Papp-Zakor Ilka: Kiismerni magunkat a környezetünkben vagy otthon lenni benne, nem ugyanaz

A szürreális helyzetek és az állatok, pontosabban a nem emberi szereplők már a 2000-es évek végén a Korunkban megjelent írásaidban is ott vannak. Hogyan váltak ezek számodra az írás fő eszközeivé, miért érzed közel magadhoz ezeket?

A szürrealitás számomra izgalmas, ami végül is fontos, hiszen az motivál az írásban, hogy ez nekem jó buli… de kicsit profibb választ adva a kérdésre, egyrészt én a világot, mint olyant, kicsit szürreálisnak élem meg, másrészt azt érzem, hogy egy szürreális világ meghosszabbítása tud lenni a szereplőim belső világának. Szeretem, ha a szereplőim organikusan vannak benne a világban, és ahhoz az kell, hogy legyenek csatlakozási pontok a külső és a belső világuk között, mintha a belső világuk is ráhatással lehetne a külső világukra.

Ami az állatokat illeti, azon túlmenően, hogy jól találnak egy szürreális világba, számomra valahol kötelességtudat, hogy a Másikat megjelenítsem a szövegeimben, és az állatok a Másik, akire a kultúránk eddig nem fordított igazán figyelmet, miközben valahol elfogadta azt. A XX. század második felétől eléggé egyértelmű vállalása a kultúrának, irodalomnak a Másikkal szembeni egyfajta emancipációs, felszabadító törekvés. De az állatokat nehéz a saját kultúránkba beleépíteni, mert a mi kultúránk definíció szerint antropocentrikus. Érdekelne, hogy lehetséges-e létrehozni egy non-antropocentrikus kultúrát, de azért eléggé paradox elképzelésnek látom. Szóval ez folytonos kísérlet a részemről.

Ami még érdekel, az az otthonosság fogalma, és itt is megvan a helyük a non-humán szereplőknek. Egyrészt azért, mert körülöttünk élnek, benépesítik a világunkat, nyilvánvaló, hogy feladat ábrázolni őket is. Másrészt – ami számomra érdekesebb –, más perspektívát képviselnek. Elterjedt jelenség a gyerekek körében, hogy arról álmodnak, hogy a lakásukban felfedezzenek egy titkos alagutat, titkos teret, én biztosan álmodtam erről gyerekkoromban, azt hiszem, azért, mert az otthonossághoz szükségünk van egyfajta megfejtendő titokra. A titok felfedezésre ösztönöz, minden egyes felfedezéssel egy-egy újabb arculatát mutatja meg a tér, és megvan ebből kifolyólag az az érzés, hogy közelebb kerülünk, megvan az intellektuális izgalom és a meglepetés boldogsága. Az a tapasztalatom, hogy amint az ember bevisz egy állatot a lakásába, az életterébe, ezek a titkos folyosók és titkos termek automatikusan ott lesznek mindenhol, mert hirtelen kiderül, hogy van valaki mellettünk, aki totálisan másképp értelmezi a teret, ahol lakunk, és ez nagyon inspiráló tud lenni. Ezt a friss perspektívát próbálnám egy kicsit ellopni tőlük.

Vers, novella, regény – mindhármat írtál. Ezek az írói fejlődésed állomásai, egyértelmű volt, hogy a rövidebb műfaj felől haladsz a terjedelmesebb felé?

Azt hiszem, hogy nagyjából elfogadott szabálynak számít az, hogy az ember kisebb lélegzetvételű szövegekkel kezd, természetesen ez nem törvényszerűség, viszont van egy olyan ráció mögötte, hogy tényleg nagyon nehéz szövegeket átlátni, és minél hosszabbak, annál nehezebb. Emellett vannak olyan statisztikák is, amelyekhez viszonyítva teljesen szokványos olvasó vagyok: kevesebb verset olvasok, mint novellát, kevesebb novelláskötetet, mint regényt. Úgyhogy ez logikus út volt számomra, miközben nyilván az ember mindegyik műfajból tanul.

