Az emlékezés harca – Tamás Gáspár Miklós Kolozsvári esszéiről

Azt mondhatnánk, hogy egy magyar kontextusban is periférikusként kezelt, kisebbségi társadalom elmúlt félévszázad történeteinek, szereplőinek, helyzeteinek elmondása rendkívül partikuláris vállalkozás. Különösen egy olyan szerző tollából, akinek szellemi magatartása egész életében a világpolgáré volt, akkor is, amikor nem lehetett az, és akkor is, amikor már azzá lett. A lokalitásnak, az egyedinek, a kisléptékű emberi világnak ezek a részletes felidézései egy romantikus – konzervatív életérzés lenyomataiként is olvashatók. Ugyanakkor az esszék személyes hangvétele mögött nem csak egy kis világ megmentésének kísérlete áll az emlékezés számára, hanem az adott korszak egész világot foglalkoztató kérdéseihez való viszonyulás a pártállami diktatúrák ezen szigetén, Kolozsváron és szélesebb értelemben Romániában, nagyjából az ezerkilencszázötvenes évek elejétől a hetvenes évek végéig, illetve a rendszerváltás utáni már visszatekintő szövegekig. A vállalkozás puszta múltba révedését ennek a kisebb térképnek és a személyes perspektíva fokozatosan kiépülő világtérképének az egymás mellé helyezése menti meg. A világtérkép itt a művelődéssel kezdődik és a személyes kiszabadulás, majd felszabadulás korszakával teljesedik ki. De mindvégig az írástudói tájékozódás, a reflexió marad a szélesebb skála forrása, nem a tengerentúli repülőjegyek, amikor már lehettek.

A romantikus – konzervatív és a szövegeket átható baloldali eszmeiséget összekötő kapcsolat a kritika. Nem más ez, mint a tanúságtevés és a megértés feladata: el kell mondani azt ami történt és meg kell érteni, hogy mi az, ami történt.

Ez is egyfajta egalitarizmus: az el nem felejtéshez való joga az embereknek, annak ahogyan éltek, amit tettek és amit velük tettek mások és a körülmények.

Ez az emlékezés harca. Harc a sémák ellen, a kisebbségi önértelmezés és a kisebbségi lét külső értelemzésének elfogultságai ellen, a hely nemismerete ellen. TGM kolozsvári esszéi társadalomkritika és társadalom mentés egyszerre. Bennfentes és ugyanakkor külső megfigyelője a terepnek, amelynek elhagyására kényszerült 1978-ban és ahova először 1990-ben térhetett vissza.

A szövegekben megtaláljuk a humort, a mikrorealizmus komikumát. Ez menti meg a könyvet a tiszta értekezés szigorától. TGM testkamerával sétál Kolozsvár utcáin, régmúltban és közelmúltban, és nem sajnál belebotlani azokba a tárgyakba, dolgokba, emlékekbe, szavakba, amelyek ma már egyre kevesebbek által rekonstruálható életformákat idéznek fel. A memoár prózájának és az elemző esszének a kettősége vonul végig ezeken a szövegeken. A huszonnyolc esszében lépten-nyomon felbukkan az irónia és a szeretet. A személyességen túl páratlan helytörténeti és eszmetörténeti korrajzot kapunk. Az esszéfüzér rendre lebont tévhiteket és félinformációkat a romániai magyarság nagyjából az ezerkilencszázötvenes évektől napjainkig nyúló hosszú korszakáról, az azon belüli korszakváltásokról.

A felbukkanó témák és fogalmak kikerülnek szokványos sémáikból: elsősorban az erdélyiség, magyarság, romániaiság, kisebbség, baloldal, nacionalizmus fogalmai, továbbá, főképp 1968 és 1989 kap a szakszövegekből zömmel hiányzó megközelítéseket.

Ez a hiánypótló korrajz és eszmerajz annak köszönhető, hogy TGM mindvégig a személyes közeg és a történelmi-politikai elemzés határán marad. Kisléptékű és nagyléptékű leírásai ettől lesznek sajátosan gazdagok. A határlét egyébként a szövegek más síkjain is jelen van: a magyar-magyar, román-magyar, nemzeti-baloldali, liberalizmus, protestantizmus, nyugati művelődés kelet-európai életkeretek között, interetnikai identitások, nyelvi interferenciák, interakciók a román többségi társadalommal stb.

