Barcsay Jenő hazatért a mezőségi Katonába, ahonnan egykor elindult a világhír felé

Elindultam, hogy megkeressem a falut, Katonát. A Waze tévelygett, a Google Maps sem boldogult. Mintha a hely, ahová tartottam, nem is akarna szerepelni a mai világ digitális térképein. Az utak egyre szűkültek, aztán elfogytak. De a nádasoktól szegélyezett tavakon hattyút láttam. És hazatért gólyákat. Madarak még járnak erre. Végül megérkeztem Katonába. Egy apró település a Mezőség mélyén.

A falu már-már eltűnőben van. Akárcsak a szomszédos Pusztakamarás, Sütő András szülőfaluja – olyan vidék része, ahol a még lakott házak is egyre csendesebbek, az átlagéletkor jóval hatvan fölött van, a fiatalok többsége már külföldön dolgozik, a közösség magyarjai pedig szinte teljesen asszimilálódtak. És mégis: mától valami visszatért ide. Vagy inkább: újra jelen van.

Barcsay Jenő született itt 125 évvel ezelőtt, és most visszatért szülőfalujába. Tyurin Dániel szobra jelzi ezután a helyet, ahonnan a világhírű festő útnak indult. Az alkotás pontos, tiszta és méltó. Nem harsány, nem akar több lenni, mint ami: jelenlét. Egy nagy életműre emlékeztető jel, ami természetesen illeszkedik a lassan elcsendesedő tájba. Mintha mindig is ott lett volna. Nem akar többet, mint amit Barcsay maga is képviselt: tartást, arányt, figyelmet.

Barcsay nevét legtöbben Szentendréhez vagy a Képzőművészeti Főiskolához kötjük. Talán nem is gondolunk bele: ő erdélyi volt – nemcsak születése szerint, hanem gondolkodásában, gyökereiben, történeteiben. Iskoláit Kolozsváron, Szamosújváron, Enyeden végezte. Zongorázni Marosvásárhelyen tanult Zsizsmann Rudolftól, a Teleki Téka őre fedezte fel rajztehetségét, tanulmányait Soófalvy Illyés Sándor támogatta. Sikere mögött jelképesen egész Erdély felsorakozik – emberek, intézmények, lehetőségek –, egy olyan világ, amelyről sokszor hajlamosak vagyunk mi magunk is lemondani.

1926 őszén Barcsay Párizsba utazott. Cézanne képei elementáris hatással voltak rá. A következő évben Itáliában járt – ott a reneszánsz embereszménye, a testek ábrázolásának monumentalitása határozta meg további pályáját. Korai munkáira még a sötét tónusok, a fény-árnyék játékai voltak jellemzők, de idővel látásmódja radikálisan átalakult. Expresszív, majd absztrakt formák váltották egymást. Mindvégig a tér és a forma, a táj és az ember viszonyrendszerét kutatta.

1930-ban rátalált második otthonára: Szentendrére. Itt festett, gondolkodott, kiállított. Télen Budapesten dolgozott, a Kodály körönd mellett, közel a Képzőművészeti Főiskolához, ahol 1945-től 1974-ig tanított. Anatómiai oktatása meghatározta a magyar művészeti képzést, tanítványai közül kerültek ki a 20. század kiemelkedő alkotói.

1953-ban megírta a Művészeti anatómia című tankönyvet, amely 15 nyelven jelent meg, több országban még az orvosképzésben is használják. Ez a könyv nem egyszerű tankönyv, hanem látásmód – ahogy maga Barcsay sem egyszerű festő volt, hanem gondolkodó, tanár, rendszerező elme.

Műveiben minden visszavezethető a látható világ elemzéséhez. Portrék, rézkarcok, tájképek, mozaikok, geometrikus kompozíciók – egy életmű, amely a magyar képzőművészet egyik legmélyebb és legátfogóbb lenyomata.

1988-ban halt meg, sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található. De életműve ma is él: a Barcsay-díj, a nevét viselő kiállítótér a Képzőművészeti Egyetemen, a Barcsay Múzeum Szentendrén, és mától – újra – egy szobor a szülőfalujában.

A Katonában felállított szobor több mint emlék. Jel. Annak jele, hogy az elnéptelenedő falvak, a félig elfeledett történetek, az elszivárgó közösségek is hordoznak értéket – sőt: innen is indulhat művészet, ami megmarad.

Köszönet a Képzőművészeti Egyetemnek (amelynek rektora, Erőss István, maga is erdélyi származású grafikus), hogy ezzel a szoborral is megemlékezik Barcsay születésének 125. évfordulójáról. Köszönet a kolozsvári magyar konzulátusnak a szervezésért, és külön köszönet Gulyás József szentendrei alpolgármesternek a meghívásért.

Ünnep volt. Méltó ünnep egy méltatlanul elfeledett helyen.