„Hidak a hontalanságban” – Sardar Tagirovsky rendezővel beszélgettünk színházról, mesterekről és otthonról

Harag György születésének 100. Évfordulóján Kolozsváron szerepelt a Harag György Társulat. Milyen érzések kavarognak benned ennyi év távlatából? Négy éve vittétek színre a Csongor és Tündét, amit ünnepnapon adott elő nemrégiben a szatmári társulat.

Nagyon komplex és szerteágazó érzések kavarognak bennem. A Covid-időszakban született meg ez az előadás, és emiatt több hónapnyi ideje volt, hogy úgymond kiforrja magát, miközben a tényleges próbaidő jóval rövidebbre sikerült. Ez egyszerre jelentett előnyt is, nehézséget is. A próbafolyamat ideje alatt sok mindent át lehetett gondolni, változtatni, újragondolni – és erre szükség is volt, hiszen a szöveg teljesen új faktorként érkezett az olvasópróba előtt három nappal. Akkor, a folyamat vége felé az fogalmazódott meg bennem, hogy „soha többet színház”, de ahogy telt az idő, és házirendezőként végigkísértem ezt az előadást – vagy a későbbieket –, valahogy visszaszövődtem a színházba, s magába a Harag György Társulatba is.

Harag szellemisége Bocsárdi Lászlón keresztül valamennyire kapcsolódik hozzám (ha mondhatok ilyet), hisz már az egyetemi első órákon Harag Györgyről és az ő szellemiségéről mesélt nekünk. Igazából ez érintetté tesz valamilyen szinten, mert nekem soha nem lett volna esélyem találkozni vele; körülbelül féléves voltam, amikor Harag elhunyt.

Sajnos nem lehettem ott a társulattal a Harag 100. évfordulóján (amin az özvegye, Harag Ilona is részt vett), mert tatárföldi művészeti vezetői és rendezői kötelezettségeim elvontak. Viszont sokat beszéltünk Bessenyei Gedő Istvánnal (a részletekről és térbeli lehetséges változtatásokról telefonon), aki most is felelősséget vállalt ezért az előadásért – mármint konkrétan a vendégjátékért. Isti az előadás dramaturgja, és valljuk be: nehéz vállalás Vörösmarty dramaturgjának lenni. De sikerült, mert a kolozsvári vendégelőadás után kiemelték, hogy érthető volt végig a szöveg – ami véleményem szerint ennél az előadásnál igen ritka, szinte lehetetlennek tűnő feladat. Több elemző és kritikus úgy értelmezte az évek során, hogy sikerült átadnunk a közönségnek a Csongor és Tündét – amibe sok alkotó bicskája rendre beletörik.

Akármilyen nehéz volt a próbafolyamat, most már túllépve rajta, a méltóság halovány érzésével tekintek vissza, hiszen egy drámából jó előadást csinálni könnyebb, mint a Csongor és Tünde c. drámai költeményt szövegestül a színpadra vinni. Nem szeretném magunkat dicsérni, de rengeteget dolgoztunk azért, hogy a Csongor és Tünde mélységeit a felszínre hozzuk. Ehhez persze kell egy ilyen kiváló csapat, akikkel ezt is megoldottuk – és az évek alatt a munka révbe érhetett. A kolozsvári vendégjáték pedig csak hab lett a tortán.

Nem voltam ott – de mégis jelen voltam. Ahogy nem voltam Harag György közelében sem 1985-ben, amikor megszülettem a Szovjetunióban. Megtiszteltetés, hogy legalább ebben a formában kapcsolódhattam egy ilyen volumenű mesterhez, akit a visszaemlékezések és dokumentumok révén csodálok – és olykor egyfajta személyes felelősséget is érzek a személye és a színházi eszménye iránt.

S ha már mester... Ahogy a kéziratok nem égnek el, a nagy mesterek szellemisége sem halványodhat, ha benne él a tanítványokban s a tanítványok tanítványaiban. Harag György is érezhetően velünk van, mondhatni él az előadásokkal, a társulattal, veletek. Ezt nézőként is jó látni. Neked ki a mestered? Kit említenél?

Kivételes helyzetben vagyok, hisz több nagyszerű alkotótól tudtam tanulni, akiket valamilyen szinten mestereimnek tartok. Többen közülük meghatározták a 20. századi (világi) színházi áramlást, gondolkodást nemzetközi vagy regionális szinten – tulajdonképpen hatással voltak arra a képre, amit ma kortárs színházként vagy akár filmként definiálunk. Nélkülük ma minden más lenne.

Mestereim között van Alexej Levinszkij, aki egy autentikus színházi közvetítő. Ez azt jelenti, hogy nem könyvből, hanem gyakorlatban tudta átadni a 100 évvel ezelőtt kialakult Meyerhold-féle gyakorlatokat – mondhatni másodkézből. Ugyanilyen szerencsém van az olasz Paolo Antonio Simioni mesterrel, aki a Sztanyiszlavszkij-módszer egyik elágazását oktatja, többnyire olasz workshopok keretein belül.

Jelentős mester a színházi világban közismert, orosz származású, de tudtommal többnyire Rómában élő Anatolij Vasziljev is. A vele való találkozás nagyban hatott rám – ahogy a görög származású Theodórosz Terzopulosz személye is, akinek a legutóbbi Színházi Világnapi üzenetet is köszönheti nemcsak a görög és magyar, hanem a teljes színházi világ. Legutóbb Kazanyban találkoztam vele egy konferencián, és remélem, tudunk közös terveket megálmodni a jövőben. Nyitottnak tűnik.

