Sofi Oksanen a SepsiBookon: A valóság gyorsabban pusztul, mint ahogy leírhatnánk

Az idei Sepsibook gazdag és változatos programkínálatával, az igazi magyar-román kulturális párbeszéddel, nemzetközi partnerségeivel és bátorságával nemcsak friss levegőt jelentett a romániai elnökválasztás utáni első hétvégén, hanem fel is tette a mércét a hasonló (és nemcsak) erdélyi rendezvények előtt.

A sepsiszentgyörgyi könyvvásár és kortárs irodalmi fesztivál egyik sztármeghívottja a finn Timo Parvela, számos, nálunk is kapható és lelkesen olvasott gyermek- és ifjúsági könyv élőben is vicces szerzője volt. A másik pedig a szintén finnországi Sofi Oksanen, aki regényeiben visszarepít Észtország szovjet megszállásának idejére, ám legutóbbi könyvében, az Ugyanaz ​a folyó. Putyin háborúja a nők ellen című esszékötetében már metaforák nélkül jelenti ki, hogy: „A Nyugat Oroszországot nem kényszerítette egy olyan folyamat végigvitelére, amilyet Németország járt végig a második világháború után. Nyugaton talán nem tartották ezt szükségesnek, mivel a szovjet időkben elkövetett bűncselekmények nem voltak elég fontosak – legalábbis nem annyira, mint a Putyinnal való kézfogás, és az oligarchák a néptől ellopott, véres pénzének tisztára mosása. Mivel a korábbi bűnöket figyelmen kívül hagyták, Oroszország Ukrajna elleni 2022 februárjában indított agresszív és jogtalan támadása meglepetésként érte a világot.”

A regényei és most már közéleti kiállása miatt is világszerte ismert szerzőt Jankó Szép Yvette kérdezte. Bár Sofi Oksanen válaszaiban helyenként érződött a nyilvános szereplések rutinja és a mondanivaló kidolgozottsága, a május 24-i beszélgetésen fontos dolgok hangzottak el, melyek talán nem is jöhettek volna jobbkor! Az eseményt követően Oksanen több mint két órán keresztül szünet nélkül dedikált a Sepsi Arénában, és bár a sor hosszan kígyózott, minden olvasójára fordított egy rövid párbeszédnyi vagy egy közös fényképnyi időt – utólag hallottam, hogy ez a türelem és figyelem sokakat meglepetésként ért. Az író elmondta, hogy művei első kiadásait minden nyelven felismeri, és örül, amikor ezek elhasznált példányait látja viszont ilyenkor, mert ez számára azt jelenti, hogy a könyv tulajdonosa a kezdetektől vele van.

Az erdélyi magyar irodalmi örökségünkben nem ismeretlen az orosz katonák által civil nők ellen elkövetett nemi erőszak felidézése, hiszen Polcz Alaine félreérthetetlenül, szinte tárgyilagosan írt erről. Sofi Oksanen esszékötetében az észt női felmenőit ért traumák felidézéséből kiindulva amellett érvel, hogy napjainkban, az ukrajnai nők elleni erőszakos cselekmények nem egyedi, elszigetelt esetek, hanem egy rendszerszintű attitűd részei, mely már régóta az orosz hadviselés sajátja. A szerző úgy véli, hogy a nők szisztematikus megtörése és elhallgattatása a népirtás egyik formája.

A szombat esti nyilvános esemény után lehetőségem volt közvetlenebbül is elbeszélgetni Sofi Oksanennel. Az alábbiakban ennek a beszélgetésnek a szerkesztett változata következik.

Tudod, mi, magyarok itt Erdélyben, Romániában kisebbségben élünk. Emiatt az otthonérzetünk néha bizonytalan, törékeny. Téged is az otthonérzetedről szeretnélek kérdezni: hogyan alakult ez nálad az idők során?

Emlékszem, egyszer egy Párizsban élő lengyel bevándorló azt mondta, hogy évtizedek óta gyakran megkapja ugyanezt a kérdést, és mindig azt válaszolja: az otthon ott van, ahol az irodalom. Szerintem ez nagyon találó. Nekem is sokszor feltették már ezt a kérdést.

Az írói nyelvem finn. Ugyanakkor az ivási szokásaim teljesen észtek. Ha valaki azt mondja, „pálinka”, azonnal igent mondok. A finn nők általában nem isznak erős alkoholt. Ha étteremben vagyunk, és italokat rendelünk, a férjem bort kér, de gyakran mégis hozzá hozzák a töményet. Ilyenkor mindig szólok: „hé, az az enyém!”

