű anyagot igényelt. A szoknyák legnagyobb átmérőjüket 1864 körül érték el, amikor hátrafelé is szélesedni kezdtek.

A szoknyák tartását a krinolin biztosította: eleinte lószőrből készítették, később azonban az acél váltotta fel, amely az iparosodásnak köszönhetően egyre olcsóbbá vált. A hatvanas években már bálnacsontból is készültek változatai. A krinolin praktikusnak bizonyult, hiszen kitartotta az alsószoknyákat a láb elől, így könnyebbé vált a járás, és kevésbé lehetett rálépni a szoknya aljára.

Szászország legnagyobb gyára például 1854 és 1866 között állítólag 9,5 millió darab krinolint gyártott, ami jól mutatja, milyen népszerűek voltak. Egyetlen darabhoz átlagosan 90 rőf drótra volt szükség, magyar mérték szerint több mint hatvan méternyi anyagra. Benő Eszter Nóra kiszámolta, hogy a legyártott krinolinok drótjaival a Földet az Egyenlítő mentén tizennégyszer körbe lehetett volna tekerni. A krinolint különösen kedvelte Eugénia császárné, III. Napóleon felesége, ám miután egy fogadáson krinolin nélküli szoknyában jelent meg, gyorsan kifutott a divatból.

Díszmagyaros viselet, amit nem csak a magyarok hordtak

Az 1848–49-es forradalmak Európájában a nemzeti öltözködés is különös jelentőséget nyert. Magyarországon a forradalom leverése után a díszmagyart politikai tüntetésként hordták, hiszen a hatalom emiatt nem büntethette a viselőket. Az öltözködés így a kollektív ellenállás nonverbális kifejezésévé vált, és a hetvenes évek végéig általános maradt, még azok körében is, akik egyáltalán nem beszéltek magyarul.

Erről Mikszáth Kálmán is írt: „A nemzeti ruha már bizonyos immunitást kölcsönöz, minélfogva sietnek azt fölvenni olyanok is, akik nem szeretik, mert ha nem is kényelmesebb, de biztosabb. Öregurak vagy óvatos hazafiak zsinórt varratnak a német pantallóikra s alulra egy kis gombházat tesznek jelzésül. Ez az úgynevezett lutheránus magyar nadrág, vagy amint Jókai elnevezte »pisli ungrisch, pisli deutsch nadrág«” – vagyis kicsit magyar, kicsit német.

A női ruházat kötelező eleme volt a pruszlik, amit zsinórozással magyarosítottak, az alá felvett buggyos fehér ing és a ráncos szoknyát fedő csipke vagy fehér kötény.

Az első divattervező, divatbemutató és nagyáruházak

A korszak első igazi divattervezője Charles Frederick Worth volt, akit a haute couture, vagyis a magas szabászat atyjának tartanak. Worth Londonban kezdett dolgozni, később Párizsban telepedett le, és 1858-ban társával megnyitotta első szalonját. Kiváló üzleti érzékkel rendelkezett, sokat adott a reklámra, így sikerült Eugénia császárnét is megszólítania. Az arisztokrácia hamar megnyílt előtte, és megteremtette az első divatbemutatók hagyományát: évente kétszer, a szezonváltások idején családias teadélután keretében mutatta be új kollekcióit. A korszak ikonikus ruhái közé tartozik az a pompás fehér ruha is, amelyet Franz Xaver Winterhalter festményéről ismerünk, ezt is Worth tervezte Erzsébet királyné, Sisi számára. Worth volt az első, aki címkével látta el ruháit, és bár modelljeit sokan másolták, a szerzői jogok védelmére megalapította a máig működő Haute Couture Szövetséget.

A 19. század második felében megjelentek a nagyáruházak, amelyek forradalmasították a divatkereskedelmet: fix árakkal dolgoztak, árucsere- és visszavételi lehetőséget kínáltak, valamint szezonvégi kiárusításokat tartottak. Újításnak számított az is, hogy a női kosztüm lassan utcai viseletté vált. A lovaglás kedvelt időtöltésnek számított, a hölgyek pedig a férfiaktól kölcsönzött ruhadarabokat, így a redingote kabát egyszerűsített változatát is hordták. Sisi fekete lovaglókosztümje, amely kiemelte 55 centiméteres derekát, hamar népszerű utcai viseletté vált.

Egy király, aki akaratlanul lett divatikon és a női nadrágok

A korszak férfidivatját VII. Edward, a későbbi király alakította. Egy véletlennek köszönhetően vált divattá az élére vasalt nadrág: új inasa tévedésből elöl vasalta meg, Edward herceg pedig úgy tett, mintha ez szándékos lett volna. Hozzá köthető a szmokingkabát is, amelyet a frakk helyett viselt a kinti cigarettázásokhoz, valamint a norfolki kabát, amely vadászruhából vált katonai öltözékké. Az is az ő alakjához fűződik, hogy a zakó legalsó gombját ma sem szokás begombolni – egyre növekvő pocakja miatt ugyanis kényelmetlenné vált számára a zárás.

A század végére a női emancipáció kiterjedt az oktatásra és a munkavállalásra is. Megjelentek a Gibson-lányok, az önálló, magabiztos és sportos hölgyek, akik kiskosztümben jártak munkába. Ebből a stílusból alakult ki a mai irodai smart casual öltözködés, ami általában világos ingből, kis kabátból és sötét szoknyából áll.

A női nadrág története is ekkoriban indult: Elizabeth Smith Miller 1851-ben kezdett hordani egy térdszoknyával párosított, törökös bugyogóra emlékeztető darabot kertészkedéshez. A nadrágviselet híre pletyka útján Amelia Bloomerhez jutott el, aki a feminista The Lily folyóirat szerkesztőjeként írt róla, így a nadrág végül az ő nevét kapta. Bár a társadalom sokáig rossz szemmel nézte az ilyen öltözetet – a nadrágot viselő nőket gyakran férfiasnak, sőt a társadalmi rendet megkérdőjelezőnek tartották, ami házasodási esélyeiket is csökkentette –, a feministák körében rendkívül népszerű lett. Széles körben azonban csak az 1930-as évekre vált elfogadottá, hogy a nők nadrágot viseljenek.

Benő Eszter Nóra előadását olyan nagy érdeklődés kísérte, hogy csaknem nyolcvanan zsúfolódtak be a Györkös Mányi Albert Emlékház kis termébe. Akik később érkeztek, a tömeg láttán inkább visszafordultak, de várhatóan számukra is lesz alkalom bepótolni az élményt, talán egy következő alkalommal meghallgathatják majd az egy évszázadot magába foglaló divattörténeti kalauzt.