Láthatatlanul éltek, dolgoztak: a középkori nők végrendelete volt egyetlen mondatuk a történelemhez

Egy erős – és mint utóbb kiderült, igaz – idézettel kezdte előadását dr. Lupescu Makó Mária, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem egyetemi docense: „A középkori nők leginkább akkor láthatók, amikor halottak.” Úgy véli, hogy a középkori nők a mindennapokban szinte láthatatlanok voltak, alakjuk leginkább a végrendeleteken keresztül bontakozik ki. Ezek a dokumentumok nemcsak arról árulkodnak, hogyan látták magukat a nők, hanem arról is, milyen képet alkotott róluk a társadalom.

Lupescu Makó Mária rámutatott, Szende Katalin hasonló gondolatot fogalmazott meg visszafogottabban, amikor azt írta, hogy „a nőket sokáig a kamarák és a konyhák falai mögé rejtették a történészek kíváncsi tekintete elől”.

Sokáig jellemző volt, hogy a Kelet-Közép-Európában – így Magyarországon és Romániában is – végzett történeti kutatások főként híres, főnemesi származású nőkkel foglalkoztak, míg a városok és falvak asszonyai jórészt láthatatlanok maradtak a történetírás számára.

Az utóbbi időben azonban érzékelhető némi elmozdulás. Ennek egyik oka az, hogy a történészek sokáig nem rendelkeztek elégséges forrással a nők életének feltérképezéséhez. A legértékesebb ilyen források közé a végrendeletek tartoznak, ezekből viszonylag nagy számban maradtak fenn olyan városokból, mint Szeben, Brassó vagy Kolozsvár.

Lupescu Makó Mária kiemelte, hogy fontos megkülönböztetni, amikor a végrendeletek a nők javára készültek, és amikor maguk a nők írták azokat. A 16. század második felétől már találhatók olyan végrendeletek, amelyeket nők fogalmaztak meg, és ezek különösen értékes források, mert megmutatják, hogyan gondolkodtak önmagukról, vagyonukról, valamint családi és társadalmi szerepükről.

Mit árulnak el a testamentumok?

A végrendeletek elemzése betekintést nyújt a városi, gazdasági és társadalmi élet szinte minden aspektusába. Mivel a modern történetírás gyakran bontja külön a magánéletet, a hivatali szférát és a közösségi életet, az előadás is e három kategória mentén vizsgálja a nők tevékenységeit.

Lupescu Makó Mária kiemelte: a végrendeletek épp azért alkalmasak erre a megközelítésre, mert tudatosan úgy fogalmazták meg őket, hogy összefoglalják mindazt, amit a végrendelkezők életük során elértek, vagy amit fontosnak tartottak hátrahagyni. Emellett a városi jogrendszer jóval szélesebb körű öröklési jogokat biztosított a nőknek – akár ingóságokról, akár ingatlanokról volt szó –, mint amit paraszti vagy nemesi társaik élvezhettek.

A magánélet területén leginkább demográfiai és családi viszonyokról lehet információkat nyerni. A végrendeletek nem céljuk szerint mutatták be a háztartásokat, de a jogi szabályozás miatt a végrendelkező családi állapotát és gyermekeinek létezését feltüntették.

Érdekes megfigyelés, hogy a családtagok említése gyakran önkényesnek tűnik – ez pedig árulkodó arról is, hogyan gondolkodtak a városi lakosok saját családjukról. A családon belüli kapcsolatok összetettsége miatt a végrendeletek igazi kincsesbányát jelentenek. Aki egyszer házasodott, sokszor egyszerűen mindenét házastársára és gyermekeire hagyta. Azonban több házasságból, esetleg mostohagyermekekkel bővült családok esetén már részletes vagyonmegosztásra volt szükség.

Lupescu Makó Mária kiemelte, hogy a végrendelkező nők leggyakrabban ingatlanba, főleg szőlőbirtokokba fektették a vagyonukat, nem pedig pénzt vagy értéktárgyakat halmoztak fel.

A szőlő volt az egyik legértékesebb és legkeresettebb vagyontárgy, amelynek tulajdonlása kevés jogi korlátozáshoz kötődött. Ez azért is volt fontos, mert a szőlő megművelése nagy élőmunkaerőt igényelt, így, ha a nők tulajdonába került, gyakran saját kezükben is tartották a működtetését. Ez a lehetőség különösen fontos volt az özvegyeknek, mert így biztosítani tudták megélhetésüket sajátkezűleg.

Nem csak az örökség és a vagyonátadás révén járultak hozzá a nők a család fenntartásához. Sok esetben aktív kereső tevékenységet is folytattak. A női munkavállalás egyik formája szorosan összefüggött az ingatlantulajdonnal, például ha valaki örökölt egy sütőházat vagy halas tavat, az nem csupán jövedelmet biztosított, hanem munkát is.

