Az első Roma Világkongresszus: a roma polgárjogi mozgalmak transznacionális nemzetépítési kísérlete

1971 áprilisában a London melletti Orpingtonban rendezték meg az első Roma Világkongresszust. A küldöttek egy része és a romák túlnyomó többsége ekkor még a szocialista Kelet-Európában élt, ahol a kisebbségek egyenlőségét és jogait nem védték emberi jogi garanciák. A kongresszus összehívása fontos lépcsőfoka volt annak a küzdelemnek, amelynek során a romák polgárjogi, politikai mozgalmai túlléptek a nemzetállami kereteken, és megjelentek a transznacionális térben is. Törekvéseik összefoglalóan leírhatók transznacionális nacionalizmusként, és sok tekintetben hasonlítottak, hasonlítanak más transznacionális térben szerveződő nemzeti mozgalmak célkitűzéseihez, ideológiájához.

A rendezvényen és később a különböző világszervezetek vezetésében kiemel kedő szerepet játszottak a jugoszláviai romák képviselői. Ez szorosan összefüggött azzal, hogy Jugoszláviában a helyi roma kisebbség rendelkezett nemzetiségi jogokkal, és politikusaik hamar elkötelezték magukat a határokon túlmutató roma nemzetépítés eszméje mellett. Magyarországon ellenben ekkorra már megszűnt az 1957 és 1961 között működő, a pártállam által más nemzetiségi szövetségek mintájára életre hívott Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége.

Az 1961-ben elfogadott, a cigány lakosság beilleszkedéséről hozott, Kádár János által is véleményezett párthatározat a cigányságot nem nemzetiségnek, hanem csakis leszakadó, felzárkóztatásra szoruló társadalmi csoportnak tekintette. Az 1971-es világkongresszuson emiatt hivatalosan nem is vehetett részt magyar küldött. A szakirodalomban többnyire az szerepel, hogy összesen kilenc vagy tíz országból (Csehszlovákia, Finnország, Norvégia, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Magyarország, Írország, Spanyolország és Jugoszlávia) érkeztek delegáltak, illetve rajtuk kívül még néhány további államból „megfigyelők”, azaz vendégek az eseményre. Donald Kenrick kortárs beszámolója viszont nem említi a magyarországi és a norvégiai romák képviselőit a megjelentek között.

Bár a magyar részvétellel kapcsolatban a források ellentmondásosak, az első roma világkongresszus – közvetve legalábbis – kétségkívül hatással volt a magyarországi cigányok/romák politikai mozgalmaira. Az I. Világkongresszuson részt vevő roma szervezetek megteremtették az egymással való együttműködés intézményeit. Létrehozták a roma nacionalizmus közös transznacionális, azaz nemzetek feletti emlékezethelyeit, szimbólumait. Ennek része volt az, hogy egységes népnévként elfogadták a roma elnevezést. A romák ezáltal egy olyan kategóriával jelölték közös identitásukat, amelyet ekkor már használtak népnévként, és amihez talán a legkevesebb előítélet társult.

A kongresszus a romák közös himnuszának a romani nyelvű „Gelem, gelem” kezdetű dalt tette meg, amely utal a szétszóratásra, az üldöztetésre, illetve a Porrajmosra (a roma holokausztra). A romák képviselői megalkották az ’Opre roma!’ (Fel, romák!) jelmondatot is. A kongresszus egy zöld és kék sávos zászlót fogadott el az összetartozás nemzetközi jelképeként, amelyet középen egy vörös, tizenhat fokú csakra díszít, amely a feltételezett közös őshazára, Indiára utal. A kongresszuson megfogalmazták az egységes (irodalmi) nyelv megalkotásának szükségességét is. A kongresszus tevékenysége párhuzamba állítható a modern kori nacionalizmusok nemzetépítő, egységesítő törekvéseivel, így például a 19. századi magyar nacionalizmussal is.