A magyarok közül számomra fontos mester a pályámon Ascher Tamás és Vidnyánszky Attila. Egyik sem volt tanárom – legfeljebb színházi táborban tanulhattam egyiktől és másiktól. Pár éve Szentpéterváron jártam egy nemzetközi színházi fesztiválon, ahol ezt a két nevet ismerték igazán a magyar színházi szférából az orosz kritikusok.

De az igazi nagy mesterem nem más, mint az egyetemi tanárom, Bocsárdi László, akinek a legelső rendezői osztályába járhattam, és akinek nagyon sokat köszönhetek. A mai napig visszacsengenek a gondolatai, a tanításai, a szemlélete és a kíváncsisága, ami felém – vagy felénk – irányult.

Szerencsés helyzetben vagyok, volt még egy jó pár találkozásom, amit nagyon fontosnak tartok, és tudom, hogy lehetett volna számos másik is, ami valahogy ebben az életben, ebben a dimenzióban nem úgy alakult. A pár éve elhunyt Peter Brooktól nem sikerült élőben tanulnom – csak a könyvei és előadásai révén. Viszont egyszer megadatott találkoznom és beszélgetnem vele Rómában, még 2016-ban.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ezek a mesterek kihagyhatatlanok, és nélkülük nem lehet színházat csinálni. Színházat bármikor és bárhogyan lehet csinálni. Ehhez nem kellenek állami intézmények vagy nagyobb kőszínházak, drága díszletek és jelmezek, egyetemet végzett színészek vagy rendezők. Igazából semmi sem kell – csak mi, emberek.

Csak azt akarom mondani, hogy jó, hogy vannak nagy mesterek. A jó útjelzők, a jó világítótornyok közöttünk vannak; hiába tévedünk el Jaltán vagy bárhol a tengeren, az igazi útjelzők azok a világítótornyok vagy csillagok, amelyek hazavezetnek önmagunkhoz.

Olyan világot élünk, ahol a nagy mesterek elfelejtődnek. A másodpercemberek határozzák meg a közízlést. Az önjelölt, türelmetlen önkifejezések labirintusában tévelyeg a világ. Ez a rendszer termékalapúvá teszi a színházat; e rendszer számára az a jó, ami gyors és sokkoló.

Ráadásul a mai fiatalok közül sokan beleragadnak a hazai mítoszok és szabályok közé – Magyarországon, Erdélyben vagy Tatárföldön. Sokszor nem vagyunk kíváncsiak az újra – olyan értelemben, hogy tegyünk is érte.

Nem jelentkezünk workshopokra, nem olvassuk a legújabb színházi metódusokat, nem megyünk külföldre előadásokat nézni. Persze, hivatkozhatunk az anyagi és időbeli tényezők hiányára vagy nyelvi akadályokra, de ez önmagában nem mentség. A forrásokat – így vagy úgy – 2–3 évente előteremthetjük.

A színházak sem foglalkoznak azzal, hogy hívjanak nagyobb mestereket tréningeket tartani. Minden a gyártás és a számok körül forog. És a színházak nagy része tehetetlen. Természetesen tisztelet a ritka kivételeknek. A kivétel erősíti a szabályt, a bevételi pedig növeli a szabványt.

Azt érzem, hogy felelősek vagyunk azért, hogy ezek a tanítások ne vesszenek el csak úgy. Ha tehetünk értük, az emlékekért, akkor kötelességünk tenni is. A valódi csillagok (nem sztárok) köztünk léteznek. Ki tudja, hogy meddig még? Hidak önmagunkhoz.

És ezek a csillagok idehoztak hozzánk a szatmári társulathoz. A Mester és Margarita negyedik rendezésed. Hogy választod ki a darabot s hogy válogatod ki a színészeket a különböző szerepekre? Mi a módszered?

Igazából én is próbálom megérteni, mi a módszerem. A Mester és Margarita ötletét a társulat művészeti igazgatója, Bessenyei Gedő István vetette fel egy végtelenül hosszú és olykor bizonytalan, de élvezetes közös keresgélés után. Emlékszem, Tatárföldön tartózkodtam, telefonon egyeztettünk, és egyszer csak megszületett a gondolat, hogy ez legyen. István hozta fel, én pedig meglepődtem. Annyira lehetetlennek tűnt, hogy azonnal igent mondtam. Úgy voltam vele: ha belül érzem, hogy „igen”, akkor vágjunk bele. És így is lett. Belevágtunk, és éreztük a súlyát. Ebben sokat segített István lelkesedése, ami igazi alkotói attitűd.

Nem mondanám, hogy könnyű volt a szereposztás kialakítása. Nálam ez sosem megy könnyen, mert nem tudok úgy gondolni az emberekre, mint kőbe vésett karakterekre. Nekem a színház arról szól, hogy elképzelem: nekünk, embereknek talán van valami furcsa megérzésünk, lehetőségünk, hogy milyen helyzetben találkozzunk – és a színház erre egy jó apropó, egy jó ürügy, hogy megértsük saját helyzetünket az életben. Ebben a folyamatban nagyon sokat tud adni egy szerep, egy szerző, egy jó dráma – vagy a mi esetünkben egy jó regény és annak adaptációja, amit Kozma András remek érzékkel szabott ránk.

