A demokrácia, populizmus és mesterséges intelligencia között: Harari dilemmái a Nexus-ban

„E könyv célja, hogy pontosabb történelmi perspektívát nyújtson az MI-forradalomhoz. Ez a forradalom még csak most bontakozik ki, és a jelentős események valós idejű megértése köztudottan nehéz feladat.” (Harari, Nexus)

Yuval Noah Harari személyére utal a címben feltett kérdés, aki végzettségét tekintve történész, a középkor szakértője; doktori címét az Oxfordi Egyetemen szerezte, jelenleg pedig a Jeruzsálemi Héber Egyetem professzora – és aki nem mellesleg korunk egyik legismertebb történésze.

Harari bestsellereivel vált világszerte ismertté: Sapiens – Az emberiség rövid története (2011), Homo Deus – A holnap rövid története (2016) és 21 lecke a 21. századra (2018). Ezek a könyvek számos nyelven megjelentek, és messze túllépték azt a határt, amit hagyományosan a történészi munkával azonosítunk. Művei interdiszciplináris megközelítést alkalmaznak, amelyekben a történelem mellett biológiai, pszichológiai, szociológiai, politológiai, tudománytörténeti, vallási és etikai aspektusok is szerepet kapnak. Ezek az összetett keretek elméletek és hipotézisek formájában tárják elénk a világ működését. Harari kérdéseket vet fel, amelyek egy részére válaszol, másokat azonban az olvasóra bíz – világnézete és a bemutatott tények meggyőző ereje alapján.

Legújabb könyve, a 2024-ben megjelent Nexus (teljes címe: Nexus. Az információs hálózatok rövid története a kőkorszaktól az MI-ig) méltó folytatása eddigi munkásságának. Már a címe is beszédes és provokatív: a latin nexus kapcsolatot, összeköttetést jelent. Az információs hálózatról egyszerre jut eszünkbe az internet és a divatos hálózatelmélet. A „kőkorszak” az emberiség történetének kezdetére utal, míg a mesterséges intelligencia (a könyvben MI, az angol eredetiben AI) napjaink egyik legfelkapottabb fogalma, amelyről sokan próbálnak véleményt formálni – köztük olyanok is, akik nem értenek hozzá. (Mivel ez nem az én szakterületem, az MI-témát csak érintőlegesen fogom tárgyalni.)

A Nexus egy hosszú prológussal indít, amelyben Harari már az első oldalakon felteszi a kérdést: „Ha mi, sapiensek annyira bölcsek vagyunk, miért vagyunk ennyire önpusztítóak?” Korábban említi, hogy az emberiség számtalan felfedezést és találmányt hozott létre, mégis az ökológiai katasztrófa, a tömegpusztító fegyverek, valamint a mesterséges intelligencia fenyegetése állandó veszélyt jelent ránk. Az MI – Harari szerint – vagy elpusztítja az emberiséget, vagy rabságba taszítja.

A szerző ismételten hangsúlyozza, hogy a vészharangot kongató szakemberek szavait gyakran figyelmen kívül hagyják a döntéshozók, akik egészen más dolgokkal vannak elfoglalva. „A rendelkezésünkre álló hatalmas mennyiségű információ ellenére ugyanolyan fogékonyak vagyunk a fantáziálásra és a téveszmékre, mint távoli őseink” – írja. Példaként a nácizmus és a sztálinizmus embertelen rendszerét hozza fel, amelyek a modern társadalmakat is tömeges őrületbe sodorták. (Ne forduljon elő, hogy a trumpizmus egy hasonló malomkővé válik az emberiség nyakán, mint a korábbi izmusok – L.L.)

Később így fogalmaz: „E könyv alaptétele az, hogy az emberek nagy együttműködési rendszerek kiépítésével óriási hatalomra tesznek szert, ám ezeknek a hálózatoknak a felépítése eleve hajlamossá teszi őket arra, hogy balgán használják ezt a hatalmat. A problémánk tehát hálózati probléma.” A bevezető részben egyebek mellett megjelenik a bűvészinas (a varázsló engedetlen tanítványa) példázata is, amely arra utal, hogy az emberiség olyan erőket szabadít fel, amelyeket nem képes irányítani.

