Mi alázattal szolgáljuk a művészt – Bencze Fruzsina mondta el, milyen Erdélyben restaurátornak lenni

Kolozsvár 18. századi hatalmas látképének festménye fogad. Magára vonja a tekintetet, szinte lehetetlen másra nézni a kolozsvári Művészeti Múzeum restaurátorműhelyében. A Fellegvár irányából látjuk a várost: a Szent Mihály-templomnak még áll a barokk tornya, a piarista templom mellől pedig hiányzik az egyetem főépülete, sőt, a várost még várfal veszi körül. A festmény fekete-fehér fotóját már láttam korábban is, de így, két méter szélesen, egészen más a hatása – szinte betölti a fél műhelyt. Néhány helyre kutatóablakokat rajzoltak rá, mellettük színes jelzések. Szinte természetes, hogy először erre a képre terelődik a szó Bencze Fruzsina restaurátorral. Azért jöttünk, hogy megtudjuk, milyen Erdélyben festményeket felújítani, hogyan lesz egyáltalán valakiből restaurátor – de nem lehet kihagyni, hogy ne az állványon lévőről kérdezzem először.

Csakhamar kiderül, hogy valójában a 19. század végén készült a kép, és sokáig azt sem tudta a szakma, hogy ki volt az alkotója. Néhány éve egy Magyar Polgárban megjelent cikk alapján derült ki, hogy Békésy Károly újságíró festette 1898-ban. Bár alaposan felkészült a 18. századi város látványából, a festmény mégis inkább a képzelet szüleménye. A műnek van egy 1899-ben készült párja is, amely a Házsongárdi tetőről ábrázolja a 19. század utolsó éveinek Kolozsvárját. Ez a kép oldalra döntve áll a műhely falának támasztva. Ottjártunkkor még csak az állapotfelmérésen esett át, most arra „vár”, hogy ő is állványra kerüljön. Ellentétben a párjával, ez a festmény hitelesen dokumentálja Kolozsvár korabeli látképét.

„Békésy amatőr fotós is volt. Kiállt a Házsongárdi tetőre, és lefényképezte onnan a várost, majd a fotót használva adta vissza tökéletesen a perspektívát. A festmény infravörös vizsgálatából kiderül, hogy a festékréteg alá négyzethálót rajzolt, azt használta, hogy arányosan adja vissza a méreteket” – magyarázza a restaurátor.

Békésy a városnak ajándékozta a képeket, amelyek a múzeum megalapítása után kerültek a gyűjteménybe. Mivel azonban nincsenek aláírva, később már nem tudták, ki volt a festő. A Szent Mihály-templomon megjelenő 1759-es évszám miatt sokáig tévhitek övezték a képet, de Bencze szerint a stílusán és technikáján is látszik, hogy nem annyira régi. Egy ideig már ki voltak állítva a képek a múzeumban, a restaurálás után pedig ismét közönség elé kerülnek – előbb azonban a válaszúti Bánffy-kastély látogatói láthatják őket. A múzeum ugyanis időszakosan oda kölcsönzi ki a festményeket. Előtte azonban egy alapos restauráláson kell átesniük.

Szerettél volna festő lenni?

Soha. Valószínűleg félnék festő lenni. Ehhez másféle kreativitásra van szükség. Itt a festőnek az ecsetvonását kell jól utánozni, mert a hiányzó részeket ugyanúgy fel kell építeni, de azt a festői felszabadultságot nem tudnám magamra vállalni.

Hogy lettél restaurátor?

Nem végeztem művészeti iskolát, a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum humán osztályában tanultam, de a rajztanárom mindig is biztatott ilyen irányba. Akkor fogalmazódott meg bennem az ötlet, amikor 11. osztályban egy Drezda melletti kis faluba kerültem ösztöndíjjal. Ott nagyobb hangsúlyt fektettek a művészeti oktatásra, a drezdai múzeumok pedig csodálatosak voltak.