Nem vagyok rajongója a szigorú behatárolásoknak, azt szeretem, ha abban a szövegben, amit írok, van egyfajta poézis, és olyan képek, amiket adott esetben sokkal versbe illőbbnek érezne az ember. Időnként egy-egy novelláról gond nélkül úgy gondolom, hogy ez számomra inkább vers, csak most pont ez a formája. És nagyon szeretem a csattanós történeteket, abszolút nem tudom elengedni őket, a regényeimben is vannak ilyen kicsi betétek, intermezzók, amik sokkal inkább egy mininovella szerkezetét viselik. Nekem így izgalmas.

Már utaltál rá, hogy a tér a szereplőid belső világának meghosszabbítása. Írás közben hogyan képzeled el, hogy dolgozod ki azt a teret, amiben ők mozognak?

Főként az otthon kidolgozása az, ami nagyon fontos szokott lenni, mert úgy gondolom, hogy a tér, amit egy regényszereplő be tud lakni, elkezd az ő leképeződéseként működni. Minden ember kicsit más teret érzékel maga körül, és végül is az, hogy mit érzékelünk a minket körülvevő helyekből, megmutatja, hogy mi van bennünk, mi fontos nekünk.

Van vizuális fantáziám, emiatt eléggé filmszerűen mozgatom magam előtt a szereplőimet. Ha más könyvét olvasom, akkor is vizualizálom a szereplőket, és tudom, mennyire idegesítő, ha egy könyvben azt írja, hogy a szereplő az ágytól az ablakig ment, én meg látom, hogy nem mehetett, mert az író már korábban odaállította az asztalt a kettő közé. Ezt nagyon el akartam kerülni, amikor A hasbeszélő visszhangot keres című regényemet írtam, úgyhogy lerajzoltam magamnak a lakás alaprajzát, berajzoltam a bútorokat, megnéztem, hogy hogy tudom a szereplőimet mozgatni, ha nem működött úgy, ahogy szerettem volna, akkor átrendeztem a lakást. Voltak olyan jelenetek, amiket többször elpróbáltam.

Fontos volt számomra, hogy a lakás, ahol ezek a szereplők mozognak, viszonylag kényelmetlen és rosszul kihasznált lakás legyen, mert úgy képzeltem, hogy mind a három főszereplőnek kicsit rosszul rendezett és kényelmetlen lelke van. Emiatt nagyon kellett vigyáznom, mert nehezen mozogtak.

Az életrajzok esetében is ennyire pedáns vagy, írsz magadnak vázlatot mindegyik szereplőhöz olyan részletekkel, amelyek végül akár meg sem jelennek a regényben?

Nem kifejezetten az életrajzukat szoktam megírni, inkább komolyabb jegyzetet készítek arról, hogy mit viselnek, mik voltak a meghatározó élményeik, mi a szavajárásuk, a különböző mellékszereplőkkel milyen kapcsolatokat alakítottak ki, mi az, amit szeretnek, mi az, amit nem, mi érdekli őket, mik az esetleges olyan céljaik, amikre nem is feltétlenül derül fény a könyvben, de azért számomra fontosak, vagy egy-egy elejtett mondat szintjén lehet, hogy érdemes rájuk utalni, egyszerűen azért, hogy ne redukáljam teljesen a regényre az életüket. Meg amiatt, hogy tényleg bele kell élnünk magunkat a helyzetükbe ahhoz, hogy hiteles szereplők legyenek.

Hogy jutottál el a hasbeszélés témájához és az autizmus témájához, ami összekapcsolódik az új regényedben? Melyik volt az első a kettő közül?

Párhuzamosan lettek igazából. A hasbeszélés, mint olyan, nem érdekelt nagyon sok ideje, viszont érdekeltek az olyan típusú előadóművészetek, amik nagyon időbe zártak. Mivel író vagyok, és elméletileg arra számíthatok, hogy amit alkotok, az valamilyen módon maradandó lesz – nyilván itt sok a kérdőjel, a posztmodern milliószor megkérdőjelezte ezt az elképzelést –, de az első reflex az emberben mégiscsak ez. Ráadásul engem nagyon érdekel a halál és a halhatatlanság kérdése, borzasztóan szorongó típus vagyok, és az írás egyfajta kapaszkodási pont volt mindig. És akkor belegondoltam abba, hogy milyen lehet egy zenésznek, aki lejátszik valamit, ami elszáll. Jó, most már fel lehet venni, de lehet például, hogy pont azt, ami a legjobban sikerül, nem veszik fel. Nagyon érdekelt az a lelkiállapot, ami ahhoz kell, hogy az ember ilyen, úgymond nem maradandó művészetet tudjon alkotni, úgy képzeltem, hogy hatalmas bátorság és önfeláldozás kellhet hozzá.