Nem meglepő, hogy a női mesterségek egy része szorosan kapcsolódott a háztartáshoz – például a kenyérsütés, a szövés vagy a kocsmatartás –, és gyakran a család szolgái is segítették az asszonyokat ezekben a tevékenységekben. A szolgálók hűségéről sok esetben a végrendeletek is tanúskodnak, hiszen az úrnőjük említést tett róluk, vagy éppen tartozásaikat is vállalta helyettük. Ha egy nő férje halála után nem tudta tovább vinni annak mesterségét, gyakran kénytelen volt eladni a műhely szerszámait is, különösen, ha ezek nem voltak külön megjelölve a végrendeletben.

A 16. században mondhatni egyre több nő vett részt a kereskedelemben is, elsősorban olyan özvegyek, akik férjük mellett sajátították el a kereskedés alapjait, majd önállóan folytatták azt. Kiemelkedő példa erre Apollonia Hirscher esete, aki férje, Lucas Hirscher kereskedelmi vállalkozását nemcsak továbbvitte, hanem fel is virágoztatta.

Lupescu Makó Mária hangsúlyozta, hogy a nők közösségi szerepvállalása is fontos része volt a városi társadalom működésének. A végrendeletek tanúsága szerint az előkelő asszonyok egy része adományaival a város javát is szolgálni kívánta: pénzt vagy más javakat hagytak például templomokra, ispotályokra, leprás házakra vagy céhes közösségekre. Ezek az adományok gyakran a közösség iránti lojalitás és a polgári öntudat jeleiként is értelmezhetők.

A férjhez menéssel a nők automatikusan kapcsolatba kerültek a férjükhöz kötődő céhekkel és vallási társulatokkal. Bár ezekbe teljes jogú tagként nem léphettek be, egyfajta másodlagos tagság mégis lelki és társadalmi biztonságot nyújtott számukra. Részt vehettek a céhes eseményeken, például a lakomákon, körmeneteken, és így beágyazódtak a városi közéletbe is.

A végrendeletek arról is árulkodnak, hogy a tehetősebb városi nők figyelmet fordítottak a szegényekre is – gyakran szerepeltek testamentumaikban nehéz sorsú nők és szolgálók, akik adományokat kaptak, például azért, hogy imákat mondjanak az elhunyt lelki üdvéért.

Ennek a kutatásnak nemcsak az volt a célja, hogy adatokat gyűjtsön a végrendeletekből, hanem hogy feltárja azokat a társadalmi mintázatokat, amelyek a női szerepeket meghatározták – zárta előadását a történész. A női tulajdon és öröklés szabályai jelentős hatással voltak a családszerkezetre, a gazdaságra és a társadalom egészére. Bár az önálló női munka sokszor kevesebb megbecsülést kapott, mint a férfiakkal együtt végzett tevékenység, a nők munkája mégis nélkülözhetetlen volt a városi élet szövetében.

Az erdélyi nők helyzete mellett a külföldről érkezőkét is megismerhettük

A városi élet láthatatlan, mégis nélkülözhetetlen női munkájától nem is olyan távoli az a világ, ahová Imre Katalin, a Protestáns Teológiai Intézet hallgatójának kutatása vezetett: az erdélyi református parókiákhoz. A női sorsok történeti megközelítése itt is kulcsszerepet kapott, csak épp egy másik, ritkább nézőpontból: mi történik akkor, ha egy nő nem belülről, hanem kívülről, külföldről érkezik ebbe a közegbe? Milyen kihívásokat, lehetőségeket és konfliktusokat hozott magával a határokon átnyúló házasság a 17. századtól kezdődően?

A 17. századtól egészen napjainkig követhető az a ritka, ám annál érdekesebb jelenség, amikor külföldi asszonyok kerültek be az erdélyi református parókiák világába. Imre Katalin 13 ilyen házasság történetét vizsgálta meg, amelyek során a férfi külföldön ismerkedett meg későbbi feleségével, és hazahozta őt Erdélybe.

A peregrináció intézménye a korabeli művelt világ fontos oktatási formája volt: a református diákok 2-3 éves külföldi tanulmányútra indultak, több egyetemet is meglátogattak, de viszonylag kevesen szereztek tényleges fokozatot. Még ritkábban kötöttek házasságot idegen nőkkel – hiszen az ilyen kapcsolatokat a kortársak gyakran gyanakvással fogadták, és a peregrinusokat sok helyen „jött-ment prédikátorokként” kezelték. Ennek ellenére, ahogy Imre Katalin is megjegyzi: „A peregrináció során sokszor nemcsak könyveket hoztak haza, hanem feleségeket is.”

