Drámaíró mesteris diákok hozták el a színház másik arcát Szatmárnémetibe

A dráma egyszer csak megérkezett. A tavaszba hajló estén Szatmárnémetiben testet öltött a szó, a szín, a csend. Az Iparosotthon kisterme – otthona a Brighella Bábtagozatnak – bensőséges terévé vált annak a találkozásnak, ahol a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős drámaírói és tanárai hozták el az írott gondolat pulzáló jelenlétét.

A felolvasószínházi esten a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaíró mesterképzésének végzős hallgatói mutatták be saját és egymás jeleneteit. A közönség soraiban főként diákszínjátszók, írói ambíciókkal érkező fiatalok és színházi önkéntesek foglaltak helyet, a bensőséges hangulatú eseményt pedig Albert Mária és Kárpáti Péter, az egyetem tanárai vezették be kötetlen beszélgetéssel.

Reméljük ők is otthon érezték magukat, ahogy mi is. Nem zavart senkit, hogy szorosan egymás mellett ültünk, közelebb húzódtunk, hogy mindenki beférjen. Valahogy a közös érdeklődés – a színház és a dráma- közelebb hozott minket, ismeretlenül is. Kíváncsian fürkésztük a színpadon ülő fiatalokat s ők is ki-kinéztek a nézőtérre. Megtörtént az összekacsintás; a hangulat lazításában besegítettek az osztályvezetők, Albert Mária és Kárpáti Péter, akik az esemény előtt dialógusba kezdtek a nézőkkel. Érződött, hogy ez nem egy formális, szigorú közeg, hanem egy laza (a szó nemes értelmében), kreatív csapat ajándéka – nekünk. Mert valóban, egy jó előadáshoz elengedhetetlen az értő és érző néző és természetesen minden katartikus előadás mögött ott lapul egy jól megírt dráma.

Lehuppantunk párnáinkra s megvártuk az akadémiai öt percet, hátha érkeznek még érdeklődők. Szépen megtelt a terem (még az első sor is) s mindenki kíváncsian várta a .... (sokan még igazán nem is tudták, mit) – mint a felolvasás utáni beszélgetésből kiderült, többeknek ez volt az első felolvasószínházas élményük, legalábbis eddig még nem ültek be egy terembe, hogy drámaírókat hallgassanak, ahogy egymás jeleneteit és saját írásait olvassák fel. Tehát kíváncsian vártuk a megszülető csodát, a történet lüktetését, a dialógusok dobogását, a mondatok közötti csendet, az odafordulást, az elfordulást. A befelé fordulást. Azt, hogy belső tereket mozgassanak meg fiatalok. Fiataloknak. Nagyrészt iskoláink diákszínjátszói jöttek el, de akadt közöttük író diákunk, szavalónk és színházi önkéntesünk is. Valahogy megnyílt a kör és be is zárult. Őszinte kíváncsiság, nyitottság, érdeklődés fogadta a mesteris diákokat, akiket ezen a Facebook oldalon lehet követni.

Az esemény beharangozójában egy Szép Ernő idézetet olvashattunk: „Hogyhogy mit szakítanak. Egymást. Vagyis egyik is, másik is szakít. Mindenki magát szakítja. Elszakítják magukat... Van, hogy az egyiknek már elég volt, a másik meg még folytatná. Na, akkor baj van. Esetleg dráma lesz belőle.”

Ahogy a fiatal drámaírók kettesével vagy hármasával előre léptek s felolvasták az általuk írt jeleneteket, megízleltük mi is, mi a dráma, hol a határ élet és dráma között, de sokkal inkább azt tapogattuk, hogy hol vannak az átmenetek, az átjárások, a metszéspontok. Sűrített életet, életeket kaptunk egy órában, különböző témákban, mint elhidegülés, öngyilkosság, abúzus, játszmák. Mondhatni nem történt sok a színpadon, mégis annál sokkal több történt. Bennünk. Mindezért köszönet a drámaíró mesteris diákoknak: Antal-Gászpor Adriennek, Borcsa-Bodolai Balázsnak, Horváth Lilla Hollynak, Marton Orsolyának, Oltean Márknak és Sándor Emőke Orsolyának, valamint Kitay Leventének, a mesteri színész szak elsőéves hallgatójának.

Az eseményre Balogh Ádám, a Harag György Társulat PR-asszisztense, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diákja hívta fel a figyelmemet. Nagy öröm számára, hogy a diáktársai és a tanárai vendégeskedtek nálunk. Elmondása szerint: „Kedves és őszinte jelenetsorokat láthattunk minimalista formában, az előadók jelenlétére összpontosítva. Az ilyen események egészen közel hozzák az emberhez a színházat, személyes és letisztult élményt nyújtanak. Nagyon fontos, hogy az emberek a színháznak ezt az arcát is megismerjék. Emlékszem, hogy amikor középiskolás voltam, minden hónapban volt felolvasószínház Szatmáron a HaviDráma projekt keretén belül, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy egyik legmeghatározóbb színházi élményem volt.”

A felolvasást rövid szünet követte, majd többen visszajöttünk kötetlen beszélgetésre, ismerkedésre. Szó esett többek között arról, kinek hogy tetszettek a jelenetek, honnan meríthetünk ihletet egy dráma megírásához, színjátszó körökről, valamint a Drámapálya pályázat is felmerült. Reméljük, többen kedvet kaptak, hogy jelentkezzenek. Részleteket ezen az oldalon találnak az érdeklődők. Én azt mondom: Drámára fel!