Film, trauma és szabadság: Lemhényi Réka a vágószobában dolgozza fel a múltat

Első film- és színházi élményeit Kolozsváron szerezte, itt készültek az első fényképei is, amelyeket még mindig őriz. Szembe kellett néznie ugyanakkor azokkal a traumákkal is, amelyek a Ceaușescu-rendszerben érték őt és a családját. Lemhényi Réka, a Macerás ügyek, a Taxidermia és sok más kultikus magyar film vágója nemrég egy rendszerváltásról szóló filmért, a Libertate '89 – Nagyszebenért a román és a magyar filmszakma díját is megkapta. A Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválra a rövidfilmes zsűri tagjaként jött el, ekkor beszélgettünk vele a '80-as évekről, kitelepülésről, útkeresésről és arról, hogy miért volt számára komoly érzelmi próbatétel első dokumentumfilmes munkája, a Kincses Elődről és a fekete márciusról szóló Balkán bajnok.

A kolozsvári Egyetem utcában ülünk, közel az egykori iskoládhoz és a Művész mozihoz. Milyen emlékekkel szoktál visszatérni Kolozsvárra?

Ez nehéz kérdés, mert úgy van közöm ehhez a városhoz, hogy már nincs is. Emlékezetemben ismerem minden kövét. Nekem olyan, mint Atlantisz, amely elsüllyedt a gyerekkorral és az egykori kolozsvári polgársággal együtt. Szüleim meghaltak, barátaim elhagyták a várost, itt felszámoltunk mindent, nincs rokonom Kolozsváron és fájdalmas szállodában lakni a szülővárosban. Nagyon sok gyerekkori traumatikus esemény kötődik Kolozsvárhoz és az akkori rendszerhez. Nagyon nehezen viseltem a szűk iskolai kereteket és a makarenkói szigort.

Később az is kiderült, hogy nagyon nincs közöm a matek-fizikához, viszont kardinális kérdés volt magyar tannyelvű líceumba járni, úgyhogy nem volt más lehetőségem. Valószínű ezért is folyamatosan betegeskedtem, szomatizáltam, már általános iskolában is lógtam, kijátszva a szüleimet, nagyon sok krétát ettem, hogy ne kelljen iskolába mennem.

Főleg hétfőnként, amikor délelőtt két órás magyaradás volt a román tévéműsoron, ahol harminc perces bontásban magyar filmeket is sugároztak. Hét-nyolc éves lehettem, és sokkolt, amit láttam, de nem mondhattam el senkinek, mivel a tévézés tilos volt, és amúgy is beteget szimuláltam. Kakastollas csendőrsorfal vesszőzött éppen egy pucér szőke nőt – kb. húsz év múlva beazonosítottam. Jancsó Szegénylegények filmjéből láttam egy jelenetet. Talán az volt az egyik legmeghatározóbb korai filmes élményem.

Ha nem beteget jelentettem, akkor viszont ellógtam és iskola helyett a moziba mentem, de nem a Művészbe, hanem a Timpuri Noi-ba.

Mit láttál a Timpuri Noi moziban?

Délelőttönként csak animációkat adtak. Nagyon sok Gopót láttam és nagyon szerettem (Ion Popescu-Gopo román animációs rendező, aki a névadója annak a román filmszakmai díjnak, amelyet vágás kategóriában Lemhényi Réka is megkapott, szerk. megj.), vagy a Pic și Poc, Lolka és Bolka sorozatokat, cseh, orosz rajzfilmeket. Nagyon sokszor láttam ugyanazt, a moziműsor ismétlődött, és ha meguntam, akkor elmentem egy verseskötettel a Házsongárdi temetőbe csellengeni.

Később megismerkedtem hasonló fiatalokkal, akik a ‘80-as évek Romániájában ugyanúgy nem találták a helyüket az elnyomó rendszerben és arról álmodtak, hogy egyszer vége lesz, szabadok leszünk és kijutunk Nyugatra. Addig is az utcai standon árultak könyvet, és én nagyon izgalmasnak találtam mindezt, úgyhogy iskolás uniformisban beálltam a standra könyveket árulni.

Nem volt ez kockázatos?