Harari az információ naiv szemléletéről is szót ejt: sokan azt hiszik, hogy az információ halmozása automatikusan bölcsebbé teszi az emberiséget, pedig ez nem jelent garanciát semmire. Az információ napjainkban fegyverré vált. Harari korábbi könyvében, a 2016-ban megjelent Homo Deus-ban felvázolt jövőkép már részben valóra vált, és az emberiség helyett az algoritmusok kezébe került a hatalom.

A Prológus és az Epilógus között a Nexus három fő részre tagolódik.

I. rész: Emberi hálózatok

Az első rész öt fejezetből áll, melyek mindegyike több rövidebb alfejezetre tagolódik. Ezek az alfejezetek hossza általában 1-2 oldaltól néhány oldalig terjed, és sok közülük akár önálló írásként is megállná a helyét. A szerző ezekhez igen beszédes címeket választott, amelyek már önmagukban is gondolatébresztőek.

Ahogy a cím is mutatja, ez a rész az emberi információs hálózatok fejlődéstörténetét vizsgálja. Harari nem szigorúan kronológiai sorrendet követ, hanem rugalmasan visszatér bizonyos időszakokhoz, miközben olyan mérföldköveket elemez, mint az írás, a könyvnyomtatás vagy éppen a rádió feltalálása. Elemzése során bemutatja azokat a kihívásokat, amelyekkel az emberiség szembesült különböző korszakokban, amikor információs hálózatokat próbált létrehozni. Emellett arra is rávilágít, hogy az eltérő válaszok miként formálták a társadalmakat, és hogyan vezettek ideológiai vagy politikai konfliktusokhoz. Ezekről gyakran kiderül, hogy valójában eltérő típusú információs hálózatok összecsapásai állnak mögöttük.

Harari elmélete szerint az államalakulatok – az ókori birodalmaktól kezdve egészen a modern nemzetállamokig – nagy információs hálózatokként működnek, amelyek két alapvető pillérre támaszkodnak: a mitológiára és a bürokráciára. Az emberi hálózatok egyik alapvető problémája, hogy a mítoszteremtők és a bürokraták gyakran eltérő irányba szeretnének haladni, holott egy jól működő rendszerhez elengedhetetlen az egyensúly megtalálása e két elem között.

Részletesen elemzi a bürokrácia kialakulását és működését, és visszanyúl annak gyökereihez: „A bürokrácia szó szerint azt jelenti: az íróasztal uralma. A kifejezést a 18. századi Franciaországban alkották meg, amikor a hivatalnokok jellemzően egy fiókos íróasztal – bureau – mögött ültek. A bürokratikus rend szíve a fiók. A bürokrácia úgy próbálja megoldani az információ visszakeresésének problémáját, hogy fiókokra osztja fel a világot, és tudja, melyik dokumentum melyik fiókba tartozik.”

Harari hangsúlyozza, hogy bár az „oszd meg és uralkodj” alapelv sok előnnyel jár, jelentős ára is van. A bürokrácia ugyanis nem a világ természetes rendjét igyekszik megérteni, hanem mesterséges rendszert erőltet rá. A bürokraták először különféle fiókokat – azaz interszubjektív valóságokat – találnak ki, amelyek nem feltétlenül tükrözik a világ objektív felosztását. Ezután megpróbálják a valóságot ezekbe a mesterséges kategóriákba illeszteni, és ha ez nem sikerül, akkor még erőszakosabban próbálkoznak.

II. rész: Szervetlen hálózatok

A második rész három fejezetből áll, és talán ez a leghosszabb az egész könyvben. Ez a rész azt tárgyalja, hogyan alakítják át az információs hálózatokat a mesterséges intelligencia és a digitális forradalom vívmányai, és milyen következményekkel jár mindez az emberiség számára.

