Tompa Andrea: Olvasni, írni, de főleg beszélgetni. Búcsú Szilágyi Júliától

Ennek a csodálatos, apró embernek, nőnek (!) két műfaja volt. Mindkettő mélyen erdélyi és történelmi.

Az élő szó és az esszé.

Talán azért tett olyan óriási hatást maga körül, mert varázslatos személyiség volt, anélkül, hogy el akarta volna bűvölni bármivel is beszélgetőtársát – tudásával, személyiségével vagy rendkívüli élettörténetével. Sem guruként, sem tanárként nem viselkedett, semmi sem volt megkérdőjelezhetetlen a beszélgetéseiben, mindenről lehetett szabadon vitatkozni. Nem tanárként gondolunk rá, még ha tanított is másokat, hanem barátként, beszélgetőtársként. Tudott beszélni és érdeklődni, meghallgatni és válaszolni.

Két totalitárius rendszer túlélőjeként, de egyben elszenvedőjeként is az élő szóban, a magán terekben kimondott szóban bízott a leginkább. A leírt szavak sokkal kényesebbek voltak, a nyilvánosság nőként is, szabadon gondolkodó, kritikus értelmiségiként is szinte zárva volt előtte élete nagyobb részében. Katedrához nyugdíjasként engedték már csak. Az élő szavakat viszont semmilyen rendszer nem tudta betiltani. Lehallgatni igen, ezt is megkapta, ahogy szinte mindenki, aki magyarul beszélt Romániában és gondolkodni, a jelent és a múltat merte mérlegre tenni.

Juli az élő szó embere volt. Brassai utcai csodás otthonába, sokezer könyvvel, népművészeti tárggyal és kortárs alkotásokkal teli tágas otthonában a diktatúra éveiben ugyanúgy, mint a robbanásszerűen megnőtt város évtizedében szabadon, önfeledten, bátran, kritikusan lehetett beszélgetni, nem sietve, nem törődve a hajszolt idővel.

A magántérben kimondott élő szavak – szemben minden tudásunkkal a kultúráról, amely azt hirdeti, hogy „a szó elszáll”, vagy hogy csak a nyilvánosság az érték – Szilágyi Júlia elbeszélt életműve óriási hatást tett. A diktatúra korában a kimondott szó – hiszen leírni oly nehéz volt bármit – mindig óriási érték volt Romániában, a színháztól az iskolán át a templomig. Otthon, a nyilvánosságtól is megóvott térben, a legkisebb helyen azonban a legszabadabban lehetett szólni. Ha egyszer komolyan mérlegre tennénk, hogy a romániai magyar kultúrában mit jelent az élő szó, ez az apró ember és életműve előkelő helyet foglal majd el.

Juli a kimondott, leírt, olvasott szavak embere volt. Írott műfaja a kritikából indult, de otthon igazán az esszében volt. Írt is könyvet arról, hogy lehet-e az esszét tanítani. Az esszé ismét csak romániai magyar irodalmi és „történelmi” műfaj, amely sokkal szabadabb, képlékenyebb, fluidabb, mint a kritika vagy az epika más formái. A kritika mindig irtózatosan bonyolulttá válik kisebbségi helyzetben és elnyomásban. Az esszé még ott is képes nagy formára, ahol a kritika gúzsba kötve táncol.

Szilágyi Júlia a nyilvánosságban sokszor megszólítható volt – szívesen beszélt, amikor módja volt rá. Magyarul és románul egyaránt. Példamutatóan jól tudott románul is, nagy hatással volt rám ez az attitűd – a román számára nem egy olyan nyelv volt, amely a magyart pusztítja, fenyegeti, szerinte ugyanis a diktatórikus hatalom pusztít. Hanem találkozási lehetőség könyvekkel, emberekkel, ügyekkel, saját kolozsvári valóságának szükséges építőköve.