A különböző alkalmakra született írások felvonultatnak egy sor nevet, akik egyből beágyazódnak abba a milliőbe, amely felől a szerző ablakot nyit a nagyvilágra: Bretter György, Szász János, Szilágyi Júlia, Balogh Edgár, Bálint Tibor, Szilágyi Domokos, Ágoston Vilmos, K. Jakab Antal, Cs. Gyimesi Éva, Marosi Péter, Nussbächer Melinda, Tóth Sándor, Bodor Ádám, Orosz Lujza, Szőcs Géza, Balla Zsófia, Kányádi Sándor, Sutő András, Pusztai János, Nagy István, Schuller Rudolf és mások. Továbbá értékes regiszterét kapjuk a tájékozódás korabeli forrásainak, első sorban lapok címeinek: Előre, A hét, Igaz szó, Korunk, Utunk (1990 óta Helikon), a három nyelven megjelenő Echinox, amely a többnyelvű romániai kultúrateremtés páratlan fóruma volt, a magyar írástudók által is kedvelt román művészet- és társadalomelmélet folyóirat a Secolul 20 (Huszadik század).

Hogyan értette egy nemzedék magyar és román értelmisége Csehszlovákia szovjet megtámadását 1968-ban? Mit jelentett ebben a korban a francia és nyugat-német baloldali hatás, miközben szinte egyáltalán nem lehetett utazni, szigorú cenzúra volt, bebörtönzés és megverés? Hogyan alkotott egységet a kisebbségi önérzet és az antinacionalizmus? Hogyan lehetett a kolozsvári hetvenes évekbeli fiatal értelmiség egyszerre antisztalinista és a kapitalizmus kritikusa? Hogyan segített a világpolgáriság személyes mércéje – a művelődés, a nagykánonok, távoli szerzők és korok tanulmányozása – nem csak az értelmiség köreiben, a provincializmus ellen?

Bezártságukban nyitottá nevelődött emberek. Ezt az életérzést közvetíti TGM, miközben a romániai szocializmus évtizedeinek régészeti munkálatait végzi, a mindennapok felidézését, aminél talán semmilyen tudományos elemzés sem mutathatja meg jobban, hogy milyen volt az élet maga.

Többek között a zoknistoppoló, a gombostű és a majó, a vegyesboltok ma már szürreálisnak tűnő kellékei. A mindenféle determináltságon való felülkerekedés vágya, amelyben ez a háború utáni évtizedben született nemzedék (és részben tanáraik) egy elnyomó, zárt, provinciális közegben volt mégis szellemi kortársa lényeges témáknak a korabeli nyugaton: antirasszizmus, homofóbia-ellenesség, egyén és kisebbség, zsarnokság, népek joga, antimilitarizmus. A determinizmus drámája különösen átható fájdalommal jelenik meg a „Nussbächer Melinda” című memoárban, amely arról szól, hogy az ötvenes években összegyűlnek az osztálytársak Melittáéknál, és elhangzik, hogy a család kivándorol és soha többet nem jönnek vissza. Ettől a gyerekek mind sírva fakadnak.

Ami ezekben az életképekben megjelenik, az nem azonos a mai értelemben vett nacionalizmus, baloldal, jobboldal, nemzet, identitás, stb. kipreparált címkéivel, hanem egy konkrét történelmi alakzatban és a személyes életek prizmájában jelennek meg, ahogyan ezek akkor és ott a maguk valóságában léteztek. A „Tudod, Mariskám” szépirodalmi szöveg, amelyet egy könyvben talált, 1914-ben Kolozsváron íródott dedikációban megemlített név ihletett. Mariska fiktív életútja egy nő lehetséges huszadik századi történetét meséli el. A „Punga” (szatyor románul) Bálint Tiborról szól, magával ragadó irodalmiságát megjelenésekor Esterházy Péter is észrevette a Élet és Irodalom hasábjain.

Ennek az esszéfűzérnek a szerző kétezerhúszas évekig terjedő eszmefuttatásai világról, hazáról (egyikről-másikról), társadalomról, személyekről, mindvégig Kolozsvárról indulnak el, ez a gravitációs pont teszi őket saját történetekké.

Valaki azt mondta, hogy minden egyes pont az univerzum tetszőleges középpontja. Az egyik Kolozsvár.