Harari rámutat arra, hogy az emberi agy által létrehozott szerves információs hálózatokat – amelyeket az első rész vizsgált – mostanra felváltják a számítógépes technológián alapuló szervetlen hálózatok. Ezek az új hálózatok példátlan lehetőségeket kínálnak, de ugyanakkor súlyos kockázatokat is hordoznak, amelyeket az emberek gyakran figyelmen kívül hagynak vagy alábecsülnek.

III. rész: Komputerpolitika

A harmadik rész három fejezete azt elemzi, hogyan birkóznak meg a különböző társadalmak a szervetlen információs hálózatokban rejlő ígéretekkel és fenyegetésekkel. Harari központi kérdése az, hogy vajon képes lesz-e az emberiség megérteni és ellenőrzése alatt tartani ezeket az új hálózatokat.

A szerző vizsgálja, hogy a különböző társadalmak eltérő kulturális és technológiai hátterük miatt mennyire különbözőképpen reagálnak az új technológiákra. Emellett filozófiai és etikai kérdéseket is felvet: hogyan őrizhetjük meg emberi értékeinket, szabadságunkat és autonómiánkat egy olyan világban, amelyet egyre inkább algoritmusok irányítanak.

A demokratikus és totalitárius rendszerek szembeállítása

Jelen könyvében Harari végig szembeállítja egymással a demokratikus és a totalitárius rendszereket, különösen azok kormányzási módszereit, az információs források kezelését és a társadalommal való kommunikáció mikéntjét illetően. Míg a demokráciák nyitott rendszerek, amelyek lehetővé teszik, hogy az információk szabadon áramoljanak több független csatornán keresztül, addig a totalitárius rendszerek arra törekednek, hogy valamennyi információt egyetlen központba összpontosítsanak, ott, ahol a döntéseket meghozzák.

Harari többször visszatér a demokráciák és a diktatúrák közötti különbségekre, kiemelve, hogy a totalitárius rendszerek nemcsak a hatalmat és a döntéseket koncentrálják, hanem a társadalom minden szegmensét, valamennyi intézményét ellenőrzés alá kívánják vonni, beleértve az emberek köz- és magánéletét is. Elemzése során részletesen foglalkozik Hitler és Sztálin totális diktatúráival, hatalomgyakorlásukkal és az információhoz való viszonyukkal. Hitler esetében azt is elemzi, hogyan sikerült neki demokratikus úton, a németek többségének akaratából hatalomra kerülnie, majd rövid idő alatt kiépítenie elnyomó és embertelen rendszerét.

Interdiszciplináris megközelítés és új fogalmak bevezetése

Noha Harari eredetileg a középkorra szakosodott történész – kutatási területe a középkori hadviselés, háborúk és a keresztes hadjáratok története –, elemzései és elméletei más szakterületek és tudományágak ismeretéről is tanúskodnak. Munkásságában olyan területek jelennek meg, mint a technológia, biológia, filozófia, pszichológia, vallás, politológia, etológia, számítástechnika és kommunikáció.

Harari könyveire jellemző, hogy szokatlan fogalmakat használ, vagy éppen újakat vezet be. Például:

Önhelyesbítés (önhelyesbítő mechanizmusok): Az intézmények azon képessége, hogy korábbi, rossznak bizonyult döntéseiket külső beavatkozás nélkül felülvizsgálják, és így elkerüljenek kritikus helyzeteket, amelyek akár összeomláshoz vagy katasztrófához is vezethettek volna. Harari példákat is hoz az önkorrekció meglétére vagy hiányára: például a katolikus egyház és a Szovjetunió Kommunista Pártja viszonyát az önhelyesbítéshez. Míg az egyház hosszabb távon olykor kénytelen volt alkalmazkodni a fennmaradás érdekében, a kommunista párt dogmatikus rendszere ritkán mutatott önkorrekciót, ami végül a rendszer bukásához vezetett. A tudományos intézmények, mint az egyetemek és akadémiák, ezzel szemben támogatják az önkorrekciót, amely nélkülözhetetlen számukra. Ahogy Harari megfogalmazza: „A tudományos intézmények azért engedhetnek meg maguknak erős önhelyesbítő mechanizmusokat, mert a társadalmi rend megóvásának nehéz feladatát más intézményekre hagyják” (12. oldal).