A kutatás alapját különféle források képezték: egodokumentumok (például Szenci Molnár Albert naplója), családi genealógiák, hivatalos iratok, anyakönyvek, valamint zsinati jegyzőkönyvek. Ezekből állt össze az a mozaik, amely megmutatja, kik voltak ezek a nők, milyen társadalmi háttérből érkeztek, és hogyan illeszkedtek be az erdélyi közegbe, már ha sikerült nekik a beilleszkedés.

A legtöbb külföldi asszony középrétegbeli családból származott, ritkán voltak vagyonosabbak. Nem mindig ment zökkenőmentesen az integráció: a falusi közösségek például gyakran elutasítóbbak voltak, míg a városi gyülekezetek könnyebben befogadták őket.

Szerelmek és kényszerhelyzetek

Az egyik legismertebb ilyen házasság Szenci Molnár Alberté volt, aki a német származású Kunigunda Ferinariát vette feleségül. Első látogatásakor még vendégként szállt meg Kunigundáéknál, és tartozott is a nőnek egy bizonyos összeggel. Mire másodszor odalátogatott, a férj rejtélyes módon eltűnt, Kunigunda pedig emlékeztette Szencit a tartozásra – ekkor azonban már nemcsak pénzről esett szó. A kapcsolat elmélyült, a nő hivatalosan is elvált korábbi férjétől – eltűnése miatt ez egyoldalúan is lehetséges volt –, és Szencivel házasságot kötött. Míg Szenci Molnár Albertet kortársai csendes, könyvszerető tudósként emlegették, Kunigundáról Imre Katalin azt feltételezi, hogy a megpróbáltatások formálták belőle azt a határozott, támogató társat, aki férjével biztos hátországot épített.

Más típusú, de ugyancsak mély kapcsolat volt Apáczai Csere János és Aletta van der Maet házassága. Utrechtben ismerkedtek meg egy vitakörön. Apáczai három évig tanított Gyulafehérváron, majd Kolozsvárra került, ahol a református iskola tanára lett. Aletta rendíthetetlenül mellette állt – a tűzvésztől kezdve a török pusztításon át a személyes tragédiáig, amikor egyetlen gyermekük is meghalt. Apáczai 35 évesen hunyt el, Aletta pedig néhány évre rá követte őt – valószínűleg a gyász vitte el. Őt a hűség és az odaadás mintaképeként emlegették.

Nem minden kapcsolat végződött ilyen méltósággal. Ifj. Eperjesi Zsigmond és Viskopski Mária házassága botrányok sorozataként maradt fenn. Bernben keltek egybe, majd Nagyenyedre költöztek, ahol a férfi püspöki káplánként szolgált. Édesapja ekkor püspökként befolyásos szereplő volt az egyházi hierarchiában, ám a fiú életvitele minden volt, csak nem példamutató. Mária végül válópert indított, és a gyülekezetből is többen panaszt nyújtottak be: a férfi erőszakos volt, szolgálókat ejtett teherbe, paráználkodott a szomszédasszonnyal is. Mária – akit a tanúk erkölcsös, tiszta asszonyként jellemeztek – vissza akart térni Bernbe, de még indulás előtt meghalt.

Jól mutatja ez azt is, milyen nagy árnyékot vetettek a férfiak a 17–18. században a nőkre: a Viskopski Mária haláláról szóló dokumentumban többet lehet megtudni férje botrányos viselkedéséről és helyzeteiről, mint a nő halálának okáról.

Szokatlan, már-már anekdotikus történet fűződik ifj. Borosnyai Lukács Simonhoz, aki Margaret Hugot vette feleségül. A történet szerint Borosnyai egy fiatal lánnyal ismerkedett meg, akivel abban egyeztek meg, hogy éjszaka meglátogatja őt – ám véletlenül a lány özvegy édesanyjának ágyába bújt be a sötétben. Borosnyai úgy érezte, hogy nincs amit tennie és feleségül vette a lány anyját, emiatt itthon a családja kitagadta.

Imre Katalin kutatása rámutatott, hogy a külföldről érkezett lelkészfeleségek elsősorban városi környezetben tudtak jobban beilleszkedni, mert azok a közösségek nyitottabbak voltak. A Protestáns Teológiai Intézet hallgatója azt is megfigyelte, hogy ezek a nők nem éltek sokat: a házasságkötést követő 2-4 éven belül többen meghaltak. Ennek pontos okai nem ismertek, lehetséges, hogy a honvágy, a lelki megterhelés is közrejátszott, vagy az akkori egészségügyi körülmények és a stressz.