Másfél év munkáját sűrítették össze egy művészfilmbe a Fiatalok a változásért program résztvevői

Olyan 14 és 20 év közötti fiatalok jelentkezését várták a Fiatalok a változásért programba, akik szakiskolában vagy líceumban tanulnak, és nyitottak arra, hogy csoportos és egyéni foglalkozások során merüljenek bele különböző témákba. Kiemelt szempont volt, hogy a résztvevők nyitottak legyenek az együttműködésre, hiszen a program elsődleges célja az volt, hogy közelebb hozza a különböző ifjúsági közösségeket.

Kezdetben külön csoportokban zajlottak a foglalkozások, majd a későbbiekben fokozatosan összevonták a résztvevőket. Készítettek színpadi előadást Tamás Boglár színész közreműködésével, Kedves-Tamás Hanga zenei mentorként vett részt a programban, Borbély András pedig gitározni is megtanított pár gyereket.

Ezek mellett az irodalom is szerves részét képezte a foglalkozásoknak. A 16 perces művészfilmben, ami a Madarak címet viseli, a gyerekek saját verseik mellett kortárs irodalmi szövegekből is merítettek, többek között Rafi Lajos Cigány ősz verséből, Győrffy Ákos A hegyi füzet című művéből, Jidi Majia Én, a hópárduc költeményéből, valamint a Valaha madarak voltunk cigány eredetmondából is idéztek.

Milyen módszerekkel dolgoztatok együtt a gyerekekkel a projekt alatt? Mi vált be a legjobban?

Számomra a módszereknél fontosabbak voltak az alapelvek. Például, ha nem muszáj, nem használom a „szociális gondozott”, „hátrányos helyzetű”, „szociális szolgáltatás” kifejezéseket, vagyis nem egy semleges szakmai szemüvegen keresztül látom az egész problematikát. Úgy látom, ez a semleges „professzionális” hangnem elfedheti, hogy itt elnyomók és elnyomottak vannak (még ha magukat nem is így definiálják), és hogy a szakmai ügyek gyakran közösségi, morális és politikai kérdésekkel és érdekekkel ütköznek. Nem jó, ha úgy teszünk, mintha csak bizonyos társadalmi csoportoknak lenne „szociális helyzete” és „specifikus kultúrája”, és nem foglalkozunk azzal, hogy mondjuk a középosztálybeliek, a vállalkozók, az újságírók vagy akár a szociális dolgozók milyen szociális, kulturális, közösségi-politikai pozíciókat reprezentálnak, és hol helyezkednek el a társadalmunkat keresztül-kasul átszövő elnyomási-kizsákmányolási hierarchiákban és érdekeltségi hálózatokban. Ha vannak hátrányos helyzetűek, akkor privilegizáltak is vannak és ez a két pozíció összefügg, egymáshoz viszonyítva léteznek és alkotják meg a közös társadalmi terünket.

Vagy ugyanígy nagyon fontos a deszegregáció elve. Van egy olyan kimondott-kimondatlan elképzelés és gyakorlat, mely szerint kell ugyan fejleszteni a „hátrányos helyzetűeket”, de ezt elkülönítetten kell megtenni egész addig, míg sikerül őket annyira „felzárkóztatni”, hogy beléphetnek a „normális” társadalmi viszonyok közé. És akkor itt mindenféle jóslatok szoktak következni arról, hogy hány évtizedre és generációra van szükség ahhoz, amíg mindez bekövetkezhet. Én mindezt fordítva gondolom: az elnyomottak nincsenek „kívül”, mivel az elnyomási logika a társadalmunk szokásos-normális működésmódja,

az elnyomottak elnyomottként részesei ennek a társadalomnak, épp ez ebben a szörnyű;

a deszegregációt pedig most rögtön kell elkezdeni, egyszerűen annak felismerésével, hogy a szegregált csoportok jelenléte a mi társadalmunk alapvető jellemzője, s ezt meg kell változtatni, előbb fejben, majd projektekben, mint amilyen az enyém is volt, harmadszor a mindenféle intézmények szintjén, és így tovább… Az elnyomottak nem egy másik világban élnek, hanem ez egy közös világ, ők mi vagyunk.