Ez csak passzívan volt meg a tudatomban, amíg pár évvel ezelőtt rá nem jöttem, hogy héberül a hasbeszélő és a hirtelen szavaknak ugyanaz a hangalakja. Mintha a hasbeszélő szóba is beleírta volna magát ez az idő bezártság, vagy a világ logikája áthasbeszélt volna rajta. Ráadásul csehül meg ugyanaz a szó azt jelenti, hogy hülye. Engem az ilyesmik lenyűgöznek. Akkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy én erről szeretnék írni.

Utánaolvastam, beszereztem egy könyvet, ami a hasbeszéd európai kultúrtörténetéről szólt, kiderült belőle az, amit végül is sejthettünk, hogy a beszédhang a lelket szimbolizálta, és hogy hatalmas ázsiójuk volt a hasbeszélőknek egészen addig, ameddig a technika fejlődése ki nem szorította őket. Ez is egyfajta fintora a sorsnak, hogy pontosan akkor vesztettek a presztízsükből, amikor rögzíthetővé vált volna a beszédük. Ezzel el lehet játszani, hogy a lélekfogalmunk szempontjából mit jelenthet: pont a maradandóvá tétel az, ami problémássá teszi a koncepciót.

Hogyan kapcsoltad a pillanat művészetéhez az autizmus témáját?

Sokat önkénteskedtem szellemi fogyatékos fiatalokkal, figyeltem a szülőket, és elképzelni sem tudtam, hogy mi mindenen mehetnek ők keresztül, de abban biztos voltam, hogy ehhez őrült nagy bátorság kell, és valamilyen szinten, ahogy a 150 évvel ezelőtti hegedűs, úgy egy kicsit ők is mintha a múlandóságot vállalták volna. Úgy szoktuk képzelni, hogy az ember a gyerekei és a következő generációk által írja be magát egy hosszabb láncba, ők viszont olyan gyerekeket nevelnek, akik nem fognak tudni láncot képezni, tulajdonképpen a nevelés maga sem igazán lesz rájuk hatással. Szóval ez érdekelt, csak fél az ember egy ilyen témától, fél attól, hogy ízléstelen és bántó lesz, hogy valahol nincs joga hozzányúlni egy ilyen kérdéshez.

Az autisták, akikkel utoljára foglalkoztam, olyan szempontból voltak egy picikét mások, hogy bár vannak olyan visszamaradottságaik, amilyenekkel az autizmus együtt tud járni, azért sokkal jobb állapotban voltak, a mozgásukon legtöbbször nem látszott, hogy van valami gond, beszélni tudtak néha egészen jól, néhányan még írni is megtanultak, végül is első ránézésre nem is mondtuk volna meg róluk, hogy betegek, legtöbben nagyon szép fiatalok voltak, voltak irtó izgalmas észrevételeik, olyan kiszólásaik, amikről nem tudtuk igazán, hogy csak így sikerült, vagy irónia, jól működött nekik az érzelmi zsarolás is... Rájuk néztem, és azt láttam, hogy mi minden lehetett volna belőlük. Ez valahogy fölvetette azt a kérdést, hogy azok a lehetőségek, amik nem tudnak megvalósulni, de valahol az ember magában rejti őket, mennyire tartoznak hozzá az ember énjéhez. Arra gondoltam, hogy az érzelgősen gyámolító attitűd helyett van egy fogásom: ezeket a potencialitásokat akartam leírni, amik egy kicsit kísértetiessé teszik az embert, hiszen rá is ismerünk, meg nem is ismerünk rá a különböző lehetőségekre.

Arra gondoltam, hogy ha már összekapcsolom a hasbeszélést az autizmussal, akkor Zoltánnak a szülői mivolta kicsit emlékeztetni fog a művészi mivoltára, hiszen mind a kettő illékony, mulandó és kevés biztonságtudatot adó feladatra épül.

Azzal együtt, hogy volt tapasztalatod autista fiatalokkal, mennyire volt nehéz az autista szereplő helyzetébe belehelyezkedni?

