T. Szabó Levente: Jókai Mór korának magyar Netflixe volt

Jókai Mórt mindenki ismeri. Vagy legalábbis azt hiszi. Az iskolában megtanultuk, hogy ő a nagy mesemondó, aki regényfolyamokat írt, hosszú, véget nem érő mondatokban fogalmazott, és végtelen leírásokkal tudta nyújtani regényeit. De ha ennyire fárasztó, miért volt a maga korában bestsellerszerző? Miért kapkodtak a regényei után, és hogyan lett belőle a korabeli magyar tömegkultúra egyik legnagyobb alakja?

Idén 200 éve született, és ez jó alkalom arra, hogy ne múzeumi figuraként tekintsünk rá, hanem feltegyük a kérdést: mit kezdjünk ma Jókaival? Hogyan lehet egy klasszikust úgy életben tartani, hogy ne egy poros szerzőről beszéljünk, hanem egy olyan íróról, aki valójában mindig is tudta, hogyan kell eladnia magát és történeteit? T. Szabó Levente irodalomtörténésszel, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanárával beszélgettünk arról, hogy mennyire káros, ha az irodalmi kánonokat kőbe vésik, és hogyan lehet egy régi nagy nevet úgy a köztudatban tartani, hogy ne csak múltja, hanem jelene is legyen.

Jókai mindig is fontos szereplője volt a magyar irodalomtanításnak. De hogyan változott az elmúlt évtizedekben a megítélése? Mit gondol, az oktatás képes lekövetni ezeket a változásokat?

A szakma látványosan átalakult, és nyilván nem csak Jókai megítélése változik, hanem jó néhány nagy életmű, számos elvi kérdés, vagy épp a klasszikus magyar irodalom státusának a kérdésköre is átalakulóban van. Az oktatás néha tudja követni ezeket a mozgásokat, néha viszont eszközök hiányában lemarad. Fontos lenne, hogy a tanárok, diákok és az érdeklődők megfelelő támogatást kapjanak ahhoz, hogy Jókai és más klasszikusok művei releváns módon jelenjenek meg az órákon.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Hogyan különbözik a magyarországi és a romániai helyzet ebből a szempontból?

Óriási különbségek vannak. A magyarországi tanterv kötöttebb, mint a romániai, ott van jó néhány kötelező Jókai-mű, és ez látszólag kisebb mozgásteret ad a magyarországi tanároknak, mint a romániaiaknak. Itt rendkívüli a szabadság, nagyvonalú a magyar nyelv és irodalom tanításának a rendszere ebben a pillanatban: az érettségihez közeledve lesz egy kissé nagyobb a kötöttség. A tanárok egy nagyon hosszú szerzőlistából választhatnak, ahol minden korszakból vannak szerzők, és teljességgel rajtuk múlik, hogy mi kerül előtérbe. Ismerek olyan tanárt, aki szinte kizárólag kortárs irodalom révén oktat. Volt olyan egyetemi hallgatóm, aki az egyetemig elsősorban kortárs magyar irodalmat olvasott, és alig járt a kezében például Arany János-szöveg.

Ez azt jelenti, hogy van olyan diák, aki érettségi előtt egyáltalán nem olvas Jókait?

Igen, találkoztam már ilyen esettel is. De ezt önmagában nem tartom tragédiának. Az igazi kérdés számomra az, hogy nincs-e szükség valamiféle jó egyensúlyra, hogy a diákok minél többféle szöveget megismerjenek különböző korszakokból és nézőpontokból, s a változatos szöveganyag révén nagyon önbizalommal tájékozódjanak az irodalmi szövegek között. Ha csak adott típusú szöveggel találkoznak, az ferde képet adhat az irodalom egészéről is, de valójában megfosztja őket egy sor élménytől és szakmai lehetőségtől.

Mit gondol, szükséges-e változtatni ezen a rendszeren?

A magyar nyelv és irodalom romániai oktatása nyitottabb, mint a magyarországi vagy a román irodalom oktatása, de ez nem jelenti azt, hogy tökéletes. Nem dőlhetünk hátra. Ideje lenne átgondolni a hatékonyságát és korrigálni, ahol szükséges. Például Jókaira nálunk végképp nem szabadna panaszkodni, hiszen a magyartanároknak komoly mozgásterük van abban, hogy mit tanítanak az életműből.