Digitális anarchia és digitális totalitarizmus: Két olyan fogalom, amelyekkel a modern technológia világában megfigyelhető jelenségeket írja le.

Harari a chatbotokat is elemzi, amelyeket csevegőrobotként vagy automata kommunikációs programként határoz meg. A chatbotok eredetileg azzal a céllal jöttek létre, hogy automatikusan kommunikáljanak az emberekkel, főleg szöveges üzenetek vagy beszéd formájában. A fejlettebb mesterséges intelligenciát alkalmazó chatbotok, mint például a ChatGPT, már összetett feladatokat is el tudnak végezni, például cikkeket írnak, szövegeket összefoglalnak, vagy akár egyszerűbb programokat is létrehoznak.

Részletesen foglalkozik a chatbotok jelenlétével a közösségi médiában. Rávilágít, hogy már a 2016-os amerikai elnökválasztási kampány idején a Twitteren megosztott üzenetek közel 20 százaléka botoktól származott. A 2020-as évekre ez az arány tovább növekedett: egy 2020-as tanulmány szerint a tweetek 43,2 százalékát botok posztolták. Egy 2022-es kutatás alapján a Twitter-felhasználók körülbelül 5 százaléka lehet bot, azonban a platformon megosztott tartalom 20,8–29,2 százaléka már tőlük származik.

A szerző rávilágít, hogy a botokat eredetileg azért használták, hogy pusztán az üzenetek mennyiségével befolyásolják a közvéleményt. Eleinte mások által készített tartalmakat osztottak meg vagy ajánlottak, de nem tudtak új tartalmat létrehozni, sem érzelmi kötődést kialakítani az emberekkel. Az új generatív mesterséges intelligenciák, mint például a ChatGPT, azonban már képesek minderre. Harari rámutat, hogy a közösségi médiában tömegesen megjelenő, botok által generált üzenetek milyen erős hatást gyakorolhatnak a befolyásolható emberekre, akik sokszor nem tudják, hogy ezeket nem valódi személyek, hanem automatizált programok hozták létre. Ennek eredményeként az információs manipuláció és az „agymosás” könnyebb, mint valaha.

Digitális birodalmak, adatkolonializmus és szilíciumfüggöny

Harari könyvében a digitális birodalmak és az informatikai nagyhatalmak kérdését is elemzi. Ezek azok az államok és vállalatok, amelyek élen járnak a mesterséges intelligencia fejlesztésében. A digitális birodalmak létezésével párhuzamosan felmerül az adatkolonializmus fogalma, amely Harari szerint az adatok feletti dominanciát jelenti a modern világban. A digitális birodalmak a fejletlenebb államok adatait megszerezve, azokat feldolgozva drágán értékesítik vissza az adatgyarmatoknak – ugyanúgy, ahogy a klasszikus gyarmatosítás idején az olcsó nyersanyagokat feldolgozták és késztermékként adták el. Harari rámutat, hogy a jövőben az adatok jelentik majd az igazi értéket, nem pedig a kőolaj vagy ásványi kincsek.

A szilíciumfüggöny fogalma szintén napjaink digitális világához kötődik. Ez a jelenség – Harari meglátása szerint – a jövőben a vasfüggöny mintájára fogja geopolitikai és technológiai értelemben is szétválasztani a nagyhatalmakat, például az Egyesült Államokat és Kínát. Az is elképzelhető, hogy ez a szakadék nemcsak a nemzetek között húzódik majd, hanem a mesterséges intelligencia birtokosait választja el az emberek tömegeitől.