Imádott olvasni, attól tartott, ha nem olvashat, belehal. És jobban szeretett olvasni, mint írni, hajtogatta.

Kolozsváron született és ott temettük. Nem „dafke” nem ment el, amikor mindenki, barátai rendre elhagyták az országot, rendszerváltás előtt és után. Azt mondta, hogyha kivágják a teraszáról látható gesztenyefát, elmegy. A város folyamatos pusztítását nehezen viselte. A gesztenyefa elment, Juli maradt. Olykor körülnézett: „Hová menjek ennyi könyvvel?”, kérdezte. Ám mégsem a könyvek a tartották ott. Az a nehezen megnevezhető valami – hűség? sors? újra fel nem építhető otthon? – tartotta a városban, Kolozsváron, amelynek igaz, hű, nagyszerű polgára volt. Még ha éppen ebben a városban is élt meg üldöztetést, zsidóként, magyarként egyaránt.

Nőként bátran vállalt egyedülálló anyaságot egy olyan korban, amikor ezt a szocialista erkölcs, de a polgári rend is hallgatólagosan véleményezte. Nem explicit feministaként gondolok rá, de példaadóként – mert valóban hitt a szabad emberi döntésekben.

A rendszerváltásig nem osztogattak neki kegyeket – sosem lett semminek a vezetője, főszerkesztő, talán nem is akart, de nőnek ilyen tisztesség nem járt Romániában. A rendszerváltás után elhívták tanítani az egyetemre. Nem volt sok díja, kitüntetése, Magyarországról kevéssé látszott életműve és hatása. Nem volt „állami ember”, bár már rég díszpolgár lehetett volna, hiszen a városnak kevés ilyen szülötte van. Pártok, intézmények, követség – távol voltak, amikor utolsó útjára kísértük.

Juli magánember volt, marad. Szabad és magán.

Óriási hatással volt rám is. Nem véletlenül annyi könyvemben szórtam szét nyomait, őriztem meg közvetve vagy közvetlenül alakját. „Jól eltemettél”, mondta tele szájjal nevetve az egyik könyvem egyik szereplőjében felismerve magát, de azt a szeretetet, ami összekötött bennünket, abban a figurában is felismerte, aki a városban magára maradt, mert elfogytak körülötte az emberek. Az első könyvemben néven is neveztem. Kamaszkorom óta ismertem őt, és olyasmit kaptam ott-nála-tőle, amit másutt nem. Nem csak az irodalom, a könyvek szeretetét, de kritikus gondolkodás, megkérdőjelezés bátorságát. Ismerte családom négy generációját – a nagyanyáimtól a gyermekemig, és sokat mesélt az apámról, amikor már nem volt apám, amiért végtelenül hálás voltam neki; talán innen indultunk. Olvastuk egymás könyveit, drukkolt az írói pályámnak. Én is olvastam valamennyi könyvét. Az első regényem ő mutatta be Kolozsváron. Bárcsak ismét ott állhatnánk, annak a szűk könyvesboltnak a terében, tizenöt éve. Annyi mondandónk lett volna még.

Annak ellenére, hogy korban az anyám lehetett volna, barátságunkban egyenlő emberek lehettünk. Ez a korkülönbség tehette, hogy rajongva szerethettem, sosem küzdöttünk egymással, nem kellett megtagadnom, mert nem telepedett rám elvárásaival, nem mondta meg, hogy mit írjak vagy ne írjak. „Na mesélj, mi van veled!”, fogadott mindig lelkesen. „És írsz most?”, kérdezte rövidesen, mert fontosnak tartotta, hogy írok. Ez mindig bátorítást adott. Egy félmondattal beszéltem arról, amit éppen csinálok, Juli picit elhallgatott, eltűnődött, aztán derűs szavaival felnyitotta előttem gazdag múltjának kincsesládáját. Mesélni kezdett.

Gyönyörű örökségét számba venni és megőrizni dolgunk lesz még.