De ne tekintsük őket szuperhősöknek, akiknek automatikusan kell ismerniük a teljes irodalomtudomány összes friss eredményét: a tanároknak olyan eszközökre van folyamatosan szükségük, amelyekkel például a különböző korosztályokhoz igazítva tudják tanítani a szövegeit – a legújabb szakirodalmi és értelmezési szempontok segítségével.

Jókai és más életművek oktatása nálunk nem úgy problémák, mint a magyarországi oktatásban, és pontosan emiatt óvatosan vagy mérlegelve kell kezelni azokat a szakmai vagy közéleti vitákat is, amelyek Magyarországon zajlanak akár a napi publicisztika szintjén. De ugyanígy csínján kellene bánni azokkal a vitákkal is, amelyek Magyarországon a tanításról szólnak, mert úgy tűnik, hogy nem mindig ugyanazok a problémáink. Fontos lenne felismernünk, hogy mintha sok szempontból jobb helyzetben lennénk. Másként meg érdemes lenne precízen látnunk, hogy miközben Magyarországon a tanári kézikönyvektől a nagyon jó minőségű segédanyagokig, a világirodalom beágyazásától a magyar irodalom oktatásába sok minden segíti az irodalomoktatást, ezen nálunk javítani lehetne.

Tóth Krisztina néhány éve felvetette, hogy Az arany ember női szereplői alázatosan szolgálják Timár Mihályt, ami torzíthatja a diákok nemi szerepekről alkotott képét. Mit gondol erről?

A felvetés nem új, Tóth Krisztina nem volt egyedül. Hosszú és elgondolkodtató a lista, van köztük híres író, neves pedagógus is, az olvasóra bízom, hogy járjon utána, egy egyszerű keresésre elég sok ilyen véleményt talál, tehát időnként előjönnek ezek a hangok és szerintem nem is olyan nagy baj ez. Merthogy alkalmat ad arra, hogy a beidegződéseinket felülvizsgáljuk.

Hiszen miért ne tennénk fel időnként a kérdést, hogy egy adott szerző vagy mű miért van a tananyagban? Főként ha még érvek is társulnak egy ilyen felvetéshez, akkor nincs ezzel semmi baj. És hát Tóth Krisztinának és másoknak is voltak érvei, ezekre meg lehet hozni ellenérveket. A legizgalmasabb ezekben a vitákban számomra az, hogy Jókai szerintem a szimptóma, valójában nem is annyira Jókairól szóltak ezek a viták, hanem kimondatlanul is strukturális kérdésekről, s ezért kellene ezekre jobban odafigyelnünk.

Mi volt a legfontosabb kérdés ezekben a véleménykülönbségekben?

Tulajdonképpen három fő kérdés húzódik meg mögöttük. Az első a nyelvi és kulturális idegenség problémája: mit kezdjünk a „régiséggel”? Mikortól válik valami elavulttá, és mit tehetünk azért, hogy a múlt érthetőbbé váljon? Nemcsak irodalmi, hanem történelmi dilemmáról is szó van: miért nehezebb feldolgozni a közelmúlt traumáit, mint például a középkor vagy a reformáció kérdéseit?

Attól, hogy egy szöveg nem a ma nyelvén szól, még nem lesz értéktelen. Nem törölhetjük el nyolcszáz év magyar irodalmát csak azért, mert nem illeszkedik a mai kulturális logikánkhoz. Az arany ember például jó vitaalap lehet a nők társadalmi mozgásteréről a 19. században, míg A Rab Ráby ironikus nyelvezetének megértése nélkül a bürokrácia paródiája veszne el. A régi szövegek befogadása tanulási folyamat, amelyhez stratégia és türelem kell.

A második nagy kérdés az irodalomoktatás szerepe: tanítunk-e irodalmat alfabetizációs eszközként, az ízlésformálás és esztétikai látásmód fejlesztésére, vagy a kulturális identitás megerősítésére? Bár a nemzeti kánon mára vitatottá vált, ha kiiktatjuk, helyét könnyen piaci logika tölti meg másodrangú lektűrökkel.

