A vigaszban van egy szép hazugság – Szabó T. Anna Kolozsváron a költészet sötét és fényes oldaláról beszélt

Késve kezdődött, mégis emlékezetessé vált Szabó T. Anna kolozsvári könyvbemutatója, ahol a Vigasz című kötetről beszélgetett Péter Blankával. A szerző a vigasz kettősségéről, a gyász formáiról, a halálfélelemről, a városi rigókról és a lebegés emlékéről is mesélt, és arról, hogyan lesz a kapkodó szerencsétlenkedésből „emelkedett beszéd”.
Amikor a meghirdetett kezdési időpont után kis csúszással végre elkezdődött a beszélgetés, gyorsan kiderült: a költészetben a félrehallásoknak is lehet súlyuk. Szabó T. Anna, a meghívott szerző elmesélte, hogy a színpad mögül rosszul hallotta a „Vigasz” című kötetére utaló felkonferálást – ő „Igaznak” értette. A véletlen így szülte meg a beszélgetés egyik legfontosabb kérdését: Igaz-e a vigasz? A szerzővel Péter Blanka beszélgetett.
„A vigasztalás mindig egy szép hazugság, benne van annak a lehetősége, hisz amikor vigasztalunk valakit, akkor mindenfélét sutyorgunk a fülébe” – mondta. Elmesélte, ritkán jár Kolozsváron, de a városhoz kapcsolódik élete egyik „nem igaz vigasza”: ráér meglátogatni a nagyszülőket, hisz ők itt voltak és itt vannak – egészen addig, amikor már nincsenek itt.
A költészetben a vigasz ijesztő terep, mert giccsnek tartjuk, és félünk a giccstől. A szerző hozzáteszi, a transzcendenciától félünk inkább. Arról van a legkevesebb megfogható bizonyítékunk. De az ellentétesnek láttatott pólusok nélkül nem lehet érdemben beszélni nehéz érzésekről, így a vigaszt valami kettősség jellemzi, végig a kötetben – hangzott el a megállapítás. „A sötét nélkül nem lehet a fényről beszélni” – mondta a szerző.
A Nincs. Van. című vers megmutatja, hogy a hitnek is van vigasza. A hitnek, ami a friss gyászban sokat segít. De az irodalom hogyan tud segíteni ilyenkor? Nem segíthet rögtön, és ebben a gyász körülményei is fontosak. Amikor az ember már a kórházi ágy mellett állva elkezdi a gyászt, az nagyon más, mint az, ami az édesanya elvesztése után jön. Az egy másfajta feldolgozás. A vers lehetne a kötet másik címadója is, hiszen a gyász és a megnyugvás kettőségét jól reprezentálja.
A költészet „emelkedett beszéde” kapkodásból és szerencsétlenkedésből születik
Szabó T. Anna elmondta, legtöbb versét a halálfélelemről és annak kontrasztjáról írta. A gyásznál pedig a vers egy amolyan emelkedett beszéd, és erre mindjárt példát is hallhattunk. A halál utáni gyászról szól az Érvénytelen jegy című vers. A versbeli én egy eseményre siet, parkolót keres. Nagy nehezen megtalálja, kapkod, közben a város minden zajával, turistájával tántorog a zaj zavarában. Aztán a parkolójegyet keresi, kapkodás közben „nincs anyám, nincs parkolójegyem”, gondolja. A vers egy hétköznapi szituációban mutatta meg, hogyan viselkedik a gyász és benne a gyászoló egyén, vagy ahogy a szerző maga mondja:
„Ezt csak azért olvastam fel, hogy lássák, miből lesz az emelkedett beszéd. Az emelkedett beszéd ebből a törmelékből lesz, ebből a kétségbeesésből, ebből a kapkodó szerencsétlenkedésből. Az emelkedett beszéd nem jön magától. Az emelkedett beszédet ki kell várni, ki kell követelni, ki kell kínlódni magunkból”, mondta.