Populizmus: a demokrácia sírásója

Harari könyvében nemcsak új fogalmakat vezet be, hanem mítoszokat rombol és szokatlan összefüggéseket tár fel. Vizsgálódása kiterjed a populizmus témájára is, amelyet már a Prológusban megkezd, és végig követ a könyv során. Kiemeli, hogy a populizmus napjainkban nemcsak a hagyományos demokráciákat – köztük a legerősebb demokráciát, az Egyesült Államokat –, hanem a demokratikus társadalmak kohézióját is veszélyezteti. A populista hullám következményeként egyre gyakoribbá válnak a polarizált, kettészakadt társadalmak. Harari hangsúlyozza: „…a populizmus fegyvernek tekinti az információt” (20. oldal).

A populizmust a demokrácia sírásójának is nevezi. Harari szerint: „A populizmus egy másik, kevésbé látványos, ám ugyanilyen veszélyes módon is aláássa a demokráciát. Amellett, hogy egyedül ők képviselik a népet, a populisták azt is állítják, hogy a nép nemcsak a politikai, de mindenfajta hatalom egyetlen jogszerű forrása. Eszerint minden olyan intézmény, amely valami másból származtatja a hatalmát, mint a nép akarata, antidemokratikus. Következésképpen a populisták mint a nép önjelölt képviselői igyekeznek nemcsak a politikai, hanem mindenfajta hatalmat monopolizálni, és átvenni az ellenőrzést például a médiaorgánumok, az egyetemek és a bíróságok felett. A ”népakarat„ demokratikus elvének szélsőségesítésével a populisták totalitáriusok lesznek.” (132. oldal).

Harari a populizmust olyan ideológiaként írja le, amely a társadalmat két homogén és ellenséges részre osztja: a „tiszta népre” és a „korrupt elitre”. Ehhez hasonlóan, ahogy a marxisták a médiát a kapitalista osztály szócsövének tekintették, és a tudományos intézményeket azzal vádolták, hogy szándékosan hamis információkat terjesztenek a kapitalizmus fenntartása érdekében, a populisták ugyanezeket az intézményeket a „korrupt elit” érdekeit szolgáló eszközöknek tekintik, a „tiszta nép” rovására.

A populisták gyakran olyan karizmatikus vezetőkben látják megoldásaikat, mint Donald Trump vagy Jair Bolsonaro, akiket követőik vagy közvetlen kapcsolatban állónak tartanak Istennel, vagy olyannak, akiket misztikus kötelék fűz a néphez. Harari szerint ezek a karizmatikus vezetők nem egyszerű politikusok, akik hazudnak a népnek a hatalomért, hanem a nép tévedhetetlen szócsövei, akik leleplezik a hazugságokat.

Szemléletes idézetekkel is alátámasztja állításait. Recep Tayyip Erdoğan, Törökország elnöke például egyszer így fogalmazott: „A demokrácia olyan, mint a villamos. Az ember utazik rajta, amíg el nem éri a célját, aztán leszáll róla” (124. oldal). Egy másik, Erdoğanhoz köthető idézet: „Mi vagyunk a nép. Ti kik vagytok?” (131. oldal). Mindkét kijelentés jól szemlélteti a populista vezetők kizárólagosságra törekvését.

Harari részletesen elemzi a populisták és a globalisták közötti vitát, amely egyre inkább megosztja a kortárs világot, beleértve Európát és Romániát is. Harari szerint a populisták félreértik a globalizmust: „Eltérően attól, amit a populisták állítanak, a globalizmus nem egy globális birodalom létrehozását, a nemzeti lojalitás feladását vagy a határok végtelen migráció előtti megnyitását jelenti. Két jóval szerényebb dolgot jelent. Egyrészt bizonyos globális szabályok iránti elkötelezettséget. Ezek a szabályok nem tagadják az egyes nemzetek egyediségét, sem a lojalitást, amellyel az emberek a nemzetüknek tartoznak. Csupán a nemzetek közötti kapcsolatot szabályozzák… Másrészt az is a globalizmus alapelve, hogy néha – nem mindig, de olykor – muszáj minden ember hosszú távú érdekeit néhány ember rövid távú érdekei elé helyezni…” (335. oldal).