A szüleim valamilyen komolyabb szakmát szerettek volna nekem, biztosabb megélhetéssel. Ezért egyszer beiratkoztam a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Történelem Karán működő Nemzetközi kapcsolatok szakra. Jónak tűnt, mert több idegen nyelvet ismertem, éltem már Németországban is, és a tanáraim is azzal biztattak, hogy az „jobb lesz”. Egy hónap után viszont számomra már teljesen világos volt, hogy az nem nekem való. Valami kézzelfoghatóval szerettem volna foglalkozni – olyasmivel, aminek látom az elejét és a végét, aminek értelmét érzem, amivel valódi, érzékelhető változást lehet létrehozni. Nem csak elméleteket tanulni, amelyek számomra túlságosan száraznak tűntek. Emiatt nem vonzott szimplán a művészettörténet sem. Ezután már csak a kolozsvári művészeti egyetem felvételijére készültem.

Akkor is festményrestaurátor akartam lenni, olajképekkel szerettem volna foglalkozni. Kolozsváron viszont ilyen képzés nem igazán elérhető. Az egyetemen a falképrestaurálásra helyezik a hangsúlyt – tehát a freskók és szekkók felújítására –, de táblaképek restaurálása is elérhető. Kerámia vagy fémtárgyak felújítását is könnyebben lehet tanulni, viszont vászonképet nem nagyon oktatnak. Az az elképzelés, hogy erre nincs akkora szükség, mert sokkal több táblakép és freskó van – ez számít hagyományosnak. Romániában minden egyetemen ezekre lehet alapból szakosodni. Máshol sem tanítják kifejezetten a vászonképek restaurálását, Bukarestben például a Kulturális Minisztérium szervez ilyen jellegű kurzusokat, de azok nem egyenértékűek egy egyetemi képzéssel.

Akkor hogyan lettél festményrestaurátor?

Ezért nekem már a kezdetektől az volt a célom, hogy másodéven Erasmusszal a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanulhassak. Ott tudtam szakosodni. Az egyetemen teljesen nyitottak voltak, sőt buzdítottak, hogy menjek és képezzem magam. Utána pedig már a diplomamunkámat is a vászonképek restaurálásról írtam. Ha találsz magadnak egy tanárt, aki koordinálja a diplomamunkádat, akkor megengedik olyan szakterületen diplomázni, mint a vászonkép. Közben természetesen folyamatosan konzultáltam a magyarországi tanárokkal is. Ugyanakkor Romániában nem azt írják a diplomára, hogy olajfestmény restaurátor vagy, csak annyit, hogy restaurátor.

Ahhoz, hogy olajfestmények restaurálásával foglalkozhassak még el kellett végeznem a Kulturális Minisztérium mellett működő képzési intézet (INCFC) kétéves kurzusát, majd ennek a szakirányú továbbképzést igazoló diplomának a megszerzése után mehettem vizsgázni, hogy megkapjam a szakértői diplomát a minisztériumtól. Hivatalosan ugyanis csak ezzel a minisztérium által kiállított szakértői diplomával lehet intézményekben dolgozni, így például a múzeum műhelyében.

Ahhoz, hogy restaurátor legyél, gondolom, kell tudni rajzolni.

Persze, meg festeni különböző technikákban és irányzatokban.

Akkor nincs olyan, hogy te csak barokk festményekre szakosodsz?

Olyan csak a művészettörténetben van, a restaurátornak a szakosodást a hordozóra adják. Kolozsváron az első két évben mindegyik hordozóval foglalkozol, majd a diplomamunkával szakosodsz, amit folytatsz a mesterképzésen.

Akkor az egyetemi diplomáddal akár falkép- vagy táblakép-restaurátor is lehetnél?

Elvileg igen, de a szabályozás ezt nem engedné. A falképek műemlékek, azoknak a restaurálásához szakértői képesítésre van szükség, amit szintén a Kulturális Minisztérium állít ki. Hasonló ahhoz, mint az olajfestmények esetében. Az egy komoly írásbeli és szóbeli vizsga, majd még egy portfóliót is be kell mutatni. A szakértői diplomámon már nekem is írja, hogy olajfestmény restaurátor vagyok.

Azon kívül, hogy a különböző festészeti technikákat megtanulod, miből áll az egyetemi képzés?

A restaurálás pluridiszciplináris tudomány, tehát kémikusra, biológusra, történészre és művészettörténészre egyaránt szükség van hozzá. Ugyanakkor restaurátorként is nagyon jól kell ismerd ezeket a területeket.