Tehát az alapelv itt az, hogy átgondolt fokozatossággal ugyan, de viszonylag gyorsan inkluzív módszereket, csoportokat, illetve intézményeket kell létrehozni, amelyek lehetővé teszik a biztonságos kapcsolódást és együttműködést az erőszakosan elkülönített társadalmi csoportok képviselői között. Ezeknek viszont nem az a célja, mint sokan gondolják a szociális szakmán belül is, hogy az elnyomottakat „megneveljük” vagy megváltoztassuk a „mentalitásukat”, hanem hogy megváltoztassuk magát a meglévő társadalmi struktúrát és gyakorlatot, hogy megszüntessük az erőszakos elkülönítést, és helyreállítsuk az emberi kapcsolatokat. Ennek következményeként fog mintegy magától elindulni mind az alávetettek, mind az elnyomók vagy a velük cinkosságban lévők úgynevezett „mentalitásának” a megváltozása, és ekkor majd maguk dönthetnek arról, hogy mennyire és milyen tekintetben akarnak elkülönülni, vagy elfogadni a kölcsönös létezést.

Az alapelvek után jönnének a módszerek. De ezeket nem mesélem el, mert akkor túl hosszú lesz a válaszom, s kikészülnek az olvasók.

Több interjúban is megemlítetted, hogy nem volt egyszerű a kisebb csoportokat összevonni. Milyen nehézségekkel találkoztatok? Hogyan kezelték a gyerekek a csoporton belüli különbségeket?

Leginkább az volt nehéz, hogy egy „elfogadó” vagy „toleráló” viszonynál mélyebb lehetőségeket nyitó kapcsolati tér jöjjön létre; hogy ne csak elfogadják, de értsék, érdekeljék és érezzék is egymást. Egy felületi szinten a legtöbb ember talán „nyitott”. Az előítéletek azonban nem úgy működnek, hogy az emberek nyíltan és tudatosan vallják ezeket, bár nyilván sok ilyennel is találkozunk. Hanem például úgy, hogy a viselkedésbeli, véleménybeli, attitűdbeli különbségeket, ha ezek szignifikánsan eltérnek a saját közegünkben megszokottól, reflexszerűen valamilyen furcsaságnak, vagy hibának, hiányosságnak vesszük, a különbséget rögtön és spontán módon értékeljük is, és nem adunk második esélyt. Az ítélkező, címkéző attitűd elég erős, valahogy benne van ez a kultúránkban, és ehhez nem kell olyan nagyon „másnak” lenni, a tinédzserek is folyton értékelik egymást, miközben önmagukat keresik. Eközben a minősítő aktusok mindig „énesítő” aktusok, tehát a minősítés mindig önpozícionálás is, azért van szükségünk rájuk, hogy tudjuk, hol vagyunk, kik vagyunk. Ebből aztán sok galiba keletkezhet.

Aztán ott van az, hogy az előítélet gyakran nem nyílt előítéletként, hanem sokkal alattomosabban, félelem-érzésként, szorongásként, bizalmatlanságként, fantáziaként jelentkezik, vagy mondjuk testi gesztusokban köszön vissza. Nagyon pontos példát mondott nemrég az egyik őrkői roma srác: ha bemegyünk a városba, „húzódoznak” tőlünk az emberek – mondta. Ez a „húzódozás” nem mindig tudatos és szándékolt, hanem amolyan „habituálódott rasszizmus”, de azonnal dekódolt jelzés annak számára, aki ezt szisztematikusan elszenvedi. Előfordul, hogy az egyenlőség és igazságosság nevében olyasmit várunk el öntudatlanul, amihez egyesek rendelkeznek feltételekkel, mások meg nem.

Voltak speciális nehézségek is. Például a gyerekotthonokban élő és a telepi fiatalokat összekötötte az, hogy mindannyian romák voltak, tehát volt egy nagy egymásra-találási felület. Ugyanakkor a hosszabb távú folyamat során az is kiderült, hogy a különböző intézményi és egzisztenciális beágyazottságból fakadóan nagyon más a többségi normákhoz, ugyanakkor a cigánysághoz mint lehetséges identitásmintához való viszonyuk is. Emellett a diszkriminációs tapasztalataik és a traumáik szerkezete is más, szóval nem egykönnyen értik meg egymást hosszabb távon.