Nagyon kockázatos volt. Volt is belőle problémám, tizenegyedikben kirúgtak az iskolából, úgyhogy osztályt kellett ismételnem és alig bírtam leérettségizni, valamint a politikai és a családi helyzet is egyre fokozódott. Ezért mondom, hogy ez a város erre a problémás időszakra emlékeztet...

A ‘80-as évek Romániájáról beszélünk, maga a korszak is problémás volt…

Igen, a korszak nagyon problémás volt, a kisebbségi lét még inkább, folyamatosan vegzáltak, nagy volt a nyomás rajtunk. A jogköreinket folyamatosan korlátozták a nyelvhasználat, a továbbtanulás, munkavállalás területén is. Voltak rokonaink és barátaink külföldön, akikkel leveleztünk és a tilalom ellenére többször szálltak meg a házunkban külföldi állampolgárok, lehallgattak, figyeltek, félelmet generáltak és más atrocitások is értek. A ‘80 évek végén, mielőtt a fordulat bekövetkezett, a szeku hetente jött hozzánk házkutatásra, amit nagyon meg is szenvedtünk.

Mivel foglalkoztak a szüleid?

Apám teológiát végzett, de előbb a színire felvételizett és fel is vették. Együtt járt Pásztor Jánossal és Bencze Ferenccel, ám amikor beköszöntött a kulákellenes korszak, a kulák származású növendékeket eltávolították a színiiskolából. A teológia ekkor felajánlotta, hogy átveszi ezeket a diákokat – világszínpad helyett a szószéket kínálva számukra. Édesapám elvégezte a teológiát, eljutott a kispapi vizsgáig, de a nagypapi szentelést végül mégsem tette le. Végül főkönyvelőként dolgozott egy szövetkezeti csoportnál. Gondolom, ez nem kis frusztrációt okozhatott benne, de mondjuk nekem is furcsa volt látni, hogy hétvégeken klasszika-filológusi olvasmányokat olvas. Anyám is főkönyvelőként dolgozott. Szenvedélye az opera és a színház volt, ugyanakkor önfeláldozóan, erején felül igyekezett összetartani és ellátni a családot, mindezt az akkori hiánygazdaság nehéz körülményei között.

Gyermekkoromban azt láttam, hogy a mindennapjainkat rengeteg küzdelem árán éljük meg. A ’80-as évek végén a bátyám megpróbált átszökni a zöldhatáron, de elfogták. Ettől kezdve a Szekuritáté zaklatásai is egyre durvábbá váltak. Hozzávetőleg tíz napra a bátyámat elnyelték a Szekuritáté pincéi – semmit nem tudtunk róla ez idő alatt. Kisvártatva engem is behívtak, azt üzenték, hogy ha még látni szeretném őt, megválthatom. Kiskorú voltam, anyám pedig visszaírt, hogy felügyelet nélkül nem enged be. Nehéz időszak volt. Végül a bátyámat kiengedték. Sosem beszélt arról, mi történt vele odabent – de a dobhártyája kiszakadt. A heti házkutatás mellett az egyetemről és a munkahelyéről is kirúgták, majd elvitték a Duna-csatornához két éves katonai szolgálatra, ahol politikai foglyokkal és bűnözőkkel együtt teljesített szolgálatot. Családunk politikailag megbízhatatlannak minősült.

Ezek az események nagyon mély sebeket hagytak bennünk, éppen ezért, ahogy lehetett, a ‘89-es fordulat után rögtön elhagytuk az országot. Már 36 éve élek Budapesten, és hosszú időre volt szükségem ahhoz, hogy gyerekkoromra vissza tudjak tekinteni, és elkezdjem feldolgozni mindazt, ami történt.

Talán éppen ez tesz jó vágóvá: hogy jól tudok szublimálni és nagy empátiával tudok belehelyezkedni bármilyen drámai történetbe, mert erről van személyes tudásom.

A rendszerváltás napjaira emlékszel?

Abszolút emlékszem, azt nem lehet elfelejteni, mi is kint voltunk a főtéren. Anyám, a bátyám és én. Apám akkor már kerekesszékben volt, őt otthon hagytuk egyedül. Anyám azt mondta, hogy öltözzünk feketébe, hogy ne látszódjunk a sötétben, mint két macsaknő osontunk a fal mellett, és amikor megláttam kigördülni az első tankot, földbe gyökerezett a lábam és mozdulni nem tudtam. Mindenkinek megvan a személyes élménye erről az eseményről, hosszú történet és filmre kívánkozik.