A harmadik kérdés a regionális irodalom helyzete. Nem is olyan régen Erdélyben külön tantárgyként tanították az erdélyi magyar irodalmat, amely segített kialakítani egy sajátos, helyhez kötött látásmódot. Ez nem jobb vagy rosszabb, mint más nézőpontok, egyszerűen csak más, és ugyanolyan értékes. Az ilyen regionális perspektívák eltűnése azt is jelenti, hogy egyre homogénebb lesz az irodalmi látókörünk.

Ez a regionális szempont ma már kevésbé érvényesül?

Fokozatosan eltűnt ez a perspektíva. Pedig pont Jókain keresztül is lehetne látni – ha most épp róla beszélgetünk –, hogy ez mennyire izgalmas szempont. Gondoljunk bele, hogy Jókai az egyik olyan első modern szerzőnk, akin keresztül a társadalmi képzeletben rengeteg, nem csak ismeret, de sztereotípia vagy mitológia is beépült Erdélyről.

Torockót nem gondolnánk az egyik legszebb és legegzotikusabb erdélyi falunak, ha az Egy az Istenben nem kezdődne el már a XIX. század közepén ennek a „holdbéli tájnak”, a tájszerű falunak a kitalálása. Ugyanígy ott találjuk a székely mítosz csíráját a Bálványosvárban vagy A Damokosokban, hogy tudniillik a székelyek lennének a legősibb, legtisztább, legnagyszerűbb emberek.

De visszatérve arra, ahonnan elindultunk: egy kreatív, inspiráló, vonzó, reflektált nemzeti irodalomfogalomnak fontos szerepe lehet egy kiegyensúlyozott társadalmi önképben. Ugyanígy egy egészséges, reflektált regionális önszemlélet talán segít kiegyensúlyozottabb magyar-magyar/erdélyi-magyarországi/erdélyi-romániai viszonyokat kialakítani. És sorolhatnám tovább, hogy mennyire nem mindegy, hogy egyensúlyba tudjuk-e a hozni azt a sok jó szempontot, ami miatt ma a világban irodalmat tanítanak. Épp ezért kell időnként azt a kérdést feltennünk, hogy valójában miért is tanítunk irodalmat vagy magyar irodalmat.

Egyesek szerint ma is megkerülhetetlen az irodalomoktatásban, mások inkább egy letűnt korszak képviselőjeként gondolnak már rá.

Ez attól függ, hogyan közelítünk hozzá. Jókait lehet korszerűen is olvasni – a kulcs az értelmezési szempont. Gondoljunk bele, hogy a Fekete gyémántokat, ha egy ökológiai nézőpontból olvassuk, akkor arról szól, hogy milyen erőforrás a természet, és hogy lehet-e kizárólag gazdasági tényezők alapján kezelni, hogy végtelen-e vagy véges a természeti erőforrás, etikus-e pusztán tőkeként tekinteni rá, vagy spekulatív gazdasági játszmákban felhasználni. És azt hiszem, hogy ez nagyon korszerűnek mutatja Jókait abban az értelemben is, hogy van egy szerzőnk, aki az ipari kapitalizmus fénykorában megfogalmaz kételyeket az ipari kapitalizmus következményeivel kapcsolatban is.

Vagyis egy jól megválasztott olvasási szemponttal Jókai közelebb hozható a mai olvasóhoz?

Pontosan. Ott van az Egy komondor naplója, ami szerintem az egyik legszerethetőbb Jókai-novella. Egy kutya nézőpontjából mondja el az emberek állatokhoz való viszonyát és az abba kódolt kulturális előfeltevéseket, többek közt a kegyetlenséget, alárendeltséget, kiszolgáltatottságot. Ez az állatnézőpont a XIX. században rendkívül újszerű volt – ma például Ebner Eschenbach Krampapulijától Jack London számos alkotásán keresztül Virginia Woolf Flusháig rácsodálkozunk, hogy miként jött létre az állati nézőpont a korai modernizmus irodalmában, s elfeledjük, hogy Jókai is világszínvonalúan alkotta meg az állat szemszögét és a hozzá illő nyelvet.