Érzelmileg nagyon nehéz volt, mert Tomi, az én autista szereplőm több olyan fiatalból van összegyúrva, akiket nagyon-nagyon szeretek és akiket valószínűleg nem fogok többet látni, mert nem magyarországiak, de rettentően hiányoznak. Amikor önkénteskedtem mellettük, irtó pocsék volt belegondolni, hogy ők nem fognak tudni meggyógyulni, és amikor elképzeltem őket újra és újra, akkor ez újra és újra eszembe jutott.

Eléggé kiismertem őket, sok hónapon keresztül vigyáztam rájuk napi minimum 8 órában, és mindenféle közös kalandunk volt, aminek köszönhetően azt hiszem, hogy nagyjából átláttam a viselkedésüket. Persze nem tudtam mindig, hogy az én Tomimnak mi lesz a reakciója, de nagyjából el tudtam képzelni, és pár nekifutás után azért összeállt az, hogy mi mindent szerethet, mi minden érdekli.

Hogy kerültél egyébként önkéntesként autista fiatalok közelébe, miért kerested ezt a lehetőséget?

Valahogy kötelességemnek éreztem. Úgy gondolom, hogy nagyon szerencsés születésű vagyok, egész életemben mindenem megvolt, amire szükségem volt, megvolt az egzisztenciális biztonságom, fejlődhettem is, szóval kevesen vannak ilyen helyzetben. És ez valahol kötelez, úgyhogy olyankor, amikor azt érzem, hogy van bennem energia, szeretek valamennyit önkénteskedni. Azért egy idő után mindig lemerülnek az elemeim, mert elég megterhelő feladat számomra, de amikor meg feltelnek, akkor igyekszem ezt csinálni.

Az volt a furcsa tapasztalatom, hogy tudok nagyon türelmes lenni. És – ez kicsit tabunak számít a mi kultúránkban –, a kutyámtól nagyon sokat tanultam, mert ő se tud beszélni, és folyamatosan figyelem, hogy kitaláljam, hogy mit szeretne, és rájövök, hogy egyszerűen vannak neki módszerei arra, hogy kommunikáljon. Az én autistáim, még azok is, akik beszéltek, nagyon sokszor nem fogalmazták meg azt, hogy mit szeretnének, mik az elvárásaik, inkább csak észrevételeket tettek, úgyhogy azt is ki kellett találni. De irtó gyorsan sikerült, mindenkinek volt egy-egy külön játéka, amit közösen összeraktunk azokból az elemekből, amik érdekelték. Az mindig csodálatos élmény volt, ha azt láttam, hogy tényleg ráéreztem, és tényleg ez az, aminek örülnek.

Ha már az otthonosság kérdése felmerült, miért döntöttél úgy, hogy a hasbeszélő szereplőd olyan ember, aki sokáig külföldön él, és aztán hazatér a városba, ahol felnőtt?

Egyrészt nyilván azért, mert az én valóságomnak is része az, hogy sok helyen laktam. Nem Kolozsvárra, de Budapestre visszatértem, mert Helsinkiből jöttem ide, előtte meg Krakkóban laktam. A velem egykorúak szempontjából nagyon fontos kérdés, hogy hol éljük le az életünket, hol tudunk otthon lenni, mennyire fontos, hogy otthon legyünk, és mi fontosabb, hogy kiismerjük magunkat a környezetünkben, vagy hogy otthon legyünk benne, mert a kettő az szerintem nem ugyanaz.

Úgy éreztem, hogy a hasbeszéddel ezt tudom rokonítani. Zoltánnak az az eljárása, hogy megpróbálja kiismerni, feltérképezni egy-egy leendő alanyát, utána a hangját beleköltözteti. Hogy ez a hang, amikor aztán ezen a másik emberen keresztül megszólal, kinek lesz a hangja, kinek lesz a beszéde, már a másiké, Zoltáné, vagy a kettő fúziója, és amikor Zoltán visszahallja, akkor kit hall vissza, érdekes kérdések, amelyek rímelnek kicsit az európai migráció kérdésére.

Foglalkoztat téged a közép-európaiság, mert ez téma volt a novelláidban is. Milyen következtetéseket vontál le ezzel kapcsolatban?