A szüleid is gondolkodtak a kitelepülésen a rendszerváltás után?

Nem… apám lebetegedett, és miután meghalt, anyám is elkezdte reprodukálni ugyanazokat a tüneteket, mint apám. '91-ben meghalt apám és '96-ban anyám utána ment, tehát 27 évesen már árva maradtam. Azt gondolom, hogy felőrölte őket a rendszer.

Milyen volt a rendszerváltás után megérkezni Budapestre? Nagy reményekkel érkeztél?

Igen... mikor leszálltam a vonatról a Nyugati Pályaudvaron és megláttam a Skála Metrót, az volt életem legnagyobb kultúrsokkja. Az nekem a Nyugatot jelentette, révbe értem, sikerült a menekülés. Azt éreztem, hogy itt most végre elkezdődhet az életem. 20-21 éves voltam.

Voltak ismerőseid Budapesten? Abban az időszakban sokan elhagyták Romániát.

A barátaim zöme 1986-ban disszidált, amikor a román hatóságok váratlanul útleveleket kezdtek kiadni, és kiengedték az embereket az első magyarországi Forma–1-es futamra. A verseny idején a román állampolgárok vízum és repülőjegy nélkül felszállhattak Svédországba tartó járatokra, és így sokan disszidáltak. Többen érdekházasság révén telepedtek át Magyarországra, mások hosszú évekig vártak a családegyesítésre. Akkoriban szinte állandóan búcsúztattunk valakit.

Voltak a szegedi egyetemisták, akik rendszeresen jártak át Erdélybe segítő szándékkal – érdekházasságot ajánlottak a menekülni vágyóknak, közben hoztak tiltott könyveket, folyóiratokat és postinort is.

Volt egy barátom, Gál Tibi, Kolozsvár egyik ikonikus figurája, akit a hatóságok valójában örömmel távolítottak el az országból még a rendszerváltás előtt – útlevelet adtak neki, csak menjen. Gál Tibi a Budapesti Képzőművészeti Egyetem grafika szakán tanult, és amikor én is átjöttem, őt kerestem meg először. A „képzősökkel” lógtam, örültem, hogy itt vagyok – de nagyon sokáig tartott, mire valamennyire akklimatizálódtam, és megtanultam ebben a kultúrában közlekedni.

Hiába beszéltük ugyanazt a nyelvet, a kulturális referenciáink nagyon különböztek.

A kezdeti években úgy éreztem, mintha újraélném a tinédzserkoromat. Hirtelen elképesztően sok lehetőséggel szembesültem – olyanokkal, amilyenek Kolozsváron egyszerűen nem léteztek. Habzsoltam mindent, kapkodtam, és sok mindenbe belefogtam, amiről azt hittem, hogy érdekel, aztán rájöttem, hogy mégsem. Közben persze el kellett tartanom magam – már nem volt mögöttem családi háttér. Nehéz volt, de ugyanakkor hihetetlenül izgalmas is.

Hol találtál munkát, milyen lehetőségek voltak?

Tudtam angolul, és 1990-ben ez még ritkaságnak számított Magyarországon – így szinte azonnal találtam munkát. Dolgoztam titkárnőként, fordítottam, tolmácsoltam, voltam autószalonban alkalmazott, multinál is megfordultam, de még a Kurír újságnál is dolgoztam marketingesként. Egy ideig hostessként is vállaltam munkát rendezvényeken. Ezek többnyire alkalmi munkák voltak, jól fizettek – amikor lejárt a próbaidő, továbbálltam, elkölthettem, felélhettem a pénzt.

Közben fotóztam, jártam színjátszókörbe, afrikai táncra, az esztétika tanszékre – mindent ki akartam próbálni, amit csak lehetett.

Vonzott a színház?

A színház már Kolozsváron is vonzott. Gyerekként anyánk révén szinte kötelező volt színházba járnunk – ahogyan a Filharmóniába is. Egészen kicsi korunktól volt bérletünk. Emlékszem, amikor még nagyon kicsik és rosszak voltunk, a bátyámmal az volt a szórakozásunk, hogy rizsszemeket dobáltunk a karzatról – nem kevés bosszúságot okozva nézőknek és ültető néniknek, akik a szünetben rendre üldöztek minket… erre nem vagyok büszke.