De folytathatnánk a szempontokat: a kultúrharcoknak ebben a nagy kortárs korszakában szerintem erős olvasmány lehet Az elátkozott család. Ami azt is tematizálja, hogy valójában a hit meg a felekezet milyen viszonyban állnak egymással, és azt hiszem, hogy ez egy jó beszélgetés kiindulópontja lehet arról, hogy olyanok, mint Jókai vagy Mikszáth miért gondolták az államot és az egyházat elválasztandónak egymástól, és hogy mit jelentett ez a fordulat? Milyen súlya volt például ennek a XIX. század végének közbeszédében?

Egyszóval Jókai politikai kérdéseket is megfogalmaz? Nem csak olyan megalkuvó politikus lenne, mint ahogyan Mikszáth bemutatja?

Igen, és nem is akármilyen módon. Például Az élet komédiásai a politika természetét boncolgatja, és ha jobban megnézzük, Jókai – akit Mikszáth tényleg mameluk, kissé megalkuvó politikusként ábrázolt a híres Jókai-életrajzában – valójában már korán foglalkozik a hatalom működésével. A demokratikus politizálás hajnalán ír a korrupcióról, a politikai képviselet gyerekbajairól vagy a politikus magánélete és közszereplése közötti feszültségről.

Az biztos, hogy Jókairól nem a politikai elemző jut eszünkbe, hanem sokkal inkább a nagy népszerűségnek örvendő mesélő. Mi tette a műveit ennyire vonzóvá a korabeli olvasók számára?

Nemcsak a történetei, hanem az az érzékenysége is, amellyel a modern tömegkultúra formáit beépítette a műveibe. Regényeiben gyakran találunk rémtörténeti, krimi- vagy detektívtörténeti elemeket, amelyek izgalmat és feszültséget teremtenek – ezek tulajdonképpen narratív horgokként működnek, megragadva az olvasót. Folyamatosan érdekelték a jó történetek, maga is gyűjtötte őket, figyelte a hatásmechanizmusaikat: rengeteg regényében ezért kombinálja a modern tömegkultúra korabeli leghatásosabb megoldásait, s a kritikusai egy része épp ezt a fajta összetettséget, a szövegek „sűrűségét”, zsúfoltságát kéri számon rajta. A XIX. század közepének egyszemélyes magyar Netflixe, aki a vonzó történetmesélés elképesztően széles palettáját próbálja ki.

Éppen ezért fontos, hogy ne csak az életművét ismerjük, hanem a sikerének mechanizmusait is megértsük: hogyan építette fel történeteit, milyen logika mozgatta a szövegeit, és miben rejlik az a teljesítmény, amely őt túlzás nélkül világirodalmi jelentőségű alkotóvá tette.

Bár korának sztárszerzője volt, ma már sokan tartanak attól, hogy a szövegei nehezen befogadhatók. Mi jelentheti a legnagyobb kihívást a mai olvasók számára: a nyelvezete, a stílusa, vagy inkább az, hogy egy másik korszak világa tárul fel bennük?

Ez több tényezőn is múlik. Egyrészt ott van a nyelvi akadály: Jókai bonyolult, hosszú körmondatokban ír, sok régies kifejezést használ, és a történeteiben gyakori megoldás a szemléletes, részletező leírás, amelyek a mai olvasók számára már nehezen emészthetők. Másrészt a kulturális távolság is szerepet játszik – a XIX. századi világ, amelyben Jókai mozgott, sok szempontból idegen lehet a mai diákok számára.

Milyen megoldásokkal lehetne ezt áthidalni?

Hadd játsszunk el három eltérő megközelítéssel. Az egyik az, hogy kezeljük Jókai nyelvét és világát úgy, mint egy idegen nyelvet – ahogy más országokban sem szokatlan, hogy anyanyelvű szövegeket is szótárazni kell. Nem kellene megijedni attól, ha valamit elsőre nem értünk: miért ne lenne természetes dolog az iskolában, hogy az ember a saját anyanyelvét sem uralja teljes mértékben, és épp az ilyen szövegek olvasása fejleszti a nyelvi készségeket.