Boszorkányüldözés, a nyomda hatása, romániai vonatkozások

Harari könyvében olyan témákat is érint, amelyek látszólag nincsenek összefüggésben egymással. Például a könyvnyomtatás elterjedését és a boszorkányüldözési hullám felerősödését. Nemcsak tudományos műveket és irodalmi alkotásokat lehetett nyomtatni, hanem olyanokat is, mint a Boszorkányok pörölye (Malleus Maleficarum), amely az inkvizítor Heinrich Kramer útmutatója volt a boszorkányok leleplezéséhez és megsemmisítéséhez. Harari szerint: „Valójában azonban a nyomda nemcsak a tudományos tények gyors terjedését tette lehetővé, hanem a vallásos fantáziákét, az álhírekét és az összeesküvés-elméletekét is. Ez utóbbinak talán legfontosabb példája a sátáni boszorkányok világméreti összeesküvésében való hit, amely a boszorkányüldözésnek a kora újkori Európát megszálló őrületéhez vezetett” (101. oldal).

Harari könyvében romániai vonatkozásokat is találunk. Például említi Ion Mihai Pacepa hírszerzési főtiszt esetét, aki 1978-ban az Egyesült Államokba szökött, hatalmas politikai földrengést okozva. Szó esik a Securitate, a román politikai rendőrség működéséről, különös tekintettel a tartótisztek és besúgók rendszerére és létszámára. Harari bemutat egy érdekes esetet is: a kormány számítógépközpontjában dolgozó Iosifescu informatikust 1976-tól egészen a rendszer bukásáig naponta felügyelte egy öltönyös „megfigyelő”. Az illető minden nap ott ült Iosifescu irodájában, jegyzetelt, soha nem válaszolt kérdésekre, és köszönni sem köszönt. Harari szerint ez az eset jól példázza, hogy az új technológiát, különösen az informatikát, mennyire gyanúsnak találta a rendszer.

Könyvében említést tesz a Securitate által alkalmazott, a szólásszabadság korlátozására irányuló módszerekről is, amelyek között különösen figyelemre méltó az írógépek nyilvántartásának és ellenőrzésének rendszere. Minden írógép tulajdonosának évente írásmintát kellett beadnia írógépéről, hogy a hatóságok könnyebben azonosíthassák az esetleges röplapok szerzőit. Sőt, egy időben a Securitate arra is törekedett, hogy összegyűjtse minden román állampolgár kézírásmintáját. Az írásminták adatbázisának létrehozásával azt a célt tűzték ki, hogy az anonim levelek, vagy például a Szabad Európa Rádiónak küldött névtelen üzenetek szerzőit azonosítani tudják. Ezek az intézkedések jól példázzák, hogyan használták fel a technológiát és az adatrögzítést a személyes szabadságjogok elfojtására.

Harari családja révén is kötődik Romániához. Anyai nagyapja, Buno Luttinger 1913-ban született Csernovicban, amely akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Bukovinában feküdt. Az első világháború után ez a terület Romániához került, és a lakosság automatikusan román állampolgárságot kapott. Luttinger azonban 1938-ban, több százezer más kisebbségi lakossal együtt, elvesztette állampolgárságát az antiszemita és kisebbségellenes román törvények következtében. Hontalan zsidóként Luttinger félt a deportálástól, és többször is megpróbált külföldre szökni. Végül sikerrel járt, és eljutott Palesztinába, ahol csatlakozott a brit gyarmati hadsereghez, hogy okmányokat és állampolgárságot szerezzen.

