Élő örökség: az AnnART performanszfesztivál digitális archívuma épül Sepsiszentgyörgyön

Az AnnART Archívum projekt a MAGMA Kortárs Közeg Egyesület kezdeményezésére indult, és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeummal, valamint az ETNA Alapítvánnyal együttműködésben, az utóbbi dokumentációs gyűjteményére építve, illetve annak bővítésével valósul meg. A projekt célja több mint 150 hazai és nemzetközi alkotó több mint 200 művészeti akciójának, valamint az ezek mögött húzódó szervezési folyamatok dokumentációjának digitalizálása és az intézménytörténeti összefüggések megvilágítása, olvasható a projekt weboldalán.

Az AnnART Nemzetközi Performansz Fesztivál Baász Imre képzőművész kezdeményezésére indult a rendszerváltás után, először a köré szerveződő fiatal művészek vettek részt rajta, a második fesztiválnak pedig már volt egy külföldi meghívottja is, de mire megérkezett, Baász Imre egy orvosi műhiba miatt meghalt. Szervezőtársa, Ütő Gusztáv ekkor vette át a főszervezői szerepet, köré szerveződött az ETNA művészeti csoport.

„Ütő Gusztávnak volt egy alapos archiválási tevékenysége, ami rendkívül gazdag anyagot eredményezett, erre építjük a digitális archívumot, ezt próbáljuk bővíteni. Nagyon sok fotós-videós volt a helyszínen, és mivel az élőművészeti alkotások dokumentációja potenciálisan mindig befejezetlen, minden dokumentum át tudja értékelni ezeket, ezért mi is gyűjtünk ilyen felvételeket. De a levelezéseket, a pályázatírás dokumentumait is archiváljuk, egy művészeti eseményt lehet rekonstruálni olyan módon is, hogy mi volt az a háttérapparátus, ami kellett hozzá, hogyan járult hozzá például a civil társadalom megnyílása, a Soros Alapítvány finanszírozása, a Kovászna Megyei Kulturális Felügyelőség támogatása” – magyarázta Miklós Szilárd képzőművész, az archívum kurátora.

Az archívum – a performansz természetéhez illően – nyitott és részvétel alapú lesz, „amely előkészíti és lehetővé teszi az élő akciók újrajátszását és potenciális meghosszabbítását a legkülönbözőbb (technikai) médiumokon keresztül. Ennek a megközelítésnek további célja, hogy valamilyen formában felidézze azt az intenzitást, amellyel ezek az akciók újraélesztették a rendszerváltás első évtizedének nyilvánosságát” – olvasható a honlapon.

Az első esemény, amelyen a közönség ismét kapcsolatba léphet a korábbi élő akciókkal a július 24-25-ére időzített Élő Téka lesz a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum udvarán. Itt állítják fel az AnnART-sátrat, az archívum legnagyobb tárgyát. „A sátrat, amit Ütő Gusztáv vázlatai alapján Benczédi Sándor építész tervezett, minden évben felhúzták, rituális esemény volt maga a sátorfelhúzás is. Megkeressük a régi önkénteseket, akik még tudják, hogy a 25 éve bedobozolt hat méteres sátrat hogy lehet összeszerelni, kicsit izgulunk is, reméljük, hogy még összerakható… ezt a protointézményt felhúzzuk a múzeumi térben, mint egy archív tárgyat, és mellette LED-es kijelzőn lehet archív felvételeket nézni vagy művészekkel, volt résztvevőkkel szót váltani” – mondta Miklós Szilárd. „Reméljük, hogy az Élő Téka keretében kialakulnak majd beszélgetések és feltörnek emlékek. Nagyon fontos egy-egy akció kapcsán, hogy hogyan emlékeznek az emberek, az, ahogy az emlékekben tovább él, az akció fontos része” – tette hozzá. A projekt keretében egyébként interjúk is készülnek majd szervezőkkel, résztvevő művészekkel, egykori önkéntesekkel.

Bár időközönként Sepsiszentgyörgyön is voltak akciók, az AnnART legmarkánsabb helyszíne a Szent Anna-tó partja volt, ami már a rendszerváltás előtt is „mitikus szabadságszigetnek” számított a fiatalok körében, ahogy Miklós Szilárd fogalmazott. 1981-ben, Anna-napkor itt történt, hogy ismeretlen személyek magyar zászlót tűztek ki a tóparti kápolnára, aminek meg is lett a következménye, sok fiatalt kihallgatott akkor a Securitate. A fesztivál helyszínének megválasztásában valószínűleg a Szent Anna-tó történeti és szimbolikus rétegzettsége is szerepet játszott.

A fesztiválon résztvevő művészek sokszor használták ki a tó vagy a fák jelenlétét. „A természeti környezet »társperformer« volt. A művészek gyakran ástak be a földbe, úsztak be a tóba, megküzdöttek az időjárással, és használták a tópartot vagy a fákat alkotásaik részeként. Matei Bejenaru performanszában egy fa körül lépkedett körbe, mint egy óraműszer, felsorolva és az egész életét dátumokban. Csakhogy akkor még nem tudta, hogy ettől a fa törzse addig súrlódik, hogy a következő évre kiszárad. Számos eltérő példa mutatja, hogy az ilyen típusú művészeti akciók hogyan épülnek össze a környezettel, a kápolnával, a keresztény rituális búcsújáróhellyel” – mondta a kurátor.