A másik lehetőség az, hogy tudatosan fejlesztjük a diákok nyelvi kompetenciáit azáltal, hogy szépirodalmi szövegeket olvastatunk velük. Minél több korábbi korszakból származó művet ismernek meg, annál könnyebben értik meg a nyelv történetiségét, változását, rétegzettségét, akár kortárs változásait, dinamikáját és természetesen eltérő korok eltérő történeti észjárásait, netán egyazon korszakon belüli különféle észjárásokat.

És ha még így is túl nehéz a szöveg?

Ebben az esetben érdemes lehet más médiumokon keresztül új életet adni neki. Például képregények formájában – személy szerint nagyon szívesen megvennék egy igazán minőségi Jókai-képregényt, amely vizuálisan is megragadja a történeteit. Vagy akár musicalként is működhetne valamelyik regénye. Ha A Pál utcai fiúk adaptációja már természetesnek számít, miért ne gondolkodhatnánk hasonló formában más klasszikusok esetében is?

De nem vész el ezzel az eredeti mű lényege?

Ez mindig a legfontosabb kérdés számomra. A feldolgozásnak nem az a célja, hogy teljesen kiváltsa az eredeti szöveget, hanem hogy új kapukat nyisson az olvasók számára. Ha egy adaptáció vagy átirat elvezeti az olvasót az eredetihez, akkor hasznos eszköz. Ha viszont teljesen leválik róla, és nem késztet visszatérésre a forráshoz, akkor nyugodtan megkérdezhetjük, hogy mire volt jó? Lehet, hogy valami másra. De mindig elengedhetetlennek tartom, hogy az ilyen eljárások mögött ott legyen a kérdés, hogy miért csináljuk ezt vagy azt, miben segítenek és miben korlátozott vagy akár kártékony a hatásuk.

Jókait korának „magyar Netflixeként” említette. Érdemes lenne a diákok számára izgalmasabb, korszerűbb szempontokból bemutatni, ahogyan például Petőfi esetében is el lehetne mesélni, hogy ő korának influenszere és tudatos marketingese volt?

Minden azon múlik, hogy milyen szempontok szerint közelítünk az irodalomhoz. Hosszú ideig a szoros szövegolvasás egy adott fölfogása uralta az irodalomtanítást, és ez szinte lehetetlenné tette, hogy az irodalmi folyamatokról korszerű módon beszéljünk. Pedig ha megnézzük Jókai működését, láthatjuk, hogy nemcsak szerző, hanem egy tudatosan építkező kulturális szereplő is volt, aki rendkívüli érzékkel használta ki a modern tömegkultúra adta lehetőségeket. Figyelte, hogyan növekszik az olvasóközönség az elemi oktatás terjedésével, és ehhez elképesztő gyorsasággal alkalmazkodott.

Például nagyon gyorsan felismerte a modern médiának a közvéleményre, a társadalmi képzeletre gyakorolt hatását. Lenyűgöző követni, hogy mennyiféle lappal kísérletezett s hányféle lapban közölt. Egyszerre több lapot is működtetett, amelyek teljesen eltérő közönségekhez szóltak. Volt politikai lapja, de olyan néplapja is, amely szélesebb rétegeket célzott meg, sőt, még munkáslappal is kísérletezett. De ő az első igazán sikeres, nagy hatású, még regényeket is közlő magyar élclap alapítója és sokáig mindenese. Szóval nagyon jól látta és reagálta le, hogy az olvasás szabadidős tevékenységgé válik, és azt is érzékelte, hogy a különböző társadalmi rétegek eltérő olvasmányélményeket keresnek – erre meg rendkívüli munkabírással és nagyon eltérő publikációs stratégiákkal reagált.

Ez tudatos márkaépítés volt a részéről?

Egyértelműen! Jókai egyfajta irodalmi intézményként működött. Nem is gondolnánk, hogy mennyire érzékenyen figyelt az olvasóközönségre. Például, amikor komoly viták alakultak ki arról, hogy néhány nagyregénye fiatalok kezébe való-e, a látszólag hátrányos helyzetet azonnal előnyére fordította: beleegyezett abba, majd egyre inkább szorgalmazni kezdte, hogy ifjúsági átiratok készüljenek belőlük. Így hatalmazta fel például a századvég egyik legsikeresebb szerzőjét, Bródy Sándort, hogy több Jókai-regény ifjúsági változatát elkészítse.