Budapesten az első három évben csak technikákat és a restaurálási elméleteket tanítanak. A harmadév végére már mindenki nagyon jó másolatkészítő lesz. Ezek mellett ugyanakkor anyagtant, kémiát és fizikát is el kell sajátítani. Harmadéven kezdődik el ugyanakkor ott szakosodás a falképrestaurálásra, majd a negyedév a vászonképről szól. Az ötödév a táblaképeké. Én olyan anyagtani vizsgálatokat is tanultam Budapesten, amire itthon nem lett volna lehetőségem. Miután visszajöttem el tudtam végezni pigment- és kötőanyag-felismerési vizsgálatokat a diplomamunkámhoz. Szóval a közvélekedéssel ellentétben egy restaurátornak nem csak rajzolni kell tudjon nagyon jól. Valóban szükség van egy művészeti érzékenységre, de ugyanakkor történeti tudásra és az anyagtani ismeretekre is, tehát kémiára, biológiára és fizikára is.

Nemrég megosztottál egy videót Mikó Mária portréjának a restaurálási folyamatáról. Hogyan zajlik általában a restaurálás?

Erre nincs egy univerzális recept. Az első lépés mindig a dokumentáció, a festmény felmérése. A múzeumban művészettörténészek készítik el a kép stilisztikai leírását, míg a restaurátor a konzerválási dokumentációt végzi el.

Régebbi képeknél mindenképp azonosítani kell a festékhez használt kötőanyagokat és pigmenteket, ehhez különböző elemzéseket kell végezni. Infravörös lámpás, UV-fényes vizsgálatokat is csinálunk, néha még röntgenfelvételeket is, hogy lássuk, milyen beavatkozások, átfestések történtek az idők során a képpel. Felmérjük a károsodásait: külön a vászonnak, külön a különböző festékrétegeknek. Ezek után nyitunk a képen kutatási ablakokat, ahol azt nézzük meg, a különböző pigmentek és kötőanyagok miként reagálnak a különböző oldószerekre. Ugyanis koronként változott, hogy mit használtak a festéshez. Nem készültek művészi pigmentek, azt használták, ami volt. A legtöbb korai pigmentet vasban gazdag földből, agyagból nyerték ki, őrölték, majd vízzel keverték, ugyanakkor sok pigmentet ásványokból nyertek ki, vagy az iparból vették át a színezékeket, és azok érzékenyebbek. A 18–19. századtól kezdve jelentek meg a szintetikus pigmentek, ezek már gyári környezetben, szabályozott módon készültek. Épp ezért ugyanazzal az oldószerrel általában nem lehet mindent megtisztítani még ugyanazon a képen sem, ezért különböző színfelületeken kutatóablakokat kell nyitni. Mindig a leggyengébb vegyszerrel kezdjük a tesztelést, majd fokozatosan egyre erősebb és agresszívebb oldószer-keverékekkel folytatjuk a folyamatot, ha szükséges.

A restaurálás nem arról szól, hogy újjá alkotjuk azt, amit épp látunk, hanem az eredeti réteget kell felszínre hoznunk, amit a művész megalkotott. Soha sincs szó újraalkotásról. Mi alázattal szolgáljuk a művészt. Az a lényeg, úgy tegyünk minél kevesebbet hozzá, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle. Ha a hiány kevesebb mint 50 százalék, akkor még vállalható az esztétikai kiegészítés. Több mint 50 százalékos hiány esetén viszont nem egészítjük ki, mert az már újraalkotás lenne. Ebben az esetben csak egy konzerválás történik: a hordozónak a stabilizálása és a festékrétegeknek a rögzítése.