Az akcióművészet, és ezen belül a performanszművészet szorosan kapcsolódik a rendszerváltáshoz. „Egész Kelet-Európára jellemző volt a performanszművészet népszerűsége a rendszerváltás után, de mivel Románia volt talán a legelszigeteltebb a régióban, itt ez valószínűleg még erőteljesebb volt, mondjuk ahhoz képest, hogy Magyarországon az újdonságértéke és a kritikai, bomlasztó ereje már tesztelve volt a '70-es, '80-as években” – magyarázta Miklós Szilárd. Romániában egyébként a 90-es években három performanszfesztivál is működött, az AnnART mellett, a négy kiadást megélt temesvári Zóna (1993-2004) és a iași-i Periferic (1997-2001).

Az alapító Baász Imrének már a rendszerváltás előtt is voltak akciói, 1981-ben, a Román Kommunista Párt fennállásának a 60. évfordulójára Sepsiszentgyörgyön rendezett megyei kiállításon például olyan műalkotással vett részt, amely egy performanszból és egy installációból állt. A performansz lényege az volt, hogy barátaival a kommunista párt korai illegális szórólapozását imitálva, éjszaka szórták szét a városban a kiállításra szóló meghívót, emiatt be is vitték őket kihallgatásra, de nem sikerült semmilyen szabálysértésen kapniuk a művészeket. „A performansz mindig az élő esemény intenzitása köré épül, de azzal nem zárható le a műalkotás, mindig van egy viszony az élő esemény és az azt rögzítő, dokumentáló apparátus között, ezért érdekes a párhuzam azzal a totalitárius kontrollal, ami a társadalmat jellemezte akkor. Ezzel a performanszával Baász beugrasztotta a rendszert, lelepleződött, hogy rögzít a gépezet” – mutatott rá Miklós Szilárd.

A performanszművészet a fesztiválnak és szervezőinek köszönhetően élő hagyománnyá vált Sepsiszentgyörgyön, a Művészeti Líceum diákjai, akik az AnnART-on is önkénteskedtek, „bátran nyúltak ehhez a műfajhoz, fesztiválokat szerveztek maguknak a művészeti líceumban vagy a városi parkban” – hívta fel a figyelmet a kurátor. Róluk szól az Önkéntes újhullám, a MAGMA Kiállítótér aktuális kiállítása, amely a tervek szerint bővül, a következőkben nyomon követik, hogy az AnnART akkori önkénteseinek későbbi munkásságában hogyan ismerhető fel a művészetszervezés vállalása és a műfaji nyitottság, amit az olyan helyi művészek, tanárok inspiráltak, mint Ütő Gusztáv vagy Hervai Katalin. Az AnnART-on önkénteskedő művészetis középiskolások közül kerültek ki a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér alapítói, de például a temesvári Simultan videó- és kísérleti zenei fesztivál szervezője, Kozma Levente is, emelte ki Miklós Szilárd.

Arra, hogy miért maradt abba tíz kiadás után a fesztivál, a kurátor szerint nincs pontos válasz. „A performanszhullám akkor elcsendesedett, a finanszírozás is nehezebbé vált, de Ütő Gusztáv folytatta a tevékenységét mint olyan képzőművész, akinek művészetében a cselekményművészet továbbra is központi szerepet játszott, benne van a performanszfesztiválok nemzetközi hálózatában, ugyanakkor folyamatosan mobilizálja ezen a téren a környezetét” – mondta a kurátor.

„A partnerségünk a Székely Nemzeti Múzeummal arra próbál építeni, hogy a performansz és az ehhez kapcsolódó efemer művészet nagyon jelentős öröksége a városnak, a régiónak, de kérdés, hogy hogy lehet kanonizálni, miután nem véges az alkotás” – mondta Miklós Szilárd. „A performansz mindig kétségbe vonja azt, hogy mi a műtárgy, mi az érték, mi a hierarchia, mindig van egy potenciális zavaró ereje. Ugyanakkor ezt a zavaró erőt, ezt az úgynevezett avantgardista attitűdöt is nagyon könnyen szimbolikus tőkévé, hatalommá lehet alakítani. Ezért ebből tudás kell termelődjön, ennek pedig a módszeresség a feltétele, az, hogy múzeumi kontextusban egy idő után generációk és társadalmi rétegek között is lefordítható legyen, konklúziókat lehessen levonni belőle és a fiatalok magukénak tudják tekinteni, úgy tudjanak elindulni az életben, hogy legyenek olyan referenciáik, amik az itteni valóságban érlelődtek” – magyarázta a kurátor.

A projekt részeként kiállításokat és kiadványt is terveznek a jövőben, de céljuk az is, hogy még idén ősszel középiskolákban és egyetemeken műhelyfoglalkozásokat és beszélgetéseket szervezzenek az archívumhoz kapcsolódóan.