A nagysikerű regényei között vannak-e olyan művei, amik már annak idején is vitákat gerjesztettek?

Persze, például Az arany emberről már a kortársak némelyikének eszébe jutott, hogy vajon ünnepelhető-e egy olyan férfi, aki romba dönt életeket, hogy egy életközépi válság, egy kapuzárási pánik nyomán nála jócskán fiatalabb szerelméhez húzódjon el a polgári életből. Nyilván, ezt egy kortárs olvasatban is fel lehet vetni.

Persze, a történetileg érzékeny olvasás jó, ha arra ösztönöz minket, hogy egy szöveget mindig a saját kora kontextusában értelmezzünk, de azt is látnunk kell, hogy minden korszak a saját kérdései felől olvassa újra a múlt műveit. Nem arról van szó, hogy mai normák szerint kellene megítélni egy XIX. századi szöveget, de azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ma olvassuk és hogy jogos kérdéseink vannak. Gondoljunk az Elfújta a szél nemrég megjelent új kánoni kiadására, amelyen a kiadó figyelmeztetést helyezett el a regény rasszista elemeiről. Nem cenzúrázták, nem tiltották be, csupán jelezték, hogy egy kortárs nézőpontból bizonyos részek magyarázatra szorulnak. Egyébként, valójában ezt tette a nagy – és sok jogos, de sok méltánytalan és indulatos visszajelzést kiváltó felvetésében – Tóth Krisztina is Az arany emberrel, amikor felvetette a regény női szereplőinek az alárendeltségét.

Tehát fontosak ezek a figyelmeztetések?

Igen, mert segítenek elkerülni a leegyszerűsítő, felületes olvasásokat, és pontosabb, történetibb értelmezésre ösztönöznek. Az arany ember például bizonyos szempontból elfogult a saját kora normái szerint, másrészt viszont rendkívül modern kérdéseket vet fel. Például abban, ahogyan a házasság intézményének a korlátairól gondolkodik egy olyan korszakban, amikor épp csak elkezdődik a vita a polgári házasság lehetőségéről. Felteszi a kérdést, hogy mekkora lehet egy kapcsolatban az életkori különbség, és hogy büntetlenül ki lehet-e vonulni a társadalomból.

Fontos látni, hogy Jókai ezt egy férfi nézőpontból írja meg, és ez nagyon sokat elárul arról, hogy milyen nemi szerepek léteztek a XIX. században. Ugyanakkor rendkívül modern módon felveti azt is, hogy egy házasságban nem feltétlenül az intézmény számít, hanem az érzelmek. Ha nincsenek érzelmek, akkor ki lehet – és ki is kell – lépni belőle. Ez egy nagyon radikális gondolat volt két évtizeddel a polgári házasság bevezetése előtt. Szóval, ha az Arany ember körül nem lett volna akkor az indulat pró és kontra, talán egy mérlegelő olvasatban kiderülhetett volna, hogy épp annyira korszerű, mint amennyire óvatosan kell bánnunk a nőábrázolásával.

Szükség volna a Jókai műveknél is hasonló keretezésre, elő- és utószóra, hogy segítse a mai olvasókat?

Sőt, szerintem minden jó szövegkiadásnak ezért lenne elengedhetetlen dolga, hogy keretet, fogódzókat, mankókat adjon: jó minőségű magyarázó jegyzeteket, korszerű, jól megválogatott elő- vagy utószavakat. Mindig elszomorít, amikor a kiadók ezt megspórolják – van olyan jó nevű romániai magyar kiadó is, amely sok ideje így (vagy elavult, újranyomott kommentárokkal ad ki klasszikusokat). Nagyon igénytelen és veszélyes ez, hiszen hozzájárul a szövegek elavulásához, érdektelenné válásához: ha semmilyen támpontot nem adunk hozzá, az olvasó teljesen eszköztelenül áll előtte. Olyan, mintha egy Ikea-bútorhoz elfelednék mellékelni az összeszerelési útmutatót: ha szerencsénk van és jártasak vagyunk a dologban, a végén még sikerélményünk is lehet, de jó eséllyel kudarcos a dolog. Ráadásul egy jó előszó vagy egy minőségi értelmező jegyzet megnyitja az olvasó előtt a szöveget, és eszközt ad a kezébe, hogy saját nézőpontot alakítson ki.