Többek között azért jöttem vissza Közép-Európába, mert őrülten hiányzott. Egyrészt tisztában vagyok vele, hogy Közép-Európa egy mítosz és egyre inkább mítosz lesz, másrészt azt gondolom, hogy van egyfajta közös kulturális alapunk, ami összeköt minket a többi közép-európai nemzettel, akár irodalmi, akár építészeti szinten. Szlavistaként és németül valamennyire értő emberként Közép-Európában bárhova el tudok menni, anélkül, hogy elvesznék az illető ország nyelvében, az épületek pedig egyrészt egy letűnt korra, másrészt más közép-európai országok épületeire emlékeztetnek, miközben nyilván különböznek is. Van egyfajta otthonosság, egyfajta kísértetiesség, unheimlich ebben is. Egyszer fent voltam a budai várban, és szembejött velem egy turista lány, aki a prágai vár útmutatóját lapozta, és sorra ismerte fel a helyszíneket… Ez egy kicsit emlékeztetett engem arra, ahogy Tomit feltérképeztem, felismertem a lehetséges élettörténeteit. Az egész Kelet-Közép-Európa valahogy ilyen, vannak ezek a megvalósulatlan alternatívák egymás mellett.

Amikor Helsinkiben éltél, teljesen más kultúrában és közegben, onnan milyennek tűnt Kelet-Közép-Európa?

Ami ott nagyon jó, az az, hogy csodálatosan zöld. De tényleg, az ember a nyulakkal várta a buszt, Helsinki közepén meg bejártak a madarak a konyhánkba melegedni. Számomra nagyon fontos az, hogy a környezetvédelemhez más az attitűdjük. Azt hiszem, hogy sokkal nagyobb biztonságban érzik magukat a saját identitásukkal, és ebből aztán az következik, hogy a kisebbségeiket is normálisabban kezelik, meg talán kevésbé hajlamosak a nacionalizmusra. Másrészt pedig az ilyen jóléti államokban valahogy a kultúra egy picit áll szerintem... legalábbis engem a kortárs finn irodalom és színház nem tudott annyira magába szippantani. De lehet, hogy igazságtalan vagyok, és csak irigykedem.

Ehhez képest a lengyel irodalom, amiből a doktori témádat választottad és amiből fordítasz is magyarra, miért szippantott magába?

Én ugye oroszosként kezdtem, és utána közeledtem a cseh meg a szlovák felé, mert voltak ismerőseim is, meg azt láttam, hogy – főleg a szlovák – teljesen terra incognita, legalábbis egy erdélyi magyar perspektívájából, és számomra nagyon izgalmas volt, vannak nagyon jó szlovák szerzők, akik érdekeltek, de végül se a csehet, se a szlovákot nem tudtam rendesen megtanulni – valamennyire igen, mert tudok olvasni, de ezt inkább azért, mert hasonlítanak más szláv nyelvekre –, nálunk BBTE-n nem tanították. Tanították viszont a lengyelt. Zseniális volt a lektorunk, neki nagyon sokat köszönhetek. Tulajdonképpen az ő ötlete volt, hogy mivel orosz mesterképzés nincs, próbáljak meg áthallgatni a Jagelló Egyetemre. Ezt megtettem, akkor már tudtam azért lengyelül és lettek lengyel ismerőseim, és ha már ott voltam, és jártam az orosz órákra, akkor bekönyörögtem magam, kihasználva a bolognai rendszert, a polonisztika kurzusokra is. Lengyelországnak az volt az előnye, hogy itt van közel, nem kell hozzá vízum. Régebb álmodtam arról, hogy Oroszországban fogok élni, most már azért nem álmodom egy ideje ilyesmiről... meg hát azóta lett egy lengyel férjem, bár ez nem tartott ott, mert épp ő volt az, aki nagyon el akart menni Lengyelországból, de azért folyton visszatérünk, vannak állandó kötődések.

Tehát végül a férjed javaslatára költöztetek Helsinkibe?

Igen, ő finn-lengyel tolmácsként ment oda, és megtanított finnül engem is valamennyire, amit aztán elfelejtettem…

Helsinkiben biológia szakra iratkoztál be.