De szinte mindent láttunk. Emlékszem a régi nagyokra – Harag György előadásaira, a Sütő-daraboktól egészen Shakespeare-ig –, és Tompa Gábor első kolozsvári Hamlet-rendezésére is. Volt előadás, amit tízszer, sőt még annál is többször megnéztem. Volt egy időszak, amikor még azzal is kacérkodtam, hogy színész legyek.

Még Budapesten is kacérkodtál ezzel a gondolattal, hogy a színház felé mozdulj?

Nem, ez még korábban volt – abban az időszakban, amikor még Romániában éltem. Akkoriban Marosvásárhelyen működött az egyetlen magyar nyelvű színészképzés, ahová évente mindössze egyetlen embert vettek fel. Azt beszélték, hogy azt az egy helyet előre elrendezik, és nagyon sok pénzbe kerül bekerülni. Esélytelennek éreztem. A rendszerváltás után sok velem egykorú fiatal, aki addig várt erre a lehetőségre, rögtön jelentkezett a színire – de én akkor már egy tágabb világban gondolkodtam.

Volt egy másik nagy szerelmem is, egészen fiatal gyerekkorom óta: a fotózás. A pionírházban kezdődött – ennek az iskolarendszernek azért voltak pozitívumai is. Kötelező volt beiratkozni valamilyen szakkörre, én pedig a fotót választottam. Nagyon szerettem oda járni, és a mai napig megvan az első tekercs filmem, amit ott lőttem el, valamint az előhívott képek is, amiket körülbelül hétévesen készítettem. A legtöbb expozíció életlen, de ennek ellenére most is ki vannak téve a falra a lakásomban.

Tizenévesen már azt kértem apámtól, hogy a nyári szünetben ne Székelyföldre küldjenek vakációzni, hanem intézze el, hogy a Fotó 5 kisipari szövetkezetnél gyakornokoskodhassak. Így telt a nyaram: mások személyi igazolvány- és családi képeit hívtam elő a sötétkamrában, és amikor portrékat készítettek a hivatásos fotósok, figyeltem, hogyan retusálják a képeket. Ez számomra valódi öröm volt.

Van bennem valami megszállottság a fotózás és a festészet iránt is. Idővel az is kiderült, hogy a képekkel való munka sokkal inkább az én világom.

Hogy jutottál végül is el odáig, hogy felvételizz vágó szakra a filmművészetire?

Először kétszer is felvételiztem fotó szakra az Iparművészetire, de a ’90-es évek elején egységes felvételi rendszer volt: mindenkinek portrét kellett rajzolnia az első fordulóban – ezen viszont nem jutottam tovább.

Volt egy kolozsvári haverom, aki akkoriban a színházrendezői szakra jelentkezett, és ő kérdezte meg tőlem: miért nem próbálkozom inkább a vágó szakkal a Színház és Filmművészeti Főiskolán, szerinte az való nekem. Akkor még azt sem tudtam, mit csinál egy vágó – de a filmeket mindig is nagyon szerettem. Akkoriban bejártam az ELTE Esztétika Tanszékére, Balassa Péter, György Péter, Radnóti Sándor, Spiró György vagy Rényi András óráira, ahol képről képre elemeztünk filmeket. Ott ötvöződött a fotó és a képek iránti szenvedélyem a film iránti rajongásommal. Titokban abban reménykedtem, hogy ha felvesznek a vágó szakra, később majd átmehetek az operatőr szakra. Ez volt az első kísérleti évfolyam, amelyet Simó Sándor vezetett, és úgy hirdették meg, hogy a szakok átjárhatók lesznek. Végül valóban felvettek a vágó szakra – Sellő Hajnal mestertanár érdemesnek tartott rá.

Elkezdődött az első év, ahol a többi tárgy mellett operatőri gyakorlatokat is tanultunk. 1995-öt írtunk: akkoriban még a legkönnyebb kamera is körülbelül 25 kilót nyomott. Amikor először a vállamra tették, megrogyott a térdem – és akkor döbbentem rá, hogy ehhez nekem nincs meg a szükséges fizikai állóképességem.