Azt is tudom, hogy sok finn túl közvetlennek tartja, ahogy Oroszországról beszélek. A finnek inkább hallgatnak ezekről a dolgokról – legalábbis így volt ez 2022 előtt. A háború sok mindent megváltoztatott, de korábban úgy vélték, hogy az észtek túlságosan nyíltan fogalmaznak Oroszországról. Mióta visszanyerték a függetlenségüket, az észtek gyakorlatilag teljesen eltüntették a régi szovjet nyelvezetet. A finnek viszont ebben valamelyest lemaradtak. Én ebben a tekintetben inkább észt vagyok, és ezt sok finn furcsának találta. Ma már ez másként van, de évtizedekig éles különbség volt abban, hogyan kezeltük az Oroszországgal kapcsolatos politikai kérdéseket.

Hozzá kell tennem, hogy Oroszország mind Finnország, mind Észtország számára a legfontosabb külpolitikai kérdés – nyilvánvaló okokból.

Értem, amit a közvetlenségről mondasz, mert a múlt hónapban volt szerencsém Észtországba látogatni, és eljutottam Narvába is, ami Oroszországgal határos. Nagyon meglepő volt látni, hogy a balti államok mennyire közvetlenül támogatják Ukrajnát mindenhol. Nálunk sajnos nem jellemző a szolidaritásnak ez a közvetlen módja. Beszéltél a nyelvről, arról, hogy oda kell figyelnünk a közéletben használt nyelvezetre, mert az jelzi előre a jövőt. A nagyon polarizált társadalmakban mit gondolsz, mit tehetünk még civilként vagy állampolgárként azonkívül, hogy odafigyelünk ennek a nyelvezetnek a változásaira?

Demokratikus országokban szavazni lehet. Ez az alap. Ez az, amit minden demokratikus államban megtehetsz, és amit mindenkinek meg is kellene tennie. Ha valaki mégsem szavaz, akkor is van lehetősége hatni – például a médiában vagy a közösségi platformokon keresztül. Tudom, nem mindenki tud mindent elolvasni, vagy nincs rá ideje, de amikor megkérdezik tőlem, hogy „én mit tehetek?”, azt mondom: mindig kattinthatsz a lényeges hírekre. Mert a kattintás is számít. Ezek is szavazatok, csak más formában.

Ne hagyd figyelmen kívül ezeket – a digitális térben is számítanak. Ha van egy tisztességes, megbízható újság, amit ismersz, akkor kattints rá, kövesd, iratkozz fel, lájkold. Ezek egyszerű, de fontos lépések. És ha belegondolsz, az Egyesült Államokban is részben azért van ott Trump, ahol, mert sok helyen eltűntek a helyi újságok. Ezeket a térségeket már névvel is illetik: hírsivatagok. Az emberek ilyenkor kizárólag közösségi médiából tájékozódnak, miközben a helyi ügyekről semmit sem tudnak, az országos hírek meg túl távoliak.

A médiára hatással lehetsz. Ez a minimum. És az az igazság, hogy ha semmit nem teszel, akkor a közönyöd is egy döntés. Az a legrosszabb. És akkor nincs jogod panaszkodni. Egyszerűen: rosszul csináltad.

Ez nagyon hasznos, mert erre a kérdésre gyakran azt a választ kapom, hogy csak beszélgetni kell az emberekkel, ez azonban időnként fárasztó, sőt, sokszor fölösleges is.

Pontosan. Tényleg nem hiszem, hogy számít, ha egy putyinistával elkezdek beszélgetni. Attól tartok, ez nem változtat semmin. Ez a „csak beszélgessünk az emberekkel” megközelítés gyakran nem veszi figyelembe a hosszú távú folyamatok lényegét. Úgy értem, az, hogy léteznek putyinisták, egy hosszú távú folyamat eredménye. Ezért egy beszélgetés, amit ma este vagy holnap megpróbálsz lefolytatni, és amivel kifárasztod magad, nem számít. Ilyen értelemben, azt hiszem, fontos, hogy ne veszítsük el a fókuszt. A fókusz megtartása valójában a legfontosabb dolog, amit tehetünk.

Van-e olyasmi, amiről szeretnéd, ha gyakrabban kérdeznének, vagy amiről szívesen beszélnél többször?

Ez mindig attól függ, hol vagyunk. Minden országban, minden régióban más a legsürgetőbb kérdés. Egy dolgot viszont biztosan ki tudok emelni: tanítsátok a gyerekeiteket. Neveljétek őket tudatosan. Tudom, hogy sok országban az emberek csak azt kívánják, bárcsak véget érne a háború. Sokan úgy gondolnák, hogy egy tűzszünet megoldaná az egészet. De valójában mindannyian tudjuk, hogy ez nem így van.

Oroszország jelenleg egy új, putyinista generációt nevel. És a helyzet az, hogy az orosz lakosság többsége támogatja a Kreml lépéseit. Hogy konkrétan a háborút támogatják-e, az más kérdés, de azt igen, amit a Kreml tesz. Ha Oroszország ennyire hisz abban, hogy a rendszer fenntartható nevelésen keresztül, akkor talán nekünk, más országoknak is el kellene gondolkodnunk azon, hogy a demokrácia is csak így tartható fenn.