Az inkább falusi, szakközepes, munkásosztályi hátterű és az inkább városi, elitgimis, középosztályi hátterű fiatalok közti habituális különbség is jól nyomon követhető volt. Itt is megvolt a határok átlépésének az igénye és tere először, aztán a folyamat legvégén elindult egy lassú visszarendeződés.

Tehát nem ringatom magam abban az illúzióban, hogy legyőztük a társadalmi távolságokat. Inkább azt mondanám, hogy időlegesen sikerült semlegesíteni azoknak az intézményes mechanizmusoknak a hatását, amelyek ezeket a távolságokat folyamatosan újratermelik és már nagyon korán beírják a határokat a gyerekek habitusába, térhasználatába, személyiségjegyeibe.

Én azt láttam, hogy úgyszólván természetes és spontán emberi igényük, hogy átlépjék ezeket a határokat, hogy legyőzzék a társadalmi távolságokat, hogy megtalálják egymást, és magukat egymásban. Csakhogy a társadalmi tér felosztása, például a középosztály és a munkásosztály intézményes elkülönítése és hierarchikus viszonyba rendeződése már középiskolai szinten, a romák lakóhelyi és iskolai szegregációja, a városiak és falusiak közti elérési és státuskülönbség, röviden tehát a társadalom hatalmi struktúrája erősebb ezeknél a spontán emberi igényeknél. Ezeken csak nagyon tudatos társadalomszervezési programmal lehetne változtatni.

A gyerekek sokat meséltek arról, hogy mennyi mindent tanultak a projektnek köszönhetően. Verseket írtak, megtanultak gitározni, de sokan azt is megemlítették, hogy nyitottabbak lettek és már nem félnek annyira a beszélgetések kezdeményezésétől. Mentorként te mire vagy a legbüszkébb?

Arra, hogy ebben az értelemhiányos mintha-társadalomban sikerült az érzékeny értelmesség látszatát kelteni.

Hogyan született meg az az ötlet, hogy kisfilmet csináljatok?

Ha jól emlékszem, ez az ötlet a nővérem fejéből pattant ki először, miközben arról beszélgettünk, hogy épp merre tartok a munkámmal. Olyan szintetikus forma kellett, amiben össze lehetett gyúrni a különféle aktivitási területeket, a zenélést, a szövegírást, az egymáshoz kapcsolódás különféle szintjeit, illetve megmutatható volt az arcok sokféle szépsége, ami a kezdettől fogva lenyűgözött engem a csoporttal való találkozásokban. Fontos volt az is, hogy személyes vonásokkal jelen lehessen lenni, de még se legyen kockázata az önfeltárásnak, mert az egész valahogy áttételes, „el van emelve” a hétköznapi valóságtól. Azt az igényünket is ki akartuk elégíteni, hogy hatni akarunk a világra, a környezetünkre, ami sokunkban már a kezdet kezdetén jelen volt. Továbbá elég nyilvánvaló, hogy a videó az egyik, ha nem a legfontosabb médium, kommunikációs forma a kortárs kultúrában, szóval kézenfekvő volt, hogy ezzel érdemes nekünk kísérletezni, ez az, amit megpróbálhatunk esetleg a szokásostól eltérően használatba venni.

Bizonyára nem véletlenül választottátok a Madarak címet a kisfilmeteknek. Mesélnél a cím jelentőségéről és hogy miért erre esett a választás?

Nem annyira szerencsés, ha az alkotók interpretálják az alkotásukat, és jobb az, ha a mű képes magát megmagyarázni. Úgyhogy rövid leszek. A címet nem a véglegesség szándékával, az operatőrünk adta, a csapat pedig megszavazta véglegesnek. A filmben szereplő cigány eredetmonda a dolog kulcsa, amelyben az a jó többek között, hogy nem szükséges cigány eredetmondaként hallgatnunk, kortárs magyar költeményként is működik. A többit a nézőkre bíznám.

Hogyan választottátok ki azokat a szövegeket, amik a Madarakban elhangzanak?