A súlyt nem lehet letenni, csak megemelni
A vigasz egyszerre csendet sugall, mégis súly és teher – ez a két pólus állt szemben a beszélgetés egy pontján. A szerző elmondta, a súlyt voltaképp sosem lehet letenni, csak megemelni. Törekedni kell ebben, vagy ahogy Szabó Magda mondta, ágaskodni kell, mint a fák, felfelé. „A fák amúgy is nagyon fontosak számomra, azért is ennek a borítóján ott a fák között betűző napfény. Alighanem nekem ez az indián nevem, hogy Betűző fény. Tehát, hogy betűzgetem” – mondta.
„El van cseszve” – hangzott el a vers egy pontján. Erről a szerző elmesélte, ez ugyan nem tűnik nagyon csúnya káromkodásnak, de emlékszik, hogy nagyapja, Szabó T. Attila nyelvész már egy ilyen szónál rászólt, hogy „csiszlik szó nem hagyhatja el a száját”. Bár a nonverbális eszközök, a zene, a tánc több, mint a nyelv, Szabó T. Anna a nyelvvel dolgozik, ezzel próbál előre jutni, mondta.
Amikor a városi rigó túlkiabálja a város zaját
A fent és lent kettősségéről a szerző elmondta, a pályája kezdetén egyik könyvének címe épp a Nehézkedés volt. A gravitáció nehézkedése, a lefelé húzó súlyok, a szakadék, és a lenézés a szakadékba. „A másik álom viszont a repülés álom, amikor egy kicsit megemeli az embert, az sokkal szebb volt és sokkal többet adott. És én tényleg ebben a viszonyrendszerben határozom meg magam”, mondta.
A madár a teljes ellentéte a gravitáció nehézkedésének, majd elmondta, totemállata a rigó lett. Nem csak azért, mert repül, hanem mert még énekel is. „Lehetne a pacsirta is, meg mindenféle állat, de nekem a fekete rigó lett, különösen azért, mert az egy városi állat, és Kolozsváron felnővén, természetközelben, de mindig városban éltem”, ráadásul a városi rigók még hangosabban is énekelnek, mert megpróbálják a forgalmat túlordítani, mondta.
Nehéz arról írni, akit szeretünk
Mi a dolga a versnek? A Vigasz kötetnek most az, hogy sirasson, hogy megkönnyebbüljön, mondta. Nem nagyon ír programkönyvet, de ez így most mégis az. Elmondta, írt könyvet az anyaságról is. Nem azért, mert az anyaságról akart beszélni, hanem, mert ott és akkor nem tudott másról.


Voltak olyan témák is, amikbe belebukott. Ilyen volt a csecsemőről való írás. A szerző elmondta, nehéz arról írni, akit szeretünk. A szerelmes verseiben van ugyan pontos leírás, de az a rész-egész összefüggés alapján az illető talpán keresztül mutatja be a szerettet. Lehet írni a csecsemővel kapcsolatos érzéseinkről, de magáról a csecsemőről írni borzasztó nehéz.
Lebegés a Tárnica-tón
A kötetben rengeteg a víz, ez mégsem egy tudatos döntés eredménye. A vízen való lebegés, az „iránytalan lebegés” megírásai ezek. Már gyerekkorában, amikor az apjával a gyalui víztározónál kajakozott, már ott „lebegett a vízen”, ahogy egy visszaemlékezésében elmondta.
„Édesapámmal kajakoztunk, és olyan tiszta volt a tónak a tükre, hogy egyszerre, ahogy lenéztünk a vízre, egyszerre történt meg velünk, hogy elszédültünk, és meg akartunk fordulni, mert azt hittük, hogy mi állunk rossz irányba. Ez rémületesen félelmetes szédülésélmény volt, a mélység és a magasság élménye.”
Az iránytalan lebegés pedig rossz az embernek. Szabó T. Anna elárulta, rettenetesen fél a víztől, mégis az egyik legszebb dolog, ami történt vele, hogy arccal lefelé, búvármaszkban lebeg a vízen és közben a víz mélyére néz. A vers, amelyben ezt a történetet feldolgozza, egy Nemes Nagy Ágnes allúzió is, vannak megfogalmazásbeli kölcsönzések. Nem véletlenül térnek vissza az írók az élményükhöz.
Szabó T. Anna is visszatér, nem csak élményeihez, hanem a magyar költészet nagyjaihoz is. Számára Weöres Sándor versei adták meg az elemi versélményt, de Kányádi Sándort is magával vinné, bárhová megy. Elmesélte, egyszer Nemes Nagy Ágnes egyik kötetét kívülről megtanulta, hogy Amerikába is magával vihesse és elmondhassa. A vers ez is: használati tárgy, megtanuljuk, hogy elmondhassuk másoknak. Ugyanakkor „egy léggömb, amit elengedünk, egy lélegzetnyi gömb, ami körülvesz és segít nekünk.”
Állj ki a szabad sajtóért!
A Transtelex az olvasókból él. És csak az olvasók által élhet túl. Az elmúlt három év bizonyította, hogy van rá igény. Most abban segítsetek, hogy legyen hozzá jövő is. Mert ha nincs szabad sajtó, nem lesz, aki kérdezzen. És ha nem lesz, aki kérdezzen, előbb-utóbb csend lesz, holott tudjuk, a hallgatás nem opció.
Támogatom!