Ugyanakkor a vágást egyre jobban megszerettem. Rájöttem, hogy amíg a vágó nem szerkeszti össze a nyersanyagot, addig az tulajdonképpen még nem is film. Ez a felismerés teljesen lenyűgözött.

A 90-es évek közepe elég változó korszak volt a vágásban is, mert a digitális vágás akkoriban jelent meg.

Igen, és ha akkoriban nem jelenik meg a digitális vágás, valószínűleg sosem lettem volna vágó. Amikor először bevittek a vágószobába, és megmutatták a 16 mm-es tárcsás vágóasztalt – egy sötét, poros, szűk kis helyiség volt, ahol kígyóztak a celluloid snittek a snittkosárban –, majdnem sírva fakadtam: én nem ezt akartam…

Szerencsém volt, mert mi voltunk az első évfolyam, amely már hozzáférhetett a digitális technikához. A főiskola egykori technikusával, Barsi Bélával – aki később kiváló vágóvá vált –, autodidakta módon megtanultuk kezelni a digitális rendszert. Neki volt kulcsa ahhoz a vágószobához, ahol elzárva állt az AVID vágóállomás, én pedig tudtam angolul, így lefordítottam a használati útmutatót.

A számítógépes vágás lenyűgözött – izgalmas, kreatív és rugalmas volt. Így lettem végül vágó.

A digitális átállás jelentett valamilyen szemléletváltást is a vágásban?

Ennek az lett az eredménye, hogy az első ilyen munkánkban – Hajdu Szabolcs Macerás ügyek című filmjében – végül 3000 vágás szerepelt. Összehasonlításképp: korábban egy úgymond „agyonvágott” filmben is legfeljebb 1200 vágás volt. A digitális technika ráadásul hihetetlenül meggyorsította a folyamatot. Három és fél hónap alatt vágtuk meg a filmet – ilyesmit celluloidon lehetetlen lett volna kivitelezni. A digitális vágás egyik legnagyobb előnye az volt, hogy bármit nagyon gyorsan kipróbálhattunk. Celluloidon sokat vágtak fejben, ami lassította a folyamatot, minden vágást sokkal inkább meg kellett fontolni, mert ha egyszer belevágtál az anyagba, azt nem lehetett visszacsinálni. A digitális rendszerek ezzel szemben sokkal nagyobb mozgásteret adtak a kísérletezésre és a kreativitásra, minden vágás visszavonható, tehát tét nélkül kísérletezhetünk.

A Simó-évfolyam rendezőivel együtt nőttünk fel szakmailag – együtt tanultuk meg a filmkészítés mesterségét, és együtt fedeztük fel az új technika adta lehetőségeket. Hajdu Szabolccsal három filmet csináltunk együtt, Pálfi Györggyel pedig nyolcat. Ők kivételesen jó, kísérletező alkotótársak voltak – sokat köszönhetek nekik. Nem véletlen, hogy velük dolgoztam a legtöbbet.

Az első dokumentumfilm, amit vágtál, a Balkán bajnok volt, Kincses Réka rendezése, már a kezdeti játékfilmes sikerek után. Ez a 2006-os film az 1990 márciusában történt marosvásárhelyi pogrom, a fekete március egyik főszereplőjéről, Réka apjáról, Kincses Elődről szól, tehát visszakapcsolódtál vele az erdélyi valósághoz, a rendszerváltáshoz. Fontos volt amúgy, hogy volt saját előzetes tapasztalatod arról a korszakról, amiről a film szól?

Még éltek a szüleim, amikor a marosvásárhelyi fekete március volt, és azért fél szemmel mindig kísértem az eseményeket és nagyon megrendítő volt a pogrom. Zokogtunk, borzasztó volt.

Milyen volt a Balkán bajnok anyagával szembesülni?

Először is nem szabad elfelejteni, hogy amikor ezt a filmet készítettük, még korántsem volt annyira elterjedt a személyes, családi traumák feldolgozását célzó dokumentumfilm, mint manapság.

A Balkán bajnok főszereplője Kincses Előd, az erdélyi magyar kisebbségi politika ismert alakja, aki annak idején megpróbálta megakadályozni az etnikai összecsapásokat a magyarok és románok között. Ő a rendező, Kincses Réka édesapja is, így a film készítése egyszerre volt terápiás és nyomozói munka. A különböző nézőpontok, eltérő narratívák ütköztetésén keresztül rajzolódik ki a múlt – az 1990-es marosvásárhelyi események, a „fekete március”, a súlyos atrocitásokkal és halálesetekkel járó pogrom. Kincses Előd végül menekülni kényszerült az országból, mert joggal tartott tőle, hogy eljárás indul ellene, felesége és gyermekei pedig otthon maradtak, állandó fenyegetettségben.