A dolog úgy kezdődött, hogy megszületett a fejemben a vízió, ami szerint a film teljesen különálló jelenetek sorozata lett volna, amelyeket csak az köt össze, hogy mindegyik valamilyen éles ellentétet, szembenállást, kontrasztot, feszültséget jelenít meg. Elkezdtem ehhez irodalmi szövegeket válogatni és montázsolni, hogy legyenek valamilyen minták, példák, amikkel demonstrálni tudom a csapatnak, hogy mire gondolok. Aztán ahogy elkezdtünk ezzel a koncepcióval dolgozni, olvasópróbákat tartani, elkezdődött a szövegírás, és a gyerekek írtak olyan szövegeket, amelyekben ezt a kontraszt-elvet próbálták alkalmazni és a maguk módján értelmezni, ilyen például az idegen-ismerős ellentétre épülő szöveg, aminek az ötlete Adorjántól származik.

Voltak már meglévő szövegek is, amiket a jelenetesítés során sikerült egy ilyen kontrasztszituációban értelmezni, ilyen például Ákos szövege, amelyet Misivel adnak elő a páros osztálytermi jelenetben, és ahol egyfajta belső dialógusként viszik színre az amúgy egyszólamú verset. Vagy ilyen Virág és Szimóna jelenete, amely Virág szövegére, az árulás-bizalom ellentétre épül. Nekem persze még sokféle szövegpárosításom volt, egészen vad ötletekkel is, amiket végül közös megegyezéssel kihagytunk, mivel az alapelv az volt, hogy a csoport saját szövegeinek van prioritása.

Van olyan szöveg, amelyet a forgatás napján láttam először, akkor mutatta meg Mária, gyorsan áthelyeztünk benne egy-két súlypontot, elhagytunk egy mondatot, egy másikat áthelyeztünk, rögtön volt jelentkező a szöveg megtanulására, Bogi mindig jött a jó kis spontán ötletekkel, amelyek szituációba tették a szöveget, és taddámm, kezdődött a forgatás. Nyilván többször elpróbáltunk és fölvettünk mindent, de elég sok spontán, improvizált helyzet volt.

Mi volt a stratégia a forgatásra? Mennyi idő alatt készült el a film?

Három délután és egy teljes nap forgattunk. Az első helyszín a Salamon Ernő Líceum volt, itt vettük fel az osztálytermi, folyosói jeleneteket, meg az intézményből való komor kivonulást. A második pedig egy erdő melletti panzió udvara, ahol egy háromnapos tábort szerveztünk, és ahol szinte végig ott volt velünk az operatőr. Ez a tábor volt, azt hiszem, az egész munkafolyamat csúcspontja, addigra ért be minden részfolyamat. És még a késő őszi fények is elképesztően szolidárisak voltak velünk.

Eddig milyen visszajelzések érkeztek a filmről?

Nagyon pozitív, de nem túl kifejtett visszajelzések. Úgy tűnik, érzelmileg üti meg inkább a nézőket, sokan jelezték például, hogy elsírták magukat, vagy elszorult a torkuk. Másfelől meg, úgy érzem, hogy határeset ez a kis film, ezért is nehéz mit gondolni róla. Az operatőrt leszámítva mindenki teljesen kezdő, vagy még kezdő se. Valójában fogalmunk sincs, hogyan kell filmet csinálni. Tehát egyszerre teljesen amatőr az egész, miközben ott van az „amateur” eredeti jelentése is, hogy valami olyasmi ez, amit szerelemből, szenvedélyből, lelkesedésből csináltunk. Aztán meg egy szociális projekthez inkább valamilyen dokumentarista vagy riportfilm-szerű dolog illett volna, de az meg olyan kiszámítható. Ezért gondoltam, hogy inkább kísérletezzünk irodalmi szövegekkel, s ne engedjük, hogy az irodalom csak a decens kis burzsujok privát klubszórakozása legyen. Szóval nem annyira profi, de azért van benne valami különös és szívhez szóló, a periféria poétikája.

A program 2024 decemberében véget ért, a gyergyói közönségnek januárban mutattátok be a filmet, és most már Youtube-on is megtekinthető a Madarak. Ezzel teljesen lezárult a munkád a gyerekekkel? Fogjátok még tartani a kapcsolatot?

Az a terv, hogy márciustól egy másik projektben fogok dolgozni velük vagy közülük többekkel még további egy-másfél évet. Ez nem művészeti projekt lesz sajnos, de azért szerintem fogunk barkácsolni ezt-azt.