Nagyon erős felelősségérzetem van, ezért sokáig nem tudom megalkotni a szereposztást. Nem lustaságból, nem menekülésből, hanem pont a felelősségtől. Nem mondhatom egy emberről, hogy „ő ilyen vagy olyan”. Nem játszhatok mindentudó rendezőt. Ezzel elárulnám a gondolkodásomat, az alkotói nézőpontomat.

Néha nem az a helyes, ha valakinek azt a szerepet adom, ami jól állna neki, vagy amit a „nagy forgatókönyv” szerint kiválóan el tudna játszani. Néha épp az a feladat, az a szerep segíthet az adott embernek továbblépni az életében, ami szokatlan számára. A színházi feladat – a játék – lehetőség arra, hogy az ember egy új helyzeten keresztül jobban megértse önmagát a próbafolyamat és az előadások során.

Ha sikerül megtalálni a közös hangot az adott színésszel, akkor valami nagy, univerzális dolog történhet. Az adott szerep képes meglepni őt – miközben a színpadon, a közönség előtt játszik. Ez felvállalás. Nem „eljátszás” a szó klasszikus értelmében. Jó esetben – ha jól végezzük a dolgunkat – ez önmagunk felvállalása.

Nem arról van szó, hogy eljátsszuk a gonoszt, és „jól hazudunk”, mert színészek vagyunk. Épp ellenkezőleg: arról, hogy megértünk egy tőlünk akár távol álló figurát – aki mégis közel kerülhet hozzánk, csak nem biztos, hogy elsőre tudunk róla. Így lehetőségünk van nem hazudni, hanem igazat mondani a szerepen keresztül.

Sok-sok ilyen igazság van, amit megéreznek a színészek, és ezek az igazságok egyszerre tudnak zengeni. Nekem most, első körben, A Mester és Margaritánál ez volt a fő cél: ezeket az igazságokat kerestem – kerestük – együtt.

A színész feladata tehát nem az, hogy „jól hazudjon”. A színjátszás nem egyenlő a hazugsággal, ahogy azt sokszor példaként emlegetik a polgári vagy művészi világban. A színész feladata az, hogy kimondja az emberek – az emberiség – helyett az igazat. Ahogy egy zenész a hangszerén. Csakhogy ebben az esetben a színész hangszere a saját teste, idegrendszere, szelleme, emlékei – mindene.

Az igaz kimondása abban a szent pillanatban lehet, hogy banálisan hangzik – de a dráma vagy az előadás viszonyrendszerében kell, hogy igaz legyen. És ez semmit nem von le az értékéből. Paradox módon: igazat kell hazudni.

A színjátszás jó esetben nem ártó szándékkal jön létre – hanem a játék öröméből. Nem kell valóban meghalnunk a színpadon. Ez a létrejövő energia egy ellentmondáson alapul: bár együttérzek a megformálandó karakterrel, mégsem bántom magam lelkileg. Hálás vagyok, hogy kapcsolódhatok egy tőlem távoli gondolatkörhöz, problematikához.

A színházi játék a hála egyik legautentikusabb szellemi és fizikai kifejeződése – jó értelemben vett szélhámos gyakorlása.

Az igazságot- igazságokat kereső ember kerül a központba s közben úgy érzékeltem, hogy a művészet, a színház az igazság felmutatásának a legtisztább módja. Valami a szavak mögött a színpadon meg tud igazulni. Rendezéskor fontos volt számodra, hogy a néző keresse a maga igazságait? Hogy érezted a teret és a dinamikát? Hogy lehet a zavarba igazságot, átlátszóságot hozni? Sok munka volt lecsupaszítani a regényt, hogy átlátható legyen.

Lecsupaszítani magunkat. Sok munka, valóban. De első körben eljutni a megoldásokig – az a nehéz. Például eljutottunk az adaptációt készítő szerzővel, Kozma Andrással arra a pontra, hogy mi legyen az a végleges forma, szöveg és szerkezet, ami gondolati táptalajt adhat a próbákhoz, a stíluskereséshez, vagyis a játékmódhoz, a színpadi kifejezéshez. Ez a szerkezet, ez a gondolatmenet adott egy kezdő löketet.

Ezért is kértem fel Kozma Andrást, mert tudtam, hogy nagyon érzékeny alkotó, ráadásul kiváló ismerője a szláv kultúrának – köztük A Mester és Margarita világának, Bulgakov költészetének, művészetének, ha lehet így mondani. Hamar megérezte, milyen irányba szeretnék menni, és ez nagyon jó párbeszédet szült. Részben ennek is köszönhető, hogy el tudtunk indulni ezen az úton, és a színészek elé tudtuk vinni a szöveget.

Sokat adott az a fajta figyelem, amellyel Bakk-Dávid László, a zeneszerző is csatlakozott. Amikor megtudta, hogy ezt a regényt fogjuk színpadra adaptálni, nagyon megörült – ez a kedvence. A kezdetektől fogva ráérzett arra a világra, amit meg akartunk teremteni. Ezek a „tényezők” rengeteget segítettek.