Kincses Réka az összes elérhető archív felvételt összegyűjtötte a fekete márciusról – ezekből dolgoztunk. Ez hihetetlenül nagy és széttartó anyagbázist jelentett. Szakmailag és érzelmileg is rendkívül megterhelő vágói munka volt. Bizonyos archív jelenetek egyszerűen beleégnek az ember emlékezetébe.

Vágóként és szerkesztőként úgy kerültem bele ebbe a történetbe, hogy akarva-akaratlanul is részese lettem egy családi dinamikának, egy valódi tragédiának. Ez komoly érzelmi próbatétel volt. Egyébként minden vágás során átélek valamit abból, amivel dolgozom – ez elengedhetetlen ahhoz, hogy dramaturgiailag hitelesen tudjam megszerkeszteni az anyagot. Ehhez stabil pszichikai állóképesség szükséges.

A Balkán bajnok esetében patikamérlegen kellett mérlegelni minden döntést – erkölcsi, érzelmi, etikai szempontból is. Mit állítunk? Hogyan ábrázoljuk a főhőst? Kinek az igazsága érvényesül, milyen nézőpontból meséljük el a történetet? Egy vágónak – ugyanabból az anyagból – akár teljesen eltérő filmeket is lehetősége van létrehozni. Éppen ezért végig tudatosan, folyamatos önellenőrzéssel kell dolgozni. Ha akár csak egyetlen hangsúly eltolódik, már torzulhat az igazság. És ezt a felelősséget sosem lehet félvállról venni.

De ez a rendező felelőssége is, nem?

Ez közös felelősség, de a rendező sokszor elfogult lehet – vagy úgynevezett bányavakságba kerül. Ezalatt azt értem, hogy annyira régóta foglalkozik a témával – akár öt, hét, tíz éve is –, hogy elveszíti a kellő távolságtartást. Gyakran olyan háttérinformációkat is belelát egy jelenetbe, amit az adott képi anyag, a színészi játék vagy a vizuális kontextus valójában nem közvetít.

A mi feladatunk, hogy megteremtsük azt a dialógust, ami a szerző szándéka és a néző értelmezése között létrejön. Mi vagyunk a kapuőrei ennek az átmenetnek: annak, hogy a különböző percepcionális dimenziók – alkotói szándék, képi valóság és befogadói élmény – találkozzanak. Hogy a történet ne csak érthető, hanem átélhető is legyen.

17 évvel később, több dokumentumfilm, játékfilm és sorozat vágása után Tudor Giurgiu Libertate című játékfilmjét mutattátok be, amelynek a vágásáért a román és a magyar filmszakma díját is megkaptad. Ez is rendszerváltáshoz kapcsolódó történet, illetve van benne valami dokumentumfilmes is. Szempont volt, hogy úgy közelítsétek meg az anyagot, mintha egy dokumentumfilm lenne?

Igen, határozottan. A stáb összegyűjtött minden fellelhető archív anyagot a nagyszebeni és bukaresti eseményekről, és bizonyos jeleneteket szinte teljesen rekonstruáltak. Emellett számos interjút készítettek még élő tanúkkal, adatközlőkkel. Nagyon fontosnak tartották a valósághűség ilyen fokú megközelítését. Ugyanakkor nem szabad szem elől téveszteni, hogy ez mégiscsak egy játékfilmes konstrukció – egyfajta gondolati és történeti sűrítés, amely a narratíva szabadságát szolgálja.

Archív felvételeket rekonstruáltak, a végeredmény mégis szinte akciófilmes a film első felében, mintha a történések középpontjában lenne a néző.

Ez volt a cél: úgy próbáltuk megvágni a filmet, hogy a néző azt érezze, mintha ő maga lenne ott, mintha vele történne mindez. Azt is mérlegeltük, hogy pontosan mennyit mutassunk – épp annyit, amennyit akkor látnál, ha abban a helyzetben lennél. Hogy érezd a bőrödön a veszélyt, a menekülés kényszerét, a túlélés ösztönét.

