Rendszerváltás és környezetvédelem: hogyan formálták a környezetvédők a politikát Kelet-Európában?

A bős–nagymarosi vízlépcső elleni 1988. október 30-i tüntetés a rendszerváltás korának egyik legnagyobb szabású tüntetése volt. Ebben az évben, a szeptember 12-i budapesti és a szeptember 17-i nagymarosi megmozdulások után ez már a harmadik tüntetés volt a vízlépcső ellen.

Magának a mozgalomnak a nyitánya 1984 elejére tehető, amikor egy szakmai fórumon az állami vízügyi hivatal képviselőjének távolléte miatt Vargha János biológus tartott kritikus előadást az összegyűlteknek. Az ezt követő beszélgetés után határozták el többen a résztvevők közül, hogy aláírásokat gyűjtenek, és előadásokat tartanak a vízlépcső megépítésének megakadályozása érdekében. A fórumok megtartására egyetemi klubok alakultak, azonban az 1986-ban és 1987-ben tartott megmozdulásokat még erőszakosan feloszlatta a rendőrség.

Az 1988. október 30-i tüntetés szervezőit és résztvevőit ugyanakkor már nem győzte meg, hogy a rendszerváltás előtti utolsó Országgyűlés környezetvédelmi kitételekkel fogadta el a kormány beszámolóját a vízlépcső építéséről. Az 1988. október 30-i demonstráción ugyanakkor nemcsak környezetvédelmi követelések hangoztak el, hanem a rendszer általános kritikáját fogalmazták meg a tüntetők.

A vízlépcső kérdését népszavazásra kívánták bocsátani, tehát egy alapvető demokratikus rendszer-átalakításra vonatkozó követelést fogalmaztak meg. A környezetvédelem így Magyarországon és a keleti blokk többi országában is az általánosabb ellenzéki követelések hordozójaként jelent meg.

Ezt részben az tette lehetővé, hogy a környezet védelme nem számított olyan konfliktusos témának, mint a Szovjetunióhoz való viszony, a szovjet csapatok jelenléte, az 1956-os forradalom, valamint az 1968-as csehszlovákiai bevonulás.

A környezetvédelem ráadásul legitimációs funkciót is ellátott ezekben a rendszerekben. Ebben a tekintetben sokban hasonlít a pacifizmushoz, a nemzetközi békéhez, hiszen ez utóbbi is a rendszer önképéhez tartozott (vö. béketábor). Ennek következménye volt, hogy a környezetvédelem mellett épp a nemzetközi béke volt az ellenzéki mozgalmak egyik kulcskövetelése, legkiemelkedőbb módon talán az egykori NDK-ban (Schwerter zu Pflugscharen), de Magyarországon is (Dialógus Csoport).

A környezetvédelem azonban korántsem csupán díszlet volt a rendszerellenzéki mozgalmak számára, hanem ezáltal nagyon is valós, érzékelhető problémákra reagáltak. A bős–nagymarosi vízlépcső megépítése ellen tüntető Duna-kör előtt már 1978-ban megalakult a Metallochemia vállalat környezetszennyezése ellen tüntető Zöld Jövő, majd 1988-ban a Levegő Munkacsoport.

E mozgalmak tipikusan helyi környezetszennyezési ügyekre reagáltak, és a létrehozott szervezetekben is sok volt a helyi kezdeményező. Bős–Nagymaros esetében azonban a magyar és a csehszlovák állampárti rezsimek közös beruházása volt a kritika tárgya. A vízlépcső elleni tiltakozások során tehát megjelent annak tudatosítása, hogy a környezet védelme nem lokális, hanem transznacionális kihívás.

Az 1980-as években a csernobili katasztrófa volt még olyan jelentős esemény, amely erősítette a magyar társadalom környezetért való aggodalmát. Bős–Nagymaroshoz hasonlóan Csernobil esetében sem egy lokális vagy országos problémáról volt szó, hanem azon túlmutató, Észak- és Kelet-Európát fenyegető, globális környezeti katasztrófáról.

Az országhatárokon átnyúló környezetszennyezések voltak az eredői az 1970-es évek politikai enyhülésével a keleti- és nyugati blokk környezetvédői és hivatalos szervei közötti kommunikációnak és együttműködésnek is.

Így történt ez a Balti-tenger megtisztítása vagy épp a Duna védelme érdekében. A környezetvédő mozgalmak számára Kelet- és Nyugat-Európában is a fő felelős az a nehézipar volt, amely a termelési, gazdasági növekedés priorizálása során nem vette figyelembe a társadalmi, ökológiai szempontokat. Kelet-Európában a terv gazdaságon belül teret nyerő nehézipari lobbi és a rendszer antidemokratikussága vált a kritika tárgyává, míg Nyugaton a kapitalista modernizáció, az ipari-katonai komplexum térnyerése, tehát az „élővilág” gyarmatosítása a „rendszer” által.