Ez volt a negyedik rendezésem Szatmáron, és óhatatlanul felmerül bennem, hogy milyen szemmel néznek rám – hogyan figyelnek a nézők. Szerencsés vagyok, mert a szatmári közönség mindig figyelő, vigyázó tekintettel fordult felém. De ez egyfajta megfelelési kényszert is hoz magával. Ez örök küzdés: ha egyszer megbukunk, az majdnem végzetes lehet. Hogy mit jelent „nem megbukni” a közönség szemében, az egy örök kérdés és rejtély.

Én úgy voltam vele: új irányt szeretnék venni. Megkockáztatni a korábbi találatokat, sikereket, és kipróbálni valami teljesen újat. Mert a korrekt, jó előadások világa könnyen átcsúszhat a középszerűség birodalmába.

Amikor Isti felvetette Bulgakov remekművét, először megijedtem. De amint elkezdtünk dolgozni, azt éreztem: ezt nem lehet csak úgy „Sardarosan” megvalósítani – bármit is jelentsen ez –, hanem kizárólag arra kell figyelnem, mi történik az igazsággal a színpadon.

Ez tanított. Egy vállalássá vált. Önmagam vállalásává.

Rendezőként azzal szembesülünk, hogy nem ismételhetjük meg önmagunkat. Muszáj figyelni, merre vezet a sors, a pillanatnyi csillagállás, a színészek, az alkotók vagy a világ állapota. Bulgakov szövegével való találkozás éppen ilyen volt. Magamat is meglepve születtek megoldások.

Azt éreztem, hogy az egyszerűség nagyszerű tud lenni – és ez erőt ad a színészeknek.

Ez lett az elsődleges célom: hogy olyan színészek is erőhöz juthassanak, akik ezt nemcsak jó szerepként, hanem életfeladatként tudják képviselni. Amikor a próbák során láttam, ki hova érkezik ebben a koncepcióban, átjárt egyfajta öröm, hogy nekem nem kell beavatkozni, nem kell bizonyítanom – csak figyelni kell arra, mit mond a szerző: Bulgakov. A Mester.

Bocsárdi mindig azt mondta nekünk: a szerző az a zseni, akire nekünk figyelni kell. Akit ki kell emelnünk, fel kell fedeznünk. Mert akkor nem foglalkozunk a saját zsenitudatunkkal. Ez is egy fontos tanítása volt. És ő ezt sokkal jobban megfogalmazta, Strehler után szabadon, mint én most.

Igen az egyszerűség nagyszerűsége. Az első felvonás statikusabb. Nincs benne semmi plusz.

Ez egy kiváló szöveg esetében, mint A Mester és Margarita, jutalom és öröm az alkotók számára. A plusz könnyen válhat mínusszá. A kevesebb néha több alapon gondolnunk kellett a második és harmadik felvonás fokozására. A szöveg tartalmazza azt a drámai pluszt, amiért bízni kell benne. Ezt sokáig „tanultuk”. Ez a szöveg, ez a matéria közel áll ahhoz a világhoz, ahol én születtem.

Idehoztad azt a világot: ezáltal itt is otthon érezted magad a szöveg segítségével?

Igen, azt vettem észre, hogy nyugatra viszem a keleti dolgokat, keletre pedig a nyugatiakat. És nemcsak a bőröndömben a holmikat, hanem a szellemi csomagokat, inspirációkat, terveket is… Egyik otthonomból a másikba viszek ezt-azt. Most sokat vagyok Tatárföldön, így óhatatlanul magammal viszem az ottani élményeimet Európába – adott esetben Szatmárra is.

A Harag György Társulatba például A Mester és Margarita világához hoztam be a szláv valóság olyan elemeit, amelyeket az elmúlt években elevenen tudtam tartani. Tulajdonképpen azért vállaltam el az Almetyevszki Nemzeti Színház művészeti igazgatói–főrendezői posztját, mert úgy éreztem, ez olyan embert próbáló, nagyobb jelentőségű feladat számomra a mai szétszakadt, bezárkózó világban, amely hozzájárulhat ahhoz, hogy a nemzetek és kultúrák – vagyis az emberek – ne távolodjanak még jobban el egymástól. Mert végső soron rólunk van szó. Emberekről. Hidak vagyunk. Lehetőségek.

Eleinte sokan féltettek vagy nem vették komolyan a döntésemet Európában, hiszen alkatilag sokak szemében szeleburdi, szétszórt embernek tűnhetek. „Milyen jogon megy oda és kezd el színházat vezetni? Az a komoly, szakértő emberek privilégiuma.” Én pedig nem ilyennek látszom. De egy évnyi munka és megvalósult kísérlet után ma már azt merem mondani: sikerült meglépnünk azokat a lépéseket, amik elsőre lehetetlennek tűntek – nemzetközi szinten is.

Ha kell, tudok komoly lenni. Tudok diplomatikus lenni. Tudom fogadni a tatár miniszterelnököt a színházban. Vagy egy vállalkozót. Vagy bármelyik öltönyös embert. De számomra nem ez a komolyság számít, hanem a tettek komolysága. Az, hogy mit kommunikálok a színészek felé. Hogy betartom-e az ígéreteimet. Hogy hogyan próbáljuk megoldani, hogy ne legyen végkimerült az egyébként hatalmas teherbírású csapat.