Igen, bár ez azért így erős megfogalmazás, ott van egy úgynevezett nyitott egyetem, és én oda iratkoztam be, jártam is biológia órákra, de csak azért, mert úgy terveztem, hogy utána beiratkozok majd az igazi képzésre. Ezt nem tettem meg végül, mert rájöttem, hogy túlságosan félek az emberektől, nem tudok felszabadult lenni, általában nem érzem magam otthonosan, mert annyira soha nem lesz jó a finnem, hogy akcentus nélkül és teljesen helyesen beszéljem. A kurzusokat már akkor értettem, de ettől függetlenül nem láttam, hogy a diáktársaimmal cseverészni fogok, és attól féltem, hogy öt éven keresztül őrült magányos leszek, és nem bírom ki.

De beiratkozhattál volna biológiára más országban is…

A biológiára azért gondoltam, mert Finnországban a szlavisztikám nagyon nem ért semmit – igaz, Magyarországon sem ér nagyon sokat, de azért valamivel többet mégis –, és kerestem valamit, aminek több értelme van. Ezen túlmenően pedig Budapestre már kvázi szerzőként jöttem vissza, meg azért, mert irodalommal akartam foglalkozni.

Amikor visszajöttél Budapestre, mi volt a következő lépés, a doktori?

Nem… Azt hiszem, hogy egy multicégnél kezdtem dolgozni, aztán több multicégnél dolgoztam egymás után, hogy rájöjjek, hogy ez nem olyasmi, ami az én profilomhoz olyan nagyon illeszkedne. Aztán dolgoztam az Írók Boltjában, az jó volt, de közben időről-időre pályáztam szerzői rezidenciaprogramokra, és amikor azokról visszajöttem, tartottam még szünetet, írtam még valamennyit. Doktorira csak a Covid évében iratkoztam be, a kettő nem függött össze egyébként, egyszerűen így alakult.

Mivel foglalkozol a doktorin?

Van az irodalomnak egy olyan ága, aminek a nevét magyarra nem nagyon lehet lefordítani, úgy hívják, hogy post-memory, a holokauszttúlélők gyerekei és unokái által alkotott művészet, ami végül is a szülők, nagyszülők emlékeihez kapcsolódik, nem közvetlenül az élményekből, hanem az emlékekből alkotott emlék, innen a név.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy lefordítottad magyarra Mikolaj Grynberg kötetét, A kivonulás könyvét, amelyben '68 után Lengyelországból emigráló zsidókkal készített interjúk olvashatóak, és amely elképesztő látlelet a holokauszt után is tovább élő antiszemitizmusról?

Annyiban nem, hogy ezt a könyvet még azelőtt fordítottam le, mielőtt beiratkoztam volna a doktorira, de amúgy igen, ez a témakör korábban is érdekelt, meg Grynbergnek vannak olyan könyvei, amiket a doktorinál is használok. De ebbe a könyvbe úgy futottam bele, hogy van egy jó barátom, aki Krakkóban lakik, lengyel anyanyelvű, de valamennyire olvas magyarul, és az új megjelenéseket egy ideig mindig postáztuk egymásnak, ő a lengyel könyvpiacról, én a magyarról. Így került hozzám ez a '18-ban megjelent könyv, és hát az állam leesett, fogalmam sem volt, hogy ilyen létezett. Úgy gondoltam, hogy annyiféle szempontból releváns, hogy érdemes lefordítani, úgyhogy megtettem.

Első látásra úgy gondolná az ember, hogy interjúkat könnyebb fordítani, mint szépirodalmat. De gondolom, hogy azért ebben a munkában is volt kihívás…

Leginkább talán az, hogy minden megszólaltatott személy kicsit másképpen beszél. Fordítástechnikai szempontból is komoly kérdés volt az, hogy olyan embereket, akik már rég nem Lengyelországban élnek, tehát egy picit törve beszélik a lengyel nyelvet, hogyan fordítsak. Meg egyáltalán az, hogy a különböző árnyalatoknak itt azért sokkal nagyobb az etikai súlya, mert végül is egy élő embernek a portréját alakítom ezáltal. Aztán számtalan olyan terminus technicus volt, amire vagy nem volt magyar megfelelő, vagy talán volt, de nagy kérdés volt, hogy hol találom meg ezeket. A másik dolog pedig, hogy sokkal elliptikusabban fogalmaztak az interjúalanyok, mert egy élő beszélgetés volt, és volt bennük egy csomó olyan utalás, ami például az akkori sorkatonai szolgálatra vonatkozott, és én nem értettem meg, utána kellett néznem, a férjem szüleit hívogattuk telefonon, hogy ez meg az milyen volt. De egyébként összességében azt mondanám, hogy szépirodalmat tényleg nehezebb fordítani.