Említetted a videómat. Abban az esetben fontos volt a festett felület levédése japánpapírral, mert lényegében pergett le a festékréteg. Az egy sürgősségi beavatkozás, hogy ne veszítsünk még többet az eredetiből. Ha a vásznat meg kell erősíteni, akkor nem tisztítjuk meg előtte a képet, mert azzal eltüntetünk egy biztonsági vagy védő réteget, mert a festékrétegre kent lakk is védi valamennyire az alatta lévőt, nem csak a rizspapír. Csak a felületvédés után következhet a vászon hullámosodásának az egyenesítése, a korábbi foltozások eltávolítása, a hasadások javítása, majd a hordozó megerősítése, vagyis a dublírozás. A videón a teljes dublírozást mutattam be, ebben az esetben (a 18. századi Kolozsvár ábrázoló Békésy-festményre mutat) csak a húzószegélyek dublírozására lesz szükség, mert a vászon alapvetően jó állapotban van. Ezek után következnek a beavatkozások a festett oldalon. Ebben az esetben az oldószertől függ, hogy milyen sorrendben végzem a műveleteket. A poláris oldószerek ugyanis a tömítőmasszát is oldják, és akkor először a tisztítást kell elvégezni, majd utána jön a tömítés. Van, hogy egyáltalán nem lényeges a sorrend.

A falképek esetében jelezni kell, hogy mit tett hozzá a restaurátor és mi az eredeti. Az olajfestmények esetében nem látok ilyen elkülönülést.

A falképeken és táblaképeken az elkülönítő retust használják, míg az olajfestmények esetében a mimetikus vagy beilleszkedő retust. Ez azt jelenti, hogy az eredeti stílussal megegyezően retusáljuk. Budapesten ezért tanulnak három évig festési technikákat, hogy aztán mindent tudjanak az adott stílusban restaurálni.

Az UV-fényes felvételeken ebben az esetben is pontosan látszik, hogy milyen új anyagot tettünk rá, mert azok másképp fluoreszkálnak, mint a régiek. Sötétebben fognak megjelenni, mivel elnyelik a fényt, míg a régen felhordott anyagok általában világosan jelennek meg, különböző mértékben fluoreszkálnak. Tehát lehet ellenőrizni, hogy hol volt beavatkozás, és mi az eredeti. Az úgynevezett esztétikai javítások egyértelműen látszanak — ezek nem kellene ott legyenek. Régen ugyanis jellemző volt, hogy a festő-restaurátorok az eredeti felületre is ráfestettek; azt szerették volna, ha jobban mutat egy bizonyos részlet. Ezeket mindenképp el kell távolítani a restaurálás során, mert a retusnak az a lényege, hogy csak az erózióra vagy a tömítésre kerüljön, nem pedig a művész által festett felületre.

Az épületek restaurálásánál törekednek arra, hogy eredeti anyagokat használjanak, például meszet. Említetted, hogy nektek is tisztában kell lenni a pigmentekkel és a kötőanyagokkal. Eredeti technikával készült festéket kell használjatok?

A kompatibilitás elvét alkalmazzuk, tehát olajfestéket nem fogunk akrillal restaurálni, és enyves alapozórétegen nem használunk diszperziós anyagokat a rögzítéshez. Törekszünk arra, hogy anyagában minden beavatkozás hasonló legyen az eredetihez, de nem lehet pontosan ugyanazokat a kötőanyagokat és pigmenteket használni. A 17. és 18. században mindenfélét használtak, ami csak a kezükbe került — köztük olyanokat is, amelyekről ma már tudjuk, hogy mérgezőek. Például az ólomtartalmú festékek: vannak köztük fehérek, sárgák, vörösek is, amelyeket ma már betiltottak.

Értelme sem nagyon lenne ugyanazokat használni, mert maga a kötőanyag, az olaj, idővel sárgul. Ha olajos kötőanyaggal retusálnék most egy festményt, akkor az idővel megsárgulna. Lehet, hogy most tökéletesen eltalálom a kromatikáját, de 10 vagy 20 év múlva már nagyon látszana a különbség. A videón is látszik: először egy akvarell aláfestést használunk a tömítésre, majd egy lakkréteg következik, hogy szigetelőréteg kerüljön az eredeti és az új közé, amit én fogok esztétikailag kiegészíteni.

A restaurálás csökkentett olajtartalmú olajfestékkel vagy speciális restaurátori festékkel történik, amely lakkot és oldószert is tartalmaz, hogy ne sárguljon és ne módosuljon idővel. Elvileg 50 év múlva is megőrzi a kromatikáját, ha a mikroklíma stabil, és nincsenek változások a hőmérsékletben és a páratartalomban.

Mennyi ideig tart egy kép felújítása?