Úgy hallottam, hogy Románia oktatási rendszere nincs túl jó állapotban. Ez nagyobb terhet ró a szülőkre és a civil szférára. De ez nem jelenti azt, hogy a gyerekek ne tanulhatnának – csak azt, hogy a tanítás felelőssége sokkal inkább áttevődik a családokra és azokra, akik hajlandók tenni érte.

Milyen a kapcsolatod a munkával?

Folyamatos. Mindig dolgozom. Egyszer egy finn politikus azt mondta magáról, hogy „tetőtől talpig politikus” – én ezt a kifejezést elloptam, és úgy érzem, én „tetőtől talpig szerző” vagyok. Nincs szünet. Például már az is a munkám része, ha kinyitom a bejárati ajtót, mert lehet, hogy épp egy olvasóval találkozom.

Azóta, hogy Oroszország teljes inváziót indított Ukrajna ellen, néha úgy érzem, mintha irodalmi haditudósító lennék. Folyamatosan követnem kell a híreket, ez pedig rengeteg időt és energiát igényel.

Ami segít egyensúlyban maradni, az a jó társaság, a jó étel, a jó ital – és a rituálék. Rengeteg tévéműsort is nézek. Most éppen Szentivánéjt várom. Ilyenkor mindig előkészítek egy halom könyvet, amit csak kedvtelésből olvasok el. Ezek az én örömkönyveim. A munkám miatt rengeteget kell olvasnom, és ennek az olvasásnak a nagy része nem szórakoztató. Ezért várom azokat az örömkönyveket, amelyeket pusztán kedvtelésből olvasok.

Van olyan történet vagy téma, amiről még nem mertél írni, vagy van valami, amiről akartál, de elvetetted?

Nincs ilyen. Persze nem minden történet jut el az olvasókhoz, de ennek gyakran egészen hétköznapi, praktikus okai vannak. Azért szeretek könyveket írni, mert ott minden az én kezemben van. Színdarabot vagy librettót is szeretek írni – ott a rendezés valaki más dolga, de a szövegért én felelek. Pont ezért nem szeretek filmhez vagy tévésorozathoz írni. Ott már nem rajtam múlik, hogy a végeredmény zseniális lesz-e vagy sem.

Egy könyv esetében teljes a felelősségem – de ez időigényes. És ne felejtsük el: egy nap csak 24 órából áll. Sokszor nem az akarat vagy az ötlet hiányzik, hanem az idő, vagy az, hogy nem férsz hozzá a szükséges információkhoz.

A Kutyafuttató című regényemben például több olyan helyszín is szerepel, amit azóta Oroszország elpusztított. Láttam a fotókat azokról a városrészekről, amelyeket bejártam, és amelyekről írtam. Én persze nem vagyok ukrán – számukra ez az otthonuk, ez teljesen más szint. De mivel a könyvemben ukrán szereplők is vannak, mégis megrázott. A biztonságos finnországi otthonomból is éreztem, milyen súlya van ennek. Most, az új könyvemben is ukrajnai helyszíneken játszódik a történet – ezúttal egy történelmi regényről van szó. Terveztem egy kutatóutat, de többször is el kellett halasztanom.

Ezért mondom mindig: ha van egy álmod, hogy eljutsz valahová, menj el – ne halogasd. Először a Covid miatt kellett elnapolnom az utat, aztán jött az invázió. Amikor kiválasztottam a helyszíneket, még nem tudtam, hogy rakéták pusztítják majd el őket. Lehet, hogy kívülről úgy tűnik, mintha egy művész a díszletek miatt panaszkodna, miközben mások elveszítik az otthonukat, a végtagjukat vagy az életüket. De számomra ez mégis személyes, talán jobban is, mint sok más embernek. Mert a szereplőim számára ezek a helyek személyesek – és most van egy szereplőm, akinek az épülete, ahol lennie kellett volna, már nem létezik. Ilyen még sosem történt velem. És ez most is zajlik, miközben itt beszélgetünk. Íróként ez teljesen új élmény számomra.

Mi az, amit remélsz, hogy az emberek magukkal visznek, miután elolvasták a könyveidet?

Nem tudom. Az elképzelések könnyen félrevezetők, mert mindenki másra figyel, máshogyan olvas. Ugyanazt a könyvet is teljesen eltérően értelmezik. Ezért nincs egyetlen üzenet. Minden értelmezés érvényes. Minden élmény az olvasóé. Az is érdekes, ahogyan különböző emberek különböző szereplőkkel azonosulnak. Talán ez a legizgalmasabb az egészben.