Melyik Jókai-mű működne a legjobban egy modern feldolgozásban? Van értelme egyáltalán újragondolni a klasszikusokat?

Nem gondolom, hogy ördögtől való dolog lenne az átiratok készítése, a kérdés inkább az, hogy milyen célra használjuk őket. Nádasdy Ádám Shakespeare-, Katona- vagy Madách-átiratai például fantasztikusak, és bizonyos tanítási helyzetekben én is használom őket, de színházi közegben is jól tudnak működni. Ne feledjük el, hogy például a nyelvoktatásban az átírt, életkorhoz igazított vagy kétnyelvű szépirodalmi szövegek mennyire fontos szerepet játszanak. De itt is az a kérdés, mint sok más helyzetben: mi a célja, értelme, pedagógiai tétje ezeknek a megoldásoknak?

Bródy említette, mint az első Jókai-átirat készítőt, ezek szerint Jókai maga sem zárkózott el az ilyen megoldások elől?

Valószínűleg nem. Ő maga is fontosnak tartotta, hogy művei minél szélesebb közönséghez eljussanak, és ennek érdekében – számos korabeli külföldi íróhoz, például Dickenshez, Dumas-hoz vagy Zolához hasonlóan – támogatta a színpadi átdolgozásokat. Volt, amit mások készítettek, de számos híres és sikeres regényátiratát ő maga kezdeményezte. Például a regény megjelenése után egy évtizeddel Az arany ember drámaváltozata olyan emberekhez is eljutott, akik jártak színházba, de nem olvasták el a teljes regényt, s új lendületet adott a regény olvasásának, kiadásának is.

Milyen szerepet szánna Jókainak a jövő irodalomtanításában?

(Nevet) Nagyon magas labdát dobott egy olyan irodalomtörténésznek, aki klasszikus magyar irodalommal – közte Jókaival – foglalkozik, s egy remek filmes csapat kezdeményezésére épp most készít Jókairól dokumentumfilmet. De komolyra fordítva a szót: számomra nem is az a legfontosabb kérdés, hogy szám szerint hány szöveg szerepel az oktatásban, hanem az, hogy mit kezdünk velük.

Hiába van sok Jókai-mű az iskolai kánonban, ha közben csak kliséket ismételgetünk róluk. A lényeg, hogy megfelelő eszközöket adjunk a tanárok kezébe, hogy a szövegek élővé válhassanak az órákon. Ha van jó tanári kézikönyv (ma például alig van ilyesmi a romániai oktatásban), létezik egy jó dokumentumfilm, léteznek jó segédanyagok, onnantól kezdve a tanárnak már csak az a kérdése, hogy melyik eszközt válassza. Melyik eszköz passzol az adott pedagógiai helyzethez? Hogyha elit reálos osztály, akkor valami, ha szaklíceum, akkor nyilván más. Ha elemisták, akkor megint más. Ha Enyeden olvasnak, akkor nyilván A nagyenyedi két fűzfa jobban adja magát, mintha Budapesten olvasnának, ahol például az Asszonyt kísér, Istent kísért jobban adja magát, mert azonnal beszélgetést lehet kezdeményezni a budapesti nagyvárosi nyomornegyedekről.

Mostanában például sokszor hallani, hogy szabadna-e egyáltalán Jókai-regényeket olvastatni a közoktatásban, miközben valójában lehet, hogy ez nem Jókairól szól egyáltalán, hanem arról, hogy a részletgazdag szövegek türelmes, lassú, nyugodt, figyelő, értő olvasását kell teljesen újratanulni és másként megtanítani. S ha ehhez vannak fogódzóink, akkor már kiderülhet egy sor Jókai-regényről, hogy azok mennyire jók.

Ha egy mai gyermek vagy kamasz számára kellene választania Jókai-művet, melyik lenne az?