Ez a festmény (ismét a Békésy-festményre mutat) biztosan eltart legalább három hétig, mert nagyon hosszú lesz a tisztítás folyamata. Ugyanakkor ez is képfüggő. Gyakran előfordul, hogy a felső lakkréteg alatt még található egy további lakkréteg, vagy régi átfestések, amelyek az UV-felvételen nem látszódtak. Máskor a festett rétegre felhordott tömítéseket kell szikével lekaparni. Nem lehet előre megmondani, hogy a folyamatok hány napot vagy órát vesznek igénybe. Amíg nem távolítom el a lakkréteget és az átfestéseket, azt sem tudom, mekkora felületet kell majd rögzítenem, tömítenem és retusálnom.

Előfordult már, hogy egy Melka Vince-festményt kellett felújítani, amely tele volt bogárürülékkel, és ezek egyszerűen nem oldódtak. Minden egyes pöttyöt szikével kellett eltávolítani. Az ürülék savas kémhatású anyag, amely korrodálja a felületet, megmarja a festékréteget, emiatt megváltozik a felső réteg színe. Mint minden más erózió esetében, ebben az esetben is retusálást kellett alkalmazni — nagyon aprót.

A székelyudvarhelyi kiállításra küldött, testvérpárt ábrázoló két kép restaurálása például nagyjából egy hónapig tartott.

Erdélyben mennyiben más a restaurálás, mint mondjuk Nyugaton, ahonnan azért elég gyakran lehet videókat látni a Youtube-on?

Már említettem, hogy nálunk hiányos az olajfestmény restaurátori képzés. Ha csak arra támaszkodhattam volna, belőlem se lett volna olajfestmény restaurátor.

Az alapelvek betartása szintjén is vannak viszont különbségek. Olaszországban, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, de Romániában is nagyon komolyan veszik a minimális beavatkozást, az anyagok kompatibilitását és a felhasználtak visszaoldhatóságát. Fontos, hogy a végén ne úgy nézzen ki az a festmény, mintha ma festették volna. Az Egyesült Államokban és Németországban viszont az a divat, hogy minél újabbnak nézzen ki a felújított festmény. Magyarországon is tapasztaltam hasonlót bizonyos műtermekben.

Lehet, hogy nem festette tökéletesre a festő az ajkakat, vagy nem tetszik nekünk, ahogy azokat kivitelezte. Amerikában valószínűleg javítanának rajta. Szerintem ha az úgy sikerült, akkor jobb úgy hagyni. A restaurálás nem arról szól, hogy te javítod a festő alkotását, hanem a mű eredetiségét kell a felszínre hozni. Ilyen stilisztikai különbségek vannak, de ezek nagyobb régiók szintjén érhetők tetten.

A felszereléshez mennyire nehéz hozzáférni?

Ebben nincsenek különbségek. Két nagy cég gyárt és forgalmaz felszereléseket a restauráláshoz, minden országban ők vannak jelen. Az árak viszont valóban nem mindenki számára egyformán hozzáférhetőek. Ebbe a műhelybe nemrég szereztünk be egy elszívót, ami tisztítja a levegőt a kipárolgó vegyi anyagoktól. Egy vákuumasztal jelentősen lerövidítené a vászon hullámosodásának az egyenesítését, valamint a szükséges dublírozási folyamatokat. A mostani három napos munkát néhány óra alatt el lehetne végezni. Viszont nem panaszkodom, mert a múzeum így is mindent megtesz a műhely felszereléséért. Azelőtt nem is volt műhely, hogy én 2017-ben ide kerültem volna.

Romániában abban látom a problémát, hogy a szakma iránt nincs kereslet. Nemcsak a restaurálás iránt nincs, hanem egyáltalán a művészeti iparág iránt. Az Eurostat felmérése szerint Románia az utolsó helyen áll a művészeti iparágban dolgozók arányát tekintve. Míg az EU-ban 3,8 százalékos az átlag, addig mi messze lemaradva 1,5 százaléknál tartunk. Kevesen vagyunk, de kevés a lehetőség is. Ugyanakkor a lehetőségek korlátozott volta elsősorban annak a következménye, hogy hiányzik a megfelelő finanszírozás, amely elengedhetetlen a projektek és az intézmények fenntartásához és fejlődéséhez.