A Nexus erényei és vitatható állításai

A Nexus – Harari többi könyvéhez hasonlóan – könnyen olvasható, a történetek folyékonyan kapcsolódnak egymáshoz, a nyelvezet érthető és közérthető. Gyakoriak az ismétlések, amelyeket Harari gyakran más kontextusban használ fel, hogy megerősítse állításait. Az ismétlések ugyan néha zavaróak lehetnek, de a mondás szerint „az ismétlés a tudás anyja”.

A könyvben azonban vannak olyan vitatható kijelentések és állítások, amelyek néha történelmileg pontatlanok vagy félrevezetőek lehetnek. Például:

• „Amióta az élet mintegy négymilliárd évvel ezelőtt megjelent a bolygón, eddig minden információs hálózat szerves volt” (199. oldal). Harari állítása téves, mivel az élet nem négymilliárd éve jelent meg a Földön, hanem nagyjából 3,5 milliárd évvel ezelőtt. Ez az ismétlődő pontatlanság hibaként jelenik meg a könyvben.
• „Amikor a 18. században üzembe helyezték az első gőzgépeket, hogy vizet pumpáljanak az angliai szénbányákba…” (318. oldal). A megfogalmazás pontatlan: a gőzgépeket nem a bányákba pumpálták, hanem épp ellenkezőleg, a bányákban felgyülemlett vizet szivattyúzták ki velük.
• „A 19. században Kína későn mérte fel az ipari forradalomban rejlő potenciált, és túl lassan fogadott be olyan találmányokat, mint a vasút és a gőzhajó. Ennek az eredményét a kínaiak ”a megaláztatások évszázadának„ nevezik” (321. oldal).
  Ez az állítás vitatható, mivel Kína sosem volt egyetlen világuralmat gyakorló „szuperhatalom”. Bár Kína nagyhatalom volt a maga korában, történelmi korszakonként voltak más jelentős birodalmak is, például a Perzsa Birodalom, a Római Birodalom vagy a Brit Gyarmatbirodalom.
• „Vagy miért az iraki olajmezőket próbálta elfoglalni 2003-ban az USA és Nagy-Britannia, és miért nem a norvég földgázmezőket?” Ez a kérdés zavart kelthet az olvasókban, mivel nem világos, hogy az USA és Nagy-Britannia fő célja nem az iraki olajmezők megszerzése volt, hanem Szaddám Huszein megbuktatása politikai indokok miatt. Az olajmezők elfoglalására vonatkozó feltételezések inkább spekulációk.
• „Az újságok politikai befolyása annyira megerősödött, hogy a szerkesztőkből gyakran politikai vezetők váltak” (145–146. oldal). Ez részben igaz, de Harari állítása, hogy Lenin legfontosabb pozíciója az Iszkra szerkesztői posztja volt, nem pontos. Lenin már korábban is a bolsevik frakció vezetője és a párt főideológusa volt, és politikai szerepe jóval túlmutatott az újságírói tevékenységen.

Harari munkásságában szokatlan elem, hogy olyan, elsőre banálisnak tűnő jelenségekkel is foglalkozik, mint a történetmesélés és a pletyka. A történetmesélés főként az írásbeliség előtti korszakban, illetve az írástudatlanok körében volt meghatározó kommunikációs forma, de a mai napig fontos szerepet játszik az emberi kultúrában. A pletyka – noha sokszor komolytalannak vagy hiteltelennek tartják – szintén olyan téma, amelyet Harari alaposan elemez. Azt vizsgálja, hogyan járultak hozzá ezek a jelenségek az emberi kapcsolatok fenntartásához, valamint a közösségek kohéziójához.

A Nexus forrásanyaga és erkölcsi kérdései

Yuval Noah Harari lenyűgözően széles látókörű gondolkodó, és ez a Nexus című könyvéből is kitűnik. A mű rendkívül alapos kutatómunkára épül, hatalmas mennyiségű forrásanyagot használ fel, amelyek túlnyomó része angol nyelvű. A könyv végén található jegyzetanyag terjedelme meghaladja a 60 oldalt, és nem ritka, hogy egyetlen jegyzetben tíz vagy több forrásmunkára is hivatkozik.