A hídépítés része az is, hogy meghívtunk egy magyar (székely) zeneszerzőt: a már említett Bakk-Dávid Lászlót, akit sikerült Tatárföldre hívni. Nagyon gyorsan megtalálta a közös hangot a színészekkel. Megszerették Lacit – és tudtommal ő is elismerte a színészek professzionalizmusát, megszerette emberségüket. Mert a színházi szakma alapja az emberség kellene legyen – nem a szakma embertelen hajszolása.

Lehet nagyszerű színésznek lenni úgy is, hogy nem vagy durva, hisztis, problémázó vagy rossz értelemben öntörvényű. A tehetség nem betegség, hanem esély az emberségre.

Az individualizmus Közép-Kelet-Európában gyakran átbillen az egoizmus szándékos vagy tudatlan használatába – nemcsak a polgárok, hanem az alkotók körében is. Keleten ez más árnyalatot kap. Természetesen itt is vannak kivételek, amelyek erősítik a szabályt – és nyilván nem célravezető az általánosítás. Mégis érdemes néha megállni és elgondolkodni: milyen játszmákat viszünk be a játék templomába – Thália világába, ahogy mondani szokás.

Sokszor az a minta működik, hogy a rendezőben egy megmondó, szigorú, olykor durva apafigurát keresnek a színészek. Ez pedig az önállóság, a szuverenitás, az erő autentikus gyakorlásának a hiányához vezet. Így épülnek fel azonos sablonra az előadások, próbafolyamatok, játékmódok és viszonyrendszerek.

A színház gyakran egészségtelen hierarchiát hoz létre – sokszor már az egyetemi évektől kezdődően. Azok a színészek, akik évek óta „kispadon” voltak vagy vannak, észrevétlenek maradnak a rendezők és a közönség számára. A nagy szerepeket a „nagyon jókra” bízzuk, néhányaknak pedig epizodikus, kihívásmentes feladatokat adunk újra és újra. Ez nem egyéni, hanem rendszerszintű probléma.

Én ebben a rendszerben gyakran kerültem rossz megítélésbe a színházakban, mert nem a sémák mentén épülő hierarchiát támogattam. Túl kedvesnek, néha gyengekezűnek és szétszórtnak tűnhettem – olyannak, aki „nem tud kemény és durva lenni”. Ez a fajta elvárt durvaság pedig egyes színészeket aktivál, másokat bezár.

Sokan azért hallgatnak, mert nem érzik: van bizalom irántuk. Nem érzik, hogy valaha is lekerülhetnek arról a bizonyos kispadról. Egy negatív légkörben nehéz megnyílni – és elég hozzá egy vagy két romboló, manipuláló hang, hogy a bizalom elsorvadjon.

Ezért is kezdett egyre jobban foglalkoztatni a kérdés: mi a különbség Kelet és Nyugat között? Mit tanulhatunk itt – és mit tanulhatnak ott?

És mire jutottál?

A megoldás nem abban rejlik, hogy egy kalap alá vesszük a rendezőket, és egy ilyen rendszerben versenyeztetjük, minősítjük, ítélkezünk felettük. A probléma a megszokottságban rejtőzik. Abban, ami elhitette velünk, hogy a színháznak ilyennek vagy olyannak kell lennie.

Pedig a színház lehet ilyen is, olyan is, amolyan is. Sokat tanulhatunk egymástól.

Én ezért örülök annak, hogy a Harag György Társulat és annak vezetése próbál kimozdulni abból a komfortzónából, ami a magyar színjátszásra gyakran jellemző. Például azzal, hogy nemzetközi hidakat keres.

Nemzetközi híd az is, hogy – Bessenyei Gedő István javaslatára – Oroszországból, szellemi értelemben, Bulgakovot hoztuk el. Nemcsak egy művet hoztunk el, hanem a gyerekkorom, a másik otthonom egy fontos szeletét. És ebben nagy segítségünkre volt Kozma András, aki nemcsak szakmailag kiváló, hanem személyesen is sok szállal kötődik Kazanyhoz, Tatárföldhöz – sőt az Almetyevszki Nemzeti Színházhoz is.

Amit elkezdtünk, nevezzük akár alkotói missziónak, kétségtelenül a nehezebb út a mai két pólusra szakadt világban. Bizonyos értelemben talán értelmetlennek is tűnhet – hiszen Oroszország és a Nyugat egy jelentős része közé bekerült egy fenyőméretű szálka, amit nem lesz könnyű kihúzni.

De alkotóként nem az a dolgom, hogy ideges fotelhuszárként kommentáljam a napi politikát. Annyit tudok: az emberek felett nem helyes ítélkezni ebben a széthullott és kaotikus világban. És még logikus sem lenne – hiszen például Oroszország maga is annyiféle nyelvű és kultúrájú népből áll, hogy az általánosítás egyszerűen értelmetlen.

Én az embereket akarom érzékelni. Az ő kultúrájukat, nyelvüket, hagyományaikat, ősi énekeiket – akár Szatmárnémetiben, akár Budapesten, akár Kazanyban, Kivejben vagy Almetyevszkben.

Emberek élnek ezekben a városokban. Nem szabványos legófigurák. És az emberek felelőssége, hogy embereket lássanak egymásban – távolságtól és időtől függetlenül. Ne szerepeket vagy rossz értelemben vett „színészeket”. A színészet nem lehet maníros póz. Arra ott van – jó esetben – maga a szerep.