Erdélyben hány olajfestmény restaurátor működik? Meg lehet ebből élni?

Pontosan Erdély-szinten nem tudom, viszont az Országos Örökség Intézetének (Institutul Național al Patrimoniului – CIMEC) van egy szakértői nyilvántartása (Registrul experților pentru patrimoniul cultural național mobil), ahol meg lehet keresni azokat, akik szakértői diplomával rendelkeznek. Kolozs megyében talán hárman vagyunk, ugyanúgy Brassóban is. Ha jól tudom, Arad, Maros, Temes és talán Fehér megyében mindössze egy vagy két szakember dolgozik. Szebenben többen is vannak – ott működik ugye a Brukenthal Múzeum –, de összességében ott is tíznél kevesebben dolgoznak.

Meg lehet élni ebből a szakmából, ha valaki állandó munkahellyel rendelkezik, mert ott megvan a havi anyagi biztonság.

Ha jól tudom, akkor neked van egy restaurálással foglalkozó vállalkozásod.

Van vállalkozásom, de elsősorban a múzeumnak dolgozom – másra eddig nem is nagyon jutott időm. Egészen az elmúlt őszig a doktori tanulmányaimmal voltam elfoglalva. Jelenleg biztosan nem lenne elegendő, ha kizárólag a vállalkozásra kellene támaszkodnom. Bár valóban dolgozom időnként galériáknak vagy különböző intézményeknek, ezek többnyire időszakos megbízások.

Ugyanakkor látom, hogy például Bukarestben működnek magán műtermek, és lehet, hogy idővel itt, nálunk is megvalósulhat valami hasonló.

Intézmények vagy magánszemélyek fordulnak restaurátorhoz?

Többnyire galériák és művészeti kereskedők keresnek meg, kisebb mértékben templomok és vallási intézmények is. Ugyanakkor ott vannak a magángyűjtők, akik gyakran kérnek segítséget festőrestaurátoroktól a saját gyűjteményeik karbantartása érdekében.

A székelyudvarhelyi múzeum kiállítására készült el Mikó Mária portréjának a felújítása. A múzeum műhelyében másnak is dolgoztok?

Jogi okok miatt nem. A törvény értelmében ehhez a műteremnek is meg kell szereznie a Kulturális Minisztérium akkreditálását. Ehhez mindenféle követelménynek meg kell felelnie, kezdve attól, hogy az ott dolgozó restaurátornak megvan a szakértői diplomája. Nekem ez már megvan néhány éve, most van folyamatban a műterem további felszerelése, a minősítés megszerzése. Utána lehetne más múzeumoknak és intézményeknek is dolgozni.

A Székelyudvarhelyen kiállított képeket a múzeumtól kölcsönözték ki, mert március 15-én nyílt meg náluk egy nagy Mikó-kiállítás. A képek állapota viszont nem engedte meg, hogy úgy kölcsönözzük ki őket, a két festmény sürgős restaurálására volt szükség.

Van olyan festmény, aminek a restaurálásáról álmodsz? Vagy olyan festő?

Szeretem azokat a munkákat, amelyek már átestek restauráláson, mivel ezek a művek gazdagabb történeti kontextussal rendelkeznek. Minden egyes restaurálási beavatkozás különböző stílusirányzatok és korszakok hatását tükrözi, ami különleges betekintést nyújt a festmény folyamatos átalakulásába. Emellett ezek a művek igazi kihívást jelentenek számomra, mivel megkövetelik a művészeti, történelmi és technikai tudás ötvözését a megfelelő beavatkozások végrehajtásához.

A doktori dolgozatomat is ilyen témában írtam, és ebből a szempontból vannak kifejezetten kedvenc munkáim is. Mindig érdekes felfedezni, hogy mit használtak, mivel történt a dublírozás vagy a retus. Régebben a restaurátorok maguk is festők voltak – velük kezdődött az egész szakma –, és bizony előfordult, hogy módosítottak a kompozíción: vagy a tulajdonos kérésére, vagy mert úgy tetszett nekik. Mindig izgalmas ezeket a titkokat feltárni a vizsgálatok során – legyen szó UV-, infravörös vagy röntgenfelvételekről.