A II. Roma Világkongresszuson Genfben, 1978-ban huszonhat ország százhúsz delegáltja vett részt. A kongresszuson felállítottak egy új állandó testületet (Romano Ekhipe), közismert nevén Nemzetközi Roma Uniót, azzal a feladattal, hogy a romák nemzeti érdekeit megjelenítse a különböző nemzetközi szervezetek előtt. Újabb lépéseket tettek a közös ünnepek, hagyományok megteremtése felé; és kimondták, hogy India a szétszóratásban élő romák, azaz a roma nemzet anyaországa. Ezen a kongresszuson már bizonyosan megjelentek a magyarországi romák képviselői is. A korabeli magyarországi sajtó azonban nem fordított különösebb figyelmet a rendezvényre és az azon részt vevő magyarországi cigány értelmiségiekre. Nem is igen tehettek másként, mivel a hatalom továbbra sem ismerte el nemzetiségi csoportként a cigányságot. Az újságok, ha említették is az eseményt, többnyire csak a kongresszus megrendezésének a tényét közölték. Igaz, a Kossuth Rádió május 11-én tudósított a kongresszus előkészületeiről, továbbá a Fejér Megyei Hírlap rövidhírben beszámolt arról, hogy Péli Tamás festőt, Lakatos Menyhért írót és Choli Daróczi József költőt meghívták az eseményre.

1981-ben Göttingenben rendezték meg a III. Roma Világkongresszust, ahol már huszonkét ország – köztük Magyarország – háromszáz képviselője jelent meg. A központi téma ekkor a – nyugati kulturális mainstreambe éppen ekkoriban bekerülő – roma holokauszt, pontosabban a Porrajmos, illetve a roma áldozatok erkölcsi és anyagi rehabilitációja volt. A kongresszus a német kormánytól a romákkal szemben elkövetett népirtás tényének hivatalos elismerését kérte, ami végül 1982-ben történt meg. Megoldási javaslatok születtek a Porrajmos áldozatainak és családtagjaiknak a kárpótlásáról. Ismételten kimondták, hogy a romák Indiából származnak; a feltételezett közös eredet a küldöttek szemében a világ valamennyi roma közössége összetartozásának a bizonyítéka volt.

Choli Daróczi József a Vigiliában számolt be a tapasztalatairól, amelynek lapjain így üzent a döntéshozóknak: „Magánbeszélgetések során kiderült, hogy külföldön is ismerik az MSZMP Politikai Bizottságának 1979. évi határozatát, amelyben »etnikai csoport«-nak jelölik a magyarországi cigány lakosság státusát, az eddigi »társadalmi réteg« fogalmával szemben. Az új megfogalmazás tartalmában megegyezik a nemzetközi irodalom ban használt »nemzetiség« fogalmával.” A költő ezáltal is sürgette, hogy a cigányságot – az 1979-es párthatározatot követően, amely elmozdulást jelentett a pártál lam korábbi elutasító álláspontjától – ismerjék el nemzetiségként.

A változások szele idővel elérte a szocialista Magyarországot is. A magyar pártvezetés engedélyezte, hogy 1985-től Magyarországon a Hazafias Népfront fennhatósága alatt Országos Cigánytanács működhessen; 1986-ban pedig a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét is újraalapították. Az 1980-as években a cigány értelmiségiek politikai szocializációjának színterei – még az 1960-as évek végén megalakult – Cikobik (Cigány Koordinációs Bizottságok), az 1970-es évektől létező cigányklubmozgalom és a Hazafias Népfront intézményei voltak. A cigány nemzeti, nemzetiségi mozgalom, a cigány nemzeti kultúra megteremtésében óriási szerep jutott az 1987-ben alapított Cigány Háznak (Romano Kher), amelyet 2009-es megszüntetéséig Zsigó Jenő vezetett.

A hatalom mindeközben állambiztonsági, operatív eszközöket vetett be a formálódó cigány értelmiség ellen. A rendszerváltás idején roma és nem roma értelmiségiek együttesen is felléptek a cigány lakosság kirekesztésével szemben: Miskolcon 1989. február 2-án közösen alakították meg a Gettóellenes Bizottságot Horváth Aladár vezetésével. 1989 áprilisában megalakult a Phralipe Független Cigány Szervezet, amely a cigányság valódi érdekképviseletének a programját hirdette.

