Hatások

Szilágyi Júlia jelenléte inspiráló volt, az inspirációt pedig a hogyanok terepén éreztem leginkább. Így is lehetne írni, gondoltam annyiszor, amikor tömör, kérdező szövegeit olvastam. Így is lehet viszonyulni valamihez, mondjuk a kihallgatások helyzetéhez, gondoltam, mikor próbáltam elképzelni, mit tettem volna az ő helyében egy-egy éles szituációban. Talán ezért volt többször is a fogódzóm a hang, a hogyan érzékszervileg is megragadható része, amikor róla próbáltam írni.

„A hangot kellett megjegyezni, / amelyre nagy nyugalom épül” ‒ írtam egy róla szóló versben, a Korunk 2016. augusztusi számában.

Nem hoznám szóba ezt a vers-dolgot, ha nem pont arról szólna, ahogyan valaki teljesen spontánul részévé válik annak, akivé alakulni próbálunk. Ebben pedig ott vannak a nagy együttnevetések ‒ emlékszem, egyszer arról mesélt, hogy valaki Madame Récamier neve helyett Madame Kanapét mondott. Vers lett ebből is, Madame de Canapé címmel.

Vagy az együtt-utazások nyoma, egy marosvásárhelyi könyvbemutatóra például. Ez is verssé sűrűsödött utólag, A beszélgetés címmel, hiszen egy autóút során is villámgyorsan létre tudta hozni azt a szellemi készenlét-helyzetet, amelyet előadásairól, könyvbemutatóiról ismertem ‒ Dálnokról és Torockóról, Marosvásárhelyről és Budapestről, de legfőképpen a Brassai utcai szobából, ahol leggyakrabban hallgathattam, és ahol ő maga is a legotthonosabban mozgott.

Felmegyek a lépcsőn, becsengetek, és egy rejtélyes, kötéláttételű ajtónyitó szerkezet már működésbe is lendíti a kilincset, a belső ajtórésben mosolygó arc.

Ezt látom, ez az otthonosság egyik szinonimája.