A szabadság sugárzik tovább

Talán minden ember álmodik arról gyermekkorában, hogy egyszer talál egy banális, hétköznapi kinézetű ajtót, és amikor az kitárul előtte, beléphet egy olyan különleges térbe, egy kertbe, szobába, Aladin barlangjába, ahol otthon van a titok. Valami ilyesmi történt velem, amikor harmadéves egyetemi hallgatóként társaimmal felbaktattunk a Brassai utcában álló ház második emeletére és ott megnyomtuk a csengőt.

A kilencvenes évek második felének sajátos szervezési lehetőségei közé befért a lakásszeminárium, így a következő két félév során minden héten ott ültünk a könyvekkel, műtárgyakkal, korondi vázákkal, cserepes virágokkal, folyóirathalmokkal és újabb könyvekkel zsúfolásig rakott szobában teásbögrékkel a kezünkben, és hallgattuk, ahogy Szilágyi Júlia beszélt a várakozás motívumáról a világirodalomban, vagy az esszé lehetőségeiről. Mindkét előadás-sorozat anyaga részben-teljesebben olvasható a könyveiben, ha lehunyom a szemem, akár Juli hangját is hallom, az olvasás mégsem tudja maradéktalanul visszaadni azt az élményt, amit az akkori jelenlét adott. Belelátni a gondolatok formálódásának, összeállásának folyamatába, rádöbbenni arra, hogy a félmondatos jegyzetek hogyan kerekednek szinte nyomdakész szövegszekvenciákká két félmosoly, és kérdőn felemelkedő hangsúly között, ez maga volt a varázslat, minden hókuszpókusz és misztikum nélkül, hétköznapi természetességgel.

Csak így érdemes olvasni – éreztem, látszólag szabadon csapongva a témák között, meglátva az összefüggéseket időben-térben távoli szövegek között, és kíváncsian figyelve arra, amit mások mondanak. Együtt lenni a szöveggel és a másik emberrel.

Kolozsvári vagyok én is, már a nagyszüleimmel is ismerték egymást, valahogy mégis ezeken az olvasószemináriumokon találkoztam vele először. Találtam később egy 1976-os képeslapot, büszke nagyapám aláíratta kollegáival, a Budapestre látogató romániai írói küldöttség tagjaival pár hónapos unokájának küldött képeslapját, rajta van Julika aláírása is. Meghatottan mutattam neki, ő pedig elmesélte, milyen volt ez a ritka, „szinte csoda, hogy engedélyezték” látogatás, hogy kellett közben egyensúlyozni, minden szavukra odafigyelni, és mégis mekkora élmény volt.

Tanárként ismertem meg, nemsokára családi barát lett, akihez mindig lehet és érdemes felszaladni, akinek az ember nemcsak az új munkájából, de az új töprengéseiből is visz, mert kíváncsi a véleményére. Aki megmutatja a munkáit, megosztja a töprengéseit, mert kíváncsi a véleményedre. Akivel meg lehet beszélni a katartikus olvasmányélményeket és a piaci árakat, akinek empátiája, humora, figyelme segített, amikor valamelyikünk éppen nehéz helyzetben találta magát. Sok szálon kötődtünk tehát egymáshoz, csak az egyik, és talán nem is a legfontosabb volt a szakmai szál. Pamacskát (Pamit), a Julikát éveken át hűségesen őrző, a lakásban minden léptét vigyázó, az Álmatlan könyv megírását komoly borostyánszemekkel felügyelő fekete macskát akkor még iskolás Aletta-húgom vitte fel hozzá a kabátzsebében.

Szilágyi Júlia szinte egész életében különböző, de egyaránt súlyos kötöttségek, szabályok, korlátok között élt, mégis minden szavából, minden gesztusából, írásainak minden sorából a szabadság sugárzott. A szabadság sugárzik tovább.