Szépirodalomból hogyan válogatsz? Milyen nyelvekből fordítottál eddig magyarra?

Lengyelen kívül románból fordítottam egy novellát, most is román fordításon dolgozom, de az irodalomelméleti dolog, utána meg lehet, hogy még fogok románból fordítani novellákat. Nemrég fejeztem be egy héber nyelvű könyv fordítását. Lengyelből se fordítottam nagyon sokat, egyrészt megbízással fordítottam például a Szabadság lakótelepet, az egy képregény, azon túl csak rövidebb szövegeket, és folyton vannak ötleteim, csak az a baj, hogy kicsit úgy vagyok vele, hogy ha van arra is ötletem, hogy mit írjak, és arra is, hogy mit fordítsak, akkor legtöbbször az írást részesítem előnyben. Bár most szeretnék áttérni inkább a fordításra.

Pihenésképpen?

Mert olyan szempontból jobb érzés, hogy az ember biztos benne, ez egy jó szöveg lesz. Amikor írok, nyilván vannak kétségeim. Amikor fordítok, akkor azért választom ki az illető szöveget, mert úgy gondolom, hogy nagyon is fontos, hogy mások is megismerjék. Nem tudom pontosan, hogy miért és hogyan alakult ez ki bennem, de számomra az, hogy ajánlok egy könyvet valakinek, az egyfajta rendkívül intim kommunikáció. Talán az egyik legintimebb, amit el tudok képzelni. Emiatt volt nagyon jó az Írók Boltjában dolgozni, többek között. És ilyen szempontból irtó bensőséges érzés az, hogy lefordítok valamit, és azt mondom, hogy sziasztok magyar olvasók, ezt olvassátok, nagyon megéri, tetszeni fog.

Ha kiválasztasz egy szerinted fordításra érdemes szöveget, akkor könnyű hozzá magyar kiadót találni?

Nem annyira. Egy fordításkötetet sokkal többe kerül kiadni, mint egy olyan kötetet, ahol csak a szerzőnek fizet az ember honoráriumot, másrészt meg az is mindig kérdés, hogy a jogok hol vannak. Meg a másik dolog az, hogy sajnos az a benyomásom, hogy egyre kevésbé olvasunk külföldi szerzőket, egyre inkább kezdünk bezárkózni, és itt most inkább a magyar olvasókra gondolok, amikor ezt a többes számot használom. Nagyon kis esélye van egy nem kanonikus külföldi szerzőnek eljutni az olvasókhoz, legtöbb esetben az, hogy kiadom egy lengyel szerző kötetét, jótékonysági akcióhoz mérhető.

Amikor azt mondtad az előbb, hogy nem sokat ér Budapesten sem, hogy szlavista vagy, ez mire vonatkozott? Erre, hogy nincs piaci igény arra, hogy fordítóként működj, vagy telített a piac, már megvannak a bejáratott lengyel-magyar fordítók?

Hát a műfordítás annyira nem fizet, azt jobb, ha az ember meghagyja hobbinak. Én fordítok szakcikkeket is lengyelből meg angolból, ez se feltétlenül jól fizető dolog, de még ez is van, és viszonylag rendszeresen érkezik ilyen megkeresés. Nagyon szívesen fordítanék ennél sokkal szakmaibb dolgokat is, mert azt viszont megfizetik, de arra nincs különösebb igény, mert ezt centralizálták, van egy okmányiroda és hitelesített fordításokat csak és kizárólag ott lehet kapni, az összes többi fordítóiroda bebukott Magyarországon, miután ezt létrehozták. Pillanatnyilag minden, ami a kultúrával függ össze, kábé hobbinak tűnik ebben a közegben.

Az jutott az eszembe, amikor mesélted, hogy több multinál is dolgoztál, mielőtt rájöttél volna, hogy ez nem neked való, hogy ez az időszak azért nem volt teljesen hiábavaló, mert írtál ebből is egy regényt, a Majd ha fagy egyik történetszála ebből táplálkozik.