Noha eltérő hangsúlyokkal jelentkezett a bírálat, mind a keleti, mind a nyugati környezetvédők harmadik utas pozíciót vettek föl, amikor meghaladni kívánták a létező hagyományos alternatívákat, politikai blokkokat. Az alternatívák megfogalmazásában, a mozgalmi részvételben és a transznacionális kapcsolatok kialakításában pedig kitüntetett szerep jutott a magasan képzett társadalmi csoportoknak, valamint kezdetben a természettudományos, majd társadalomtudományos kutatóknak.

A Magyar Tudományos Akadémia már 1972-ben, az ENSZ stockholmi tanács kozása után külön konferenciát, programsorozatot szentelt a környezetvédelem kérdésének.

Továbbá leginkább a kutatók rendelkeztek megfelelő tudással a környezetszennyező beruházások megalapozott, szakmai bírálatához. Sokan közülük nem csupán a nemzetközi tudományos közösségbe kapcsolódtak be, de tagjai voltak természetjáró, természetvédő szervezeteknek is, amelyeken keresztül képesek voltak a szakmai kritikát, valamint a globális szinten megjelenő ökológiai gondolkodást a társadalom különböző csoportjaihoz is eljuttatni. A legfontosabb ebből a szempontból alighanem a már említett 1972-es stockholmi ENSZ tanácskozás volt, amelyről és a környezetvédelem nemzetközi szabályozásáról magyarul Láng István írt 1980-ban.

A Római Klub nagy hatású A növekedés korlátai (The Limits to Growth) című jelentésének magyarországi megismertetésében Gerle György építésznek volt kitüntetett szerepe, aki a környezetvédelem általános helyzete mellett olyan szakpolitikai ügyek kapcsán is írt a témáról, mint a városépítés és az iparfejlesztés. Vargha János szakértőként és a Duna-kör aktivistájaként is fontos alakja volt az 1980-as évek hazai környezetvédő mozgalmának.

A környezetvédő gondolat a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tüntetés előtt is megjelent már Magyarországon, az 1988. október 30-i esemény ugyanakkor egyértelműen a rendszerváltást megelőző hazai környezetvédő mozgalom legfontosabb eseményének tekinthető. A felerősödő mozgalomnak szerepe volt abban is, hogy a környezet védelme fontos témává vált az 1990-es választásokon. A demokratizálódás során azonban a környezetvédelem már nem volt többé az általános elégedetlenség hordozója és több zöld aktivista végül politikai pártban folytatta tevékenységét.

Az egyesülési szabadság 1989-es biztosítása ekkortól lehetőséget nyitott a környezetvédő mozgalom intézményesedésére, egyesületek alakítására is. Az intézményesedés, valamint a külföldi donoroktól bejövő források és az általuk elvárt működési struktúra professzionalizálódással, egyúttal depolitizálódással járt. A magyar környezetvédelem ezzel elvesztette egy időre mozgalmi jellegét, ugyanakkor az egyes szervezetek részei lettek a globális környezetvédő civil társadalomnak.

A 2000-es évek elején olyan szervezeteknek lett kitüntetett szerepe a magyar környezetvédelmi mozgalomban, mint a tiszai ciánszennyezés után megalakult Védegylet, az ezredforduló után alakult Zöld Fiatalok, de meghatározóak maradtak olyan régebbi szervezetek is, mint a Levegő Munkacsoport. A 1990-es évek végén kibontakozó, nemzetközi globalizációkritikus mozgalom hatással volt a magyar környezetvédelemre is. A hazai csoportok a Lehet Más a Világ (Another World is Possible) hálózaton keresztül kapcsolódtak be a nemzetközi mozgalmiságba. Ekkor elsősorban a mozgalmi struktúra volt a meghatározó, később, az évtized végén, modellváltás történt, amit a mozgalom egy részének intézményesedése és Lehet Más a Politika (LMP) néven való párttá alakulása jelzett 2009-ben. Ebben a folyamatban azonban már nem annyira a nyugat-európai zöld pártok (az 1990-es évekhez képest eleve csökkenő jelentőségű) mintaadása játszott fontos szerepet, hanem a gyengébb szakpolitikai hatékonyság mellett a csak korlátozottan hozzáférhető döntéshozatal negatív élménye és a politikai szövetségesek hiánya. Lényeges volt továbbá, hogy a környezetvédő, zöld csoportok és alternatív elit számára Sólyom László köztársasági elnökként való 2005-ös megválasztása, továbbá a Zengő csúcsra tervezett NATO-lokátor építésének sikeres megakadályozása is lendületet adott az effajta intézményesedéshez.