A határok és a politikai trendek örökké változnak. De a köztünk lévő érzéseknek, energiáknak nyoma marad. Mindegy, hogy az Ókori Rómában, a 19. századi Brit Birodalomban vagy a mai Romániában, Magyarországon történik. Nekem egyfajta missziómmá vált, hogy hidakat építsek ebben a széttöredezett világban.

És ez A Mester és Margaritával sikerült?

A Mester és Margarita létrehozása számomra nemcsak egy sikeres előadásról szólt, hanem arról, hogy képesek vagyunk-e olyan ingerekből, kultúrákból és valóságokból táplálkozni, amelyek mentalitásukban távol esnek tőlünk – keletről vagy nyugatról. De ha megvannak a hidak, a csodákat ide-oda lehet vinni.

Mivel ebben a közegben nevelkedtem, próbáltam úgy átadni Bulgakov világát, hogy érződjön, mit jelentett számára a sztálini időszak: egyszerre volt kegyelt, kegyetlen és kegyelmezett. Egy hatalom által félretolt ember, akinek mégis hatalmas szellemi tudással kellett munkanélküli módjára léteznie. És ma, ebben a globális helyzetben, talán újra megérezhetjük ennek a létállapotnak a súlyát – és azt is, hogyan tud ez a világ összeérni a mi jelenünkkel.

Ezért kapott hangsúlyt az előadásban a kommunizmus szimbolikája: a vörös csillag, a Sztálin-szobor, a vörös tulipánok, a második világháborús orosz dal, vagy a romantikus festmények – természetesen minden esetben egyeztetve a tervezőkkel, a zeneszerzővel. Emellett rengeteg finom, rejtett jel is segíti, hogy a közönség megérezze azt a világot. Hiszen a mai néző is kapcsolódhat hozzá – sokunknak voltak érintett rokonai, családi barátai a szovjet rendszerben. Egyfajta kegyetlen nosztalgia még most is tart fogva minket.

Azt is mondhatnám, frissen tartom a megfigyeléseimet a szülőföldemen. A tatár–orosz világban betöltött pozícióm jelenleg felelősség. Amikor jött a felkérés, hogy vállaljam el az Almetyevszki Nemzeti Színház művészeti vezetését, komoly döntést kellett hoznom: maradok-e Európában. Végül úgy éreztem, nem hagyhatom figyelmen kívül azt a hatalmas kulturális örökséget, amely Tatárföldön létezik – nem lehet eltüntetni, leírni a jelen politikai helyzetre hivatkozva.

Felmerülhet a kérdés: ha Bulgakov ma élne, vajon elítélnénk-e? Talán igen – helytől és helyzettől függően. Mindenesetre az ő neve, története, alkotói léte elválaszthatatlan a szovjet rendszertől. Egy demokráciában másfajta energia születhetett volna benne. De ez ma már nem számít. Ami számít: észrevenni, hogy milyen alkotók élnek ma körülöttünk.

A világot bejárva – Törökországtól Tatárföldön át Magyarországig, Ukrajnáig, jövőre Kazahsztánban, remélhetőleg Kínában és Nyugaton is – azt tapasztalom: csak az ember van.

Csak az előtted álló ember számít. A csoportok a fejünkben vannak. A skatulyák, szerepek, előítéletek mind képzelt konstrukciók.

Ha őszintén, érzékenyen le tudunk ülni beszélgetni valakivel, bármennyire távol álljon is tőlünk, rájöhetünk, hogy a „távolság” – hazugság. Így lehetünk közel Bulgakovhoz is. Lehet, hogy olvasás közben távolinak tűnik, de valójában itt él velünk a szerző, ha célba érnek a gondolatai. Nem egy poros klasszikus a polcról, hanem egy élő alkotó, akinek válaszolunk – a színház nyelvén.

Bulgakov – legalábbis a képzeletünk erején keresztül – itt és most látja, mi történik. És csak a mi képzeletünk szabhat határt annak, hogy észrevegyük, mit akar mondani. Sokan mondták nekem, hogy A Mester és Margarita a kedvenc irodalmi művük, amely meghatározta az életüket. Azt az olvasmányélményt mi nem tudjuk visszaadni – de talán adhatunk egy új színházi szemszöget, és ez a legfontosabb célunk.

Meg tükröt is tartani. A tükörfóliás megoldás segítségével – néha átláthatunk az érzékelhető és tapintható világon, közben meg ami visszatükröződik, torz. Kivitelezésben, a díszlet, kosztüm, színek, szimbólumok, forgószínpad az előadás bepörget a jelenbe. Az ellőadás elejénak a statikussága kap egy dinamikát.

A harmadik felvonás mondhatni az első fordított tükörképe lett.

Mi van a valóság mögött? A zene mellett a látvánnyal varázsoltatok, a díszlettel és színekkel.

Bea (Sós Beáta – szerk. megj.)tervezte a díszletet, Kata (Mihály Katalin Sára – szerk. megj.) a jelmezeket, és mindketten szervesen együtt lélegeztek a művel és a koncepcióval. Meglepő megoldások születtek, mert valóban ott voltak velünk a próbákon, figyeltek, alakítottak. Sokat adott hozzá, hogy képlékenyen, nyitottan tudtak dolgozni – naponta formálva és újragondolva a terveket.