Igen, ha az ember mazochista, akkor a multicégek világa nagyon izgalmas közeg, mert kicsiben egy társadalom, meg lehet figyelni, hogy hogy alakulnak ki identitások. Ha valaki nem volt multis, nem gondolná, hogy mennyi erőt fektetnek be abba, hogy egy alkalmazotti identitást létrehozzanak, mindenféle programok megszervezésével, különböző etikai keretet kialakítva, de még olyan szinten is, mint az egyik volt munkahelyemen, ahol voltak olyan nyitott napok, amikor az ember behívhatta a szüleit, megmutogatni nekik, hogy nézzétek, legyetek büszkék rám, ez az én számítógépem. Naponta reggeltől estig telefonálgatok, és állásinterjú-időpontokat időzítek különböző emberekkel. És akkor jöttek a szülők, és hümmögtek, hogy hát, nem volt hiába… Nagyon durva volt.

Közben tudatában is voltál annak, hogy ez regénytéma lehet és emiatt felül tudtál emelkedni a helyzeten, vagy erre csak utólag jöttél rá?

Közben is tudtam, és nagyon figyeltem, azért is igyekeztem minél tovább bírni, más kérdés, hogy nyilván nem rossz dolog, ha az embernek van egy szolid munkahelye. De tényleg abszolút úgy viszonyultam hozzá, hogy ez kutatandó. Mindig volt bennem remény, hogy talán nem mindenhol van így. Valahányszor váltottam, kiderült, hogy nagyjából mindenhol így van, csak mások az eszközök.

A regényeid borítója a testvéred grafikáinak felhasználásával készült. Hogy működtetek közre, olvasta már készülés közben a szöveget?

Olvasta, persze. Igazából én úgy vagyok vele, hogy egyrészt nagyon nem szeretek senkit leterhelni azzal, hogy félkész szövegeket küldözgetek neki, másrészt viszont nagyon nagy szükségem van arra, hogy valaki még átolvassa. Mivel ez engem feszélyez, másrészt meg szükségem van rá, ezért elsősorban a családom nyeri el a külső szem státuszt. Úgyhogy ő is olvasta. Azt hiszem, hogy nagyon hasonlóképpen gondolkodunk képekben, csak ő sokkal jobban csinálja, mint én. Nagyon örültem, amikor rábólintott, amikor megkértem az előző kötetemnél, hogy ő rajzoljon valamit, és tényleg, az egy olyan borítókép volt, aminek csodájára jártak, és ez is olyan, amit most rajzolt.

Milyen érzés, amikor lezársz egy könyvet, megvannak a könyvbemutatók, és a kezedbe foghatod a példányt?

Az, hogy a kezembe foghatom a példányt, semmilyen, attól nagyon furcsán elidegenedtem. Nem tudom, hogy ez a „halott szerző” miatt van, vagy egyszerűen amiatt, hogy az Írók Boltjában volt olyan, hogy el kellett adnom a saját könyvemet... Már akkor is azt éreztem, hogy furcsán semmilyen érzés. A bemutatóktól pedig rettenetesen zavarban vagyok mindig.

De maga a befejezés, ami igazából sokkal hamarabb megtörténik, mint az, hogy a könyv kiadásra kerüljön, az rendkívül szomorú dolog. Egyrészt amiatt, amit mondtam, hogy az ember nagyon elképzeli a szereplőit, tényleg állandóan ők járnak a fejében, egy regény esetében évekig ők járnak a fejében, és konkrétan bármi mást csinál, ott vannak folyamatosan, teljesen beszűkíti az ember intim terét, és nagyon kell rájuk figyelni, mert azért vannak ott. Tudom, hogy ez komikusan meg nagyzolóan hangzik, de tényleg így van, nem hittem volna, hogy ennyire intenzív tud lenni. Ez a része nagyon fárasztó és frusztráló egy idő után, emiatt azt érzi az ember minden egyes pillanatban, amit nem írással tölt, hogy őrült időpocsékolás, amit folytat, ami ismételten frusztráló. Másrészt meg ezek a szereplők társak, akikhez az ember ragaszkodik, és abban a pillanatban, ahogy leteszi a tollat, az utolsó mondat végén eltűnnek. Ez egyfajta gyászfolyamat.