Hogyan olvasott Szilágyi Júlia?

Ahhoz képest, hogy végtelen szabadságvággyal volt megáldva és megverve, nem éppen a legjobbkor és a legjobb helyre született. Még kisgyerek, amikor megtapasztalja az emberi létezés sötét oldalát, a megbélyegzést, kilakoltatást, menekülést, az abszurd kiszolgáltatottságot.

Túl korán kell összeegyeztetnie valahogy a tudásvágyát azzal a bénítóan irracionális ténnyel, hogy ő és édesanyja ugyan megmenekültek, de rokonait halálvonatokba zsúfolva megsemmisítőtáborba vitték, és ott megölték őket. Aztán eljött a szép, új világ, amelyben érthető módon, fiatalon és rövid ideig érdemesnek tartotta hinni, mert szemben az előzővel, amely azt ígérte, hogy kiirtja az emberiség egy részét (és ki is irtotta az emberiség egy részét), ez az új azt ígérte, hogy mindenki egyenlő lesz (és, folytatva a Szilágyi Júlia által érzékenyen és bölcsen elemzett Harmonia Caelestis idézetet, kiirtotta az emberiség egy részét).

Ebben az új világban aztán elég hamar elérkezett a pillanat, amelytől fogva csupán az elvtelen behódolás és a cinikus beletörődés között lehetett választani. De egy Szilágyi Júliához mérhető szabad és kíváncsi ember nem fogadja el a kisebbik rosszat, bármelyik is legyen az. Mérhetetlen olvasás-szeretete révén nem volt foglya a térnek és időnek: olyanoktól kapott tanácsot, mint Marcus Aurelius, Spinoza, Jonathan Swift, Virginia Woolf vagy Jean-Paul Sartre. Ők pedig azt mondták neki, hogy sokkal értékesebb minden egyes emberi élet, semmint hogy beletörődjünk az uralgó teljhatalom mértékével arányosan butuló konjunktúra tiltásaiba és előírásaiba. Legalábbis erre következtethetünk Szilágyi Júlia következetes etikájából, briliáns esszéisztikájából, vagy ahogyan ő vezette be az egyetemes magyar irodalomba az esszé műfajának meghatározását: „értekező lírájából”.

Szilágyi Júlia értekező lírája egyszerre személyes és univerzális, egyszerre érvelő és keresgélő, és semmi más nem irányítja, mint az önzetlen kíváncsiság, a társalgás öröme, a kérdés. A tanúságtétel történelmi és a puszta ész határain belüli vallási értelmében tanúskodik arról, hogy akkor is lehet emberhez méltó életet élni, olvasni, írni, barátokkal diskurálni, ha a nyilvános tér már csak propagandát fogad be.

Akkor is lehet éles intellektussal szabadon gondolkodni és írni, ha a dogmatikus és közhelyes unalom az előírás, és a felelősséggel elvégzett munkádra az üldöztetés és a kiéheztetés a válasz. Hogy lehet szabad az ember.

Szilágyi Júlia visszautasított minden olyan feladatot, amiben alá kellett volna vetnie magát más akaratnak, mint ami a sajátja. Visszautasította, még ha el is veszítette miatta a munkáját, a társát, még ha nélkülöznie is kellett, visszautasította, és nagyokat nevetett.

A temetésen a kolozsvári neológ zsidó hitközség részéről Zádor András a búcsúztatójában mondta, hogy bármennyire is messze kerültek volna az eltelt nyolcvan év során egymástól, minden találkozásuk fényes volt és örömteli.

Egyetemi hallgatóként ismerhettem meg fényes és örömteli személyiségét, számomra a legjobbkor. Nélküle nem tudnám, hogy Kolozsvár egy kicsi, titokzatos világváros súlyosan terhelt történelmi vétségekkel, bátor szolidaritási akciókkal és jóságos bizalommal az új arcok iránt. Ha nem ismerhettem volna törékeny és rettenthetetlen lényét, talán kevésbé bíznék abban, hogy a legsötétebb éjszakában is felvillannak a fények.