Ez attól függ, hogy az adott fiatal milyen olvasási szokásokkal rendelkezik, milyen érdeklődési köre van, hány éves, milyen társadalmi környezetből jön, és akár attól is, hogy milyen a lelki alkata. Hadd tegyem ezt egy példával érthetőbbé. A kiskamasz fiunk imádja a kalandregényeket, olvasott már több Verne-regényt, és a családban talán neki van a legjobb humora. Az ő kezébe az Egész az északi pólusig című művet adnám, mert ez egy zseniális paródia, a kalandregények zsánerének kifigurázása. A történetben egy matrózt ott felejtenek a sarkvidéken, és ő földtörténeti léptékben fedezi fel magának a múltat, egészen az ősemberig és annak lányáig.

Ha például egy olyan lányról van szó (és ilyen a mi nagykamasz lányunk is), aki rajong a görög mitológián alapuló nagyregényekért és a történelmi átiratokért, amelyek ma annyira népszerűek az angolszász világban, akkor neki valószínűleg egy olyan Jókai-művet ajánlanék, amely maga is rendkívül kreatívan játszik az időbeliséggel: ilyen például A jövő század regénye.

Mindkét esetben azonban elengedhetetlennek tartanám, hogy ne hagyjam magukra őket, beszélgessünk a könyvről.

Miért ennyire fontos a beszélgetés az olvasott művekről?

Úgy látom, hogy az olvasás, legyen szó iskolai vagy egyetemi környezetről, akkor lehet igazán hatékony, ha beszédtémává válik. Az irodalomoktatás egyik nagy lehetősége, hogy könnyen közösségi élménnyé tudja alakítani az olvasást, ha az olvasott műről vitát generál, ha érvek ütköznek, ha megengedi az eszmecserét, az élmények megosztását és a továbbgondolást, a kreatív feladatokat. Pontosan ezért számomra nem a kötelező olvasmányok rendszere az igazi probléma (azt ugyanis sokféleképpen lehet finomítani és árnyalni), hanem az, hogy sok esetben magukra maradnak a diákok a művekkel, nincsen akivel megvitatniuk, cizellálniuk, finomítaniuk, elmélyíteniük az olvasmányélményt.

Tehát a tanári közvetítés a kulcs?

Igen, számomra az iskolában soha nem az volt a gond, hogy milyen műveket kellett elolvasni, hanem az, hogy a tanáraim néha magukra hagytak ezekkel a szövegekkel. Ezt látom a gyerekeinken is, az egyikük esetében órákon folytonos iskolai beszédtéma az olvasmány, közösen is, az olvasmányokat csereberélve is olvasnak, s emiatt még a szünetekben is erről beszélnek (épp a múlt héten derült ki, hogy halálos sértődés lett egy spoilerezésből), a másikukat az iskola magára hagyja az iskolai és otthoni olvasmányaival.

Talán az egyik legnagyobb kihívás az irodalomtanításban és az olvasás népszerűsítésében a megfelelő közvetítés kérdése. Ezért nem iktatható ki a tanár szerepe, de ugyanilyen fontosak lehetnek a közvetítő intézmények is. Egy jól sikerült átirat, egy kiváló filmfeldolgozás, egy minőségi musical vagy akár kreatív gyakorlatok is sokat segíthetnek. Miért ne próbálhatnánk meg, hogy a diákok saját élethelyzeteikre írják át egy-egy klasszikus mű történetét? Miért ne játszhatnák el egy adott jelenetet kortárs hangon? Ha ezek visszavezetnek az alkotáshoz, akkor miért ne próbálnánk ki őket? S még nem is beszéltem a szülőkről: nyilván elképesztő ereje lehet annak, ha a családban közös beszédtéma az olvasmányélmény.

A közvetítés ezek szerint túlmutat a tanítás keretein?

Abszolút. A könyvtárak ellátottsága, a tájékozott könyvtárosok mind-mind kulcsszereplők: ezért ejt kétségbe, ha újabb iskolai könyvtárak leépítéséről hallok, vagy olyan településeket látok, ahol a közkönyvtáraknak minimális lehetőségük van a friss könyvek beszerzésére. A talpraesett pedagógusok, a szakma és a kutatók nyitottsága, de még a sajtó irodalomról való beszédmódja is mind-mind hozzájárulhat ahhoz, hogy egy klasszikus mű élő maradjon. És nyilván egy jól megírt ajánló vagy egy érdekes interjú is képes lehet arra, hogy új olvasókat nyerjen meg egy szerzőnek.