Számomra a koncepció nem egy kész terv, hanem egy „alaktalan sejtés”: irány, gondolati lehetőség, amelyből biztos elemek is kieshetnek vagy bekerülhetnek a fizikai és szellemi „üres térbe”. A színház élő, és ez csak így működik.

Hálás vagyok Bartha Jocónak, aki őket ajánlotta még az Übü király próbáihoz Gyergyószentmiklóson, a Figura Stúdióban. Nagyon más vizualitást képvisel A Mester és Margarita világa, és öröm volt ebbe belevágni.

Szerencsés vagyok, hogy csatlakozott hozzánk Markó Zsolt fénytervező is – Baumgartner Sándor javaslatára. Rövid idő alatt is érzékenyen és kreatívan dolgozott, LED-es fénytechnikával remek vizuális réteget adott az előadásnak, folyamatosan alkalmazkodva az alakuló jelenetekhez, változó nézőpontokhoz.

Demeter Márk-Christopher – aki szintén Bocsárdi tanítványa – rendezőasszisztensként is sokat hozzátett, kreatívan és strukturálisan is. Először dolgoztam Bordás Attilával, koreográfusként, de remélem, nem utoljára. Bessenyei Gedő István meglátásai szintén sokat emeltek az előadás színvonalán – azt érzem, együtt lélegzünk.

Nem döntöttünk könnyű megoldások mellett. A csapatdinamikában fontos szerepe volt Szabó Rittának, aki negyedszer volt az ügyelőm – és sajnálom, hogy jövőre nyugdíjba megy. Végtelen türelemmel, nagy emberséggel dolgozott, főztjei viszont – sajnos – végesek.

A háttérmunkát végző alkotókkal és a színészekkel együtt lélegeztünk – az előadás ennek az eredménye. Olyan világot akartam létrehozni, ahol a színészek elfelejtik a rendezőt, és a struktúrán belül saját színeket visznek bele, formailag és tartalmilag is feszegetik a határokat.

A fő cél az volt, hogy megkapják a szláv lélekhez tartozó szellemi kulcsot – hogy megérezzék azt a világot, ahonnan Bulgakov (és jómagam) jövünk. Úgy érzem, ez sikerült.

Van, akivel nehezebb megtalálnom a hangot – mert nem mindig adok klasszikus színészi biztonságot. De másnak épp ez ad szabadságot, új lehetőséget a szerepben. Ez alkati kérdés. Régen hibáztattam magam emiatt, ma már tudom: ez az ára annak, hogy élő legyen, amit keresünk. És remélem, ez látszik is.

Mesélnél az utóbbi projektedről? Mit alkottatok odaát Bakk-Dávid Lászlóval?

Carlo Goldoni Chioggiai csetepatéját rendezem az Almetyevszki Nemzeti Színházban. Elsőre egyszerű vígjátéknak tűnik, de valójában mély, nehezen megfejthető mű. A szerző bravúrja, hogy a commedia dell’arte keretében mutatja meg az egyszerű chioggiai emberek kiszolgáltatottságát – főként a női sorsokat, akik a patriarchális világban próbálnak talpon maradni, nem behódolni.

Itt születik meg az olasz „mamma” archetípusa – ami nemcsak a mediterrán térségben, de Székelyföldön és Tatárföldön is ismerős jelenség. Szeretem Goldoni kíváncsiságát, ahogy finom emberrajzot ad, és rámutat a mindenkori néző naivitására, gyarlóságaira.

Pár éve Sepsiszentgyörgyön már megrendeztem ezt a darabot a Tamási Áron Színházban. Az előadás nem futott sokáig, de eljutott a szakma elismeréséig: 2018-ban a Kritikusok Céhe a legjobb szórakoztató előadás díjával tüntette ki. Emiatt most volt bennem némi félsz – hogy képes leszek-e új nézőpontból közelíteni.

A válasz: igen. Már a próbafolyamat elején más irányt vettünk. A mostani koncepcióban szürreálisabb elemek jelennek meg, és modern vagy kortárs olasz slágerekből acapella kóruskísérletek is bekerültek. Ezek egyszerre hordozzák az olasz eszményiséget, a komédia lényegét és a tenger éltető, de tragikus szimbolikáját.

Bakk Dávid Lacinak kihívás volt a pentaton alapú tatár dallamok ötvözése az olasz zenei világgal – de ez a találkozás lett az előadás kulcsa. Ez a vágyakozás Itália iránt – egyfajta remélt, mediterrán boldogság felé – most talán még aktuálisabb és elérhetetlenebb Kelet felől nézve, mint valaha.

Ez máris másfajta tétet ad a mostani bemutatónak, mint a hét és fél évvel ezelőttinek. Azt mondják, hét év alatt kicserélődik minden sejtünk – talán most épp ezért születik egy új előadás.

Tatárföld után ismét itthon. Mennyi veszélyt rejt egy ilyen út?

Sokat és semennyit. Valamennyit. Lacival arra jutottunk, hogy az emberek mindenhez hozzászoknak – akár ahhoz is, hogy dróntámadások közepette várnak a repülőre. Néha lekapcsolják az internetet, hogy a drónok ne mérjék be az eszközöket. Ez Oroszországban jelentősen megnehezíti a mozgást. De nem panaszkodom. Ami globálisan történik, ahhoz képest mindez technikai hétköznapiság.