Vágóként az a dolgunk, hogy hatást érjünk el – a film különböző eszközeivel. A munkafolyamat elején mindig fel kell tenni a kérdést: milyen hatást akarunk kiváltani? És csak ezután jön a kézművesség: amikor megalkotjuk ezt a hatást a nyersanyagból. Végül pedig a pszichológiai szint következik – amikor pontosan tudjuk, hogyan hat majd perceptuálisan az adott képi mondat, az összevágott szekvencia a nézőre. Ezek összessége adja azt az élményt, amikor a néző a székében ülve izgul, fél, sír vagy nevet – vagyis valódi érzelmi impulzusokat él át. És ez mind a vágószobában konstruálódik. Nevezhetjük akár tudatos érzelmi manipulációnak is.

Sok olyan rendezővel dolgoztál együtt, akik már nagyon híresek voltak, például Szabó Istvánnal vagy Jerzy Skolimowskival is, most pedig Dávid Attila csíkszeredai származású rendező első mozifilmjét vágod. Mitől függ, hogy melyik rendezővel dolgozol szívesen?

Olyan projekt és rendező tud igazán inspirálni, aki alkotótársként tekint a vágóra – mert ez nem magától értetődő. Dávid Attila ilyen: érdekel a története, a látásmódja, és inspirál a víziója. Megadja azt a szabadságot, amire szükségem van ahhoz, hogy a legjobb tudásom szerint tudjak hozzátenni a filmhez. Alkotótársak vagyunk – és ez nagyszerű érzés. Egy rendkívül érzékeny és különleges filmen dolgozunk együtt, de erről egyelőre nem mondhatok többet.

Fontos számomra az is, hogy erdélyi – azt hiszem, valahol lokálpatrióta vagyok. Ezért volt különösen jelentős számomra Bereczki Csaba Életek éneke című dokumentumfilmje, amely erdélyi cigányprímások sorsát mutatja be, vagy a Soul Exodus – ezekben a munkákban személyesen is mélyen érintett vagyok.

Mi szerinted a legfontosabb készség, ami egy vágónak szükséges?

Nincs egyetlen legfontosabb dolog... erről inkább egy listám van – és ez a lista nagyon hosszú. Hősökkel építünk történeteket, és ehhez rengeteg mindenre van szükség: önismeretre, emberismeretre, élettapasztalatra, pszichológiai és dramaturgiai tudásra. Ismerni kell a szimbólumrendszereket, az elme működését – és közben szükség van fizikai és pszichikai állóképességre is.

Ez egy nagyon intenzív, stresszes munka, ami sokszor mindent követel – még az álmaidat is. Előfordul, hogy egy-egy vágási problémát álmomban oldok meg, mert annyira rá vagyok fókuszálva. Van, hogy nem tudjuk azonnal, mi a megoldás – de addig kell dolgozni, gondolkodni, kísérletezni, amíg meg nem találjuk.

Mennyire adható át ez a komplex tudás?

Tíz éve vágást tanítok, mentorálok. Bizonyos fokig tanítható ez a szakma – de csak személyre szabottan. Nem hiszek a frontális oktatásban. Nagyon különbözőek vagyunk, és bár a tehetség számít, az mindig másképp nyilvánul meg és nem mindig elég. A rendezők is mind egyéniségek – és a jó vágók is. Ha pedig megtalálják egymást a megfelelő párosok, akkor egymást erősítve, valódi alkotótársként tudnak dolgozni.

Mivel töltődsz fel vagy kapcsolódsz ki?

Filmekkel (nevet). Szoktam azzal viccelni, hogy húsz évvel ezelőtt bementem a vágószobába, és nem vettem észre, hogy közben eltelt húsz év. Figyelni kell arra is, hogy legyen saját életem – ne csak a filmbeli szereplők életét éljem. Ez egyfajta alkotói betegség.

Fontos számomra a természet, a tág horizontok, a zene, a közösség, egy jó beszélgetés, az egymásra figyelés, a barátok jelenléte, a tanítványok. És persze a nyolcórás ciklusok betartása: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás – amennyire csak lehet. Vigyázni kell, mert különben az ember kiég. És ezt meg kell tanulni – nem jön magától.