A rendszerváltás korszakában indulhatott meg a – többségi társadalom előítéleteitől sújtott – kisebbség önszerveződése, amikor is sorra alakultak a különböző országos, regionális és helyi szervezetek. Az 1989-es alkotmány a magyarországi roma kisebbség számára kisebbségi jogokat is adott. Az 1993-ban elfogadott, a gyakorlati megvalósulásában számos hiányosságot mutató kisebbségi törvény a cigány kisebbséget is szerepeltette a magyarországi etnikai és nemzeti kisebbségek felsorolásában. A későbbiekben azonban a magyar politika és a nagyobb politikai pártok mindinkább rátelepedtek az önszerveződő roma mozgalmakra is, és saját érdekeik, céljaik szerint igyekeztek befolyásolni azokat.

A rendszerváltás utáni kongresszusokon a korábbinál is nagyobb számban jelentek meg a kelet-európai romák képviselői. 2000-ben Prágában határozták el a romák képviselői, hogy új statútumot alkotnak az IRU részére, amely deklarálja, hogy a roma nemzet létének elismertetését közös célnak tekintik. Felállították az IRU parlamentjét, amelynek küldetéseként azt határozták meg, hogy a romák rendszeresen ülésező képviseleti és döntéshozó szerveként alakítsa a szervezet politikáját. Itt fogalmazták meg és terjesztették a küldöttek között a „Mi, a roma nemzet” mondattal kezdődő A roma nemzet nyilatkozatát, amely a közösséget államnélküli nemzetként írta le, és ez alapján fogalmazta meg a követeléseit is.

A nemzetközi romamozgalom 1970-es évekkel kezdődő korszakának a legfőbb jellegzetessége az, hogy megalkotta a közös roma – nemzeti – identitás transznacionális térben is létező jelképeit: a közös indiai eredetet, a közös történelmet (a szétszóratás történetét is ábrázolva), a nemzeti összetartozás, identitás szimbólumait (zászló, himnusz, jelmondat) és a közös nyelvet (egységes ábécé, irodalmi nyelv, képzőművészet formanyelve). Kezdetét vette a nemzeti kultúra megalkotásának és kanonizálásának a folyamata, s ebben szerepet kaptak a közös történelem referenciapontjaiként az olyan történelmi traumák, mint az üldöztetés történelmi tapasztalata (részben a zsidó történelem elbeszéléseinek a mintájára) vagy a Porrajmos tragédiája.

Az 1970-es évektől kezdődően tehát jórészt lebontották azokat a korlátokat, amelyeket korábban az államnemzeti határok között való gondolkodás emelt a romák politikai törekvései elé. A nemzetként való elismerésért folytatott küzdelem egyúttal azt is eredményezte, hogy a roma szervezetek a nemzetállamok feletti szinten közösen és a korábbinál hatékonyabban tudtak fellépni érdekeik képviseletében. E transznacionális mozgalom egyik legáltalánosabb kritikája ugyanakkor arra vonatkozik, hogy a roma elitek valóban képesek-e elérni és megszólítani a többség által cigányoknak, romáknak tartott emberek szélesebb tömegeit.

A Vasfüggöny 1989–1990-es lebontását, majd az Európai Unió 2004-es és 2007-es bővítését követően a romák a legnagyobb létszámú kisebbséggé váltak, előbb az Európa Tanácsban, majd az Unión belül is. Ezt követően a nemzetközi szervezetek dokumentumaiban is megjelentek, mint közös célokkal, illetve jogokkal rendel kező európai kisebbség.

A roma polgárjogi mozgalom ugyanakkor idővel eltávolodott a nemzetépítő mozgalmak hagyományos célkitűzéseitől. A legfontosabb kérdéssé mára az vált, hogy a romák szervezetei mennyire képesek hatékonyan képviselni az immár a transznacionális térben is szerveződő roma közösségek érdekeit, és tudnak-e eredményesen küzdeni nemzeti, illetve nemzetközi szinten a szegregáció ellen és a jogokhoz való egyenlő hozzáférésért. Ez a küzdelem ma már részben transznacionális színtereken, tehát az emberi jogok eszméit képviselő szervezetek előtt zajlik. A romák nemzeti és nemzetközi szervezetei – a hagyományos nacionalizmusok eszméi és szimbólumai mellett – a kirekesztés ellen folytatott küzdelem jegyében mind erősebben képviselik az emberi jogok erkölcsi univerzáléit. S ez tekinthető ma általánosságban is a transznacionális nemzeti mozgalmak egyik jellegzetességének.