Kazanyban bizonytalanság volt, sokat vártunk a repülőre. Másnap Dubajban is lezárták a légteret pár órára a keleti hadműveletek miatt. „Kizökkent a világ…” De nem voltunk veszélyben. Amikor Laci Moszkvába utazott, hogy leadja a szavazatát és más romániai magyarokat is erre buzdítson, nem tudtam vele menni – aggódtam. Végül a színház egyik munkatársát, Evát kértem meg, hogy kísérje el. Megható volt, ahogy ő és az egész színház – 123 ember – mellénk állt. A tatár munkatársak megértették, mi a tét. Büszke voltam a népemre, hogy a másik népem mellé állt.

Ez lehet egy túlélési stratégia: kisebb népek egymás mellé állása. Kéne erre egy app – egy nyílt hálózat, ahol népek megérthetnék egymás gondjait, felismerhetnék a közös mintázatokat. Rengeteg kis nép él ma a világban, mind veszélyben, mind fenyegetve. És közben a világ vezetői ma is elavult, egoista módon gondolkodnak a nemzeti kérdésekről.

A hagyományokat tisztelő emberek sokszor kiszorulnak a politikai gépezetekből, miközben az emberek globálisan nyitnának – de nincs jövőkép. Legfeljebb közöny, rosszabb esetben uszítás. Így a fiatalok elfordulnak a nyelvüktől, a hagyományaiktól. Pedig gyökerek kellenek. Mély gyökerekből nőnek erős fák. Lehet, hogy pont egy kíváncsi nyitás hozhatna figyelmet más fák, más népek irányába.

Utazva, különféle kultúrák között élve azt látom, az egymás iránti kíváncsiság ma már sehol sem divat. Ez vaksághoz vezet, és a kis nemzetek vesztéhez. Pedig voltak mindig is figyelmeztető szavak, vészjelző költők – például József Attila, akinek költészete számomra szellemi öntisztítás. Miatta tanultam meg igazán magyarul. Úgy látom, ő a nyelv révén valami hasonlót tett, mint Da Vinci a képzőművészetben, Bach a zenében, Shakespeare a színházban, vagy Platón a filozófiában.

A Dunánál című verse – és mások, például az Eszmélet – azt üzeni, hogy a szellem világában nincs idő. Egy közös szellemi térben élünk, ahol a gondolatok időtlenül rezonálhatnak egymással. József Attila mintha azt üzenné: „Kész a leltár.” Életének tragikus sorsán keresztül azt tanítja, hogyan lehet az igazságon keresztül feloldani fájdalmakat, tévedéseket – egyéni és kollektív szinten.

Mi, emberek, nap mint nap feszült viszonyokban élünk – nemcsak politikában, hanem családokban, barátságokban, szerelmekben is. A politikai harcok miatt apák és fiak, testvérek, barátok, szerelmesek fordulnak egymás ellen. A megosztottságot semmi sem indokolja. Ha nem tudjuk elmondani egymásnak, mit érzünk – nem kegyetlenül, hanem emberségesen – akkor csak félelmet és hazugságot ültetünk el. És ez hosszú távon félreértéshez, elhallgatáshoz, végül elidegenedéshez vezet.

Színházi berkekben is?

Én színházi ember vagyok. De a mai értelemben vett színházban sokszor nem találom a helyem.

Zavar a rendszer érzéketlen működése, a szabványok mentén történő gondolkodás. Pedig épp a művészet, az alkotás világa segíthetne abban, hogy az emberek ne zárkózzanak be. Ezért is hatalmas a felelősségünk – nekünk, akik művészettel vagy pedagógiával foglalkozunk.

Négy éve vagyok a szatmárnémeti Harag György Társulat rendezője. Ugyanabban az évben rövid ideig a szombathelyi színház művészeti tanácsában is dolgoztam. Az ottani időszak azért ért véget gyorsan, mert konfliktusom volt egy tehetséges, de akkoriban minősíthetetlenül viselkedő színésszel – és ez a konfliktus továbbgyűrűzött a tanács egyes tagjaival is. Nem tartom fontosnak részletezni a történteket, noha tudom, nem én voltam az egyetlen, aki hasonlót átélt.

Weöres Sándor neve jól hangzik – ahogy Harag Györgyé is. De a nevek mögött emberek állnak, és a tehetség nem mindig jár együtt emberséggel. Magyarországon sokan kérdezik, mi történt Szombathelyen. Ilyenkor zavarban vagyok. Nem vagyok az a típus, aki pletykál, nem érdekel az önigazolás. De a fájdalom bennem van. Valahol hazámnak érzem Magyarországot – mégis kimondatlanul hontalan vagyok benne. Hallom, hogy részben a szombathelyi eset miatt nem hívnak színházakba, nem kapok lehetőséget.

Talán azért is, mert kilógok egy olyan szakmai közegből, amely régóta nem tud valódi közösségként működni.

Mindig is furcsának számítottam. Egy kívülállónak. Egy hontalannak. Hontalan vagyok nemzetek és színházak között – Tatárföldön, Szatmáron, Magyarországon. És mégis: hálás vagyok azoknak, akik megmutatják, hogy lehetnek olyan pillanatok, amikor az ember otthon érzi magát. A színházban, vagy akár a nagyvilágban.

„...Én dolgozni akarok. Elegendő

harc, hogy a multat be kell vallani.

A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.” (József Attila)