A könyv azonban nemcsak történelmi és tudományos kérdéseket tárgyal, hanem olyan erkölcsi dilemmákat is felvet, amelyek a mesterséges intelligencia által felgyorsított információs forradalomhoz kapcsolódnak. Harari azt vizsgálja, hogy milyen felelősséget ró a high-tech cégekre ez a forradalom, különösen az emberek magánéletének védelme és a szabályozási keretek megalkotása terén. A szerző végig a demokrácia mellett foglal állást, és határozottan szembeszáll a totalitarizmus eszméjével.

Bár Harari nem haladásellenes, aggodalommal figyeli, hogy a technológiai fejlődés ellenőrizhetetlen eszközöket és eljárásokat szabadít fel, amelyek közé a mesterséges intelligenciát is sorolja. Ezzel kapcsolatban így fogalmaz:
„Az MI elbillentheti a hatalom technológiai egyensúlyát a totalitarizmus felé. Míg az emberek elárasztása adatokkal túlterheli őket, és hibákhoz vezet, az MI elárasztása adatokkal csak hatékonyabbá teszi azt. Következésképpen az MI kifejezetten támogatja az információ és a döntéshozás egy helyre koncentrálását.

Még a demokratikus országokban is monopóliumhoz jutott a maga területén néhány óriáscég, mint a Google, a Facebook vagy az Amazon, részben azért, mert az MI az óriások felé billenti a mérleg nyelvét” (306. oldal).

Történész, látnok vagy influenszer?

Harari első sikerkönyve, a Sapiens, 2011-ben jelent meg, és négy évvel később a magyar fordítás is napvilágot látott. A Nexus 2024-ben jelent meg, és már abban az évben több tucat nyelvre, köztük magyarra is lefordították. A könyv magyar fordítását Torma Péter készítette.

Érdekességként megjegyzendő, hogy néhány idegen fordítás tartalmaz névmutatót, ami ebben a kiadásban hiányzik. Ez azért lehetett volna hasznos, mert a Nexus-ban gyakran emlegetett történelmi személyiségek közül például Sztálin szerepel a legtöbbször, akit hajszálnyival követ Hitler és Trump. Sztálin nevét azonban legalább kétszer annyiszor említi a szerző, mint a másik kettőt együttvéve.

A könyv elején feltett kérdésekre – hogy Yuval Noah Harari történész, látnok vagy influenszer – csak részleges válasz adható.

Harari természetesen elsősorban történész: ez a képzettsége, és ezt gyakorolja egyetemi oktatóként, konferenciák előadójaként és írásaiban is, beleértve a Nexus-t.

A látnoki minőség inkább elgondolkodtató kérdés. Bár a jövő pontos megismerése lehetetlen, Harari megpróbál egyes dolgokat megsejteni és előrevetíteni. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a jövő rengeteg bizonytalansági tényezőt tartalmaz, és a történelem ismétlődései sem pontosan ugyanúgy mennek végbe. Tehát Harari kevésbé látnok, mint inkább történész, hiszen a látnokokban kevésbé lehet – és szabad – bízni.

Influenszerként azonban kétségtelenül megállja a helyét, hiszen gondolatai és munkái óriási hatással vannak a közvéleményre. Ha influenszerként tekintünk rá, akkor is a legfelkészültebbek közé sorolható. Emellett vitathatatlan, hogy Harari szépírói tehetséggel is rendelkezik: van saját stílusa, amely élvezetessé teszi írásait.

Hogy Harari e többes minőségéből milyen arányban oszlanak meg ezek a szerepek, azt az olvasónak kell eldöntenie. Ehhez pedig érdemes kézbe venni a Nexus-t, amely érdekfeszítő, izgalmas és gondolkodásra késztető olvasmány.