Che Guevara Budapesten: a magyar pártállam nem emelte piedesztálra a kubai forradalom ikonját

1960 decemberében a Kubai Nemzeti Bank elnöke, Ernesto „Che” Guevara látogatást tett Budapesten. Az Argentínában született Guevara a Fidel Castro vezette, 1958 decemberében győzedelmeskedő kubai forradalom egyik kiemelkedő személyisége volt. A Fulgencio Batista uralmának megdöntéséhez vezető fegyveres harcot hasonló parasztmozgalmak és felkelések előzték meg még az 1950-es évek elején Latin-Amerika más országaiban, Guatemalában és Bolíviában. A kezdeti radikális agrárreformokat és államosításokat követően az 1950-es évek második felében ezek a forradalmi rendszerek azonban kompromisszumokat kötöttek az Egyesült Államokkal, vagy – gyakran a CIA támogatásával – megdöntötték őket.

Kezdetben Fidel Castro rendszere is hasonló pályát látszott befutni. Castro még 1959-ben az Egyesült Államokba utazott, hogy ott az együttműködés lehetőségeit keresse. Azonban az 1960 augusztusában meghozott rendelkezésekre válaszul, melyek nyomán államosítottak minden külföldi, így amerikai tulajdonban lévő birtokot és céget is, az USA befagyasztotta a területén lévő kubai számlákat, megszakította Kubával a diplomáciai kapcsolatokat és szigorított a gazdasági blokád feltételein. Castro számára nemigen maradt más lehetőség, mint hogy a szocialista világ, elsősorban a Szovjetunió támogatását keresse. Che Guevara 1960-as útja is ezt a célt szolgálta.

A kubai vezető felkereste az NDK-t, Csehszlovákiát és Magyarországot is, és tárgyalt a három ország pártvezetőivel, Walter Ulbrichttal, Antonín Novotnýval és Kádár Jánossal. Guevara fontos szerepet játszott a hatalomátvételhez vezető fegyveres harc megszervezésében, majd a kubai gazdaság irányításában. Az argentin forradalmár szimbolikus, a kubai forradalomról alkotott képet definiáló szerepe azonban talán még ennél is jelentősebb volt. Globális forradalmi ikonná ugyan csak 1968 nyomán vált, azonban már az 1960-as évek elején is a kubai forradalom fiatalos lendületével azonosított, világszerte komoly népszerűségnek örvendő egyik arcának számított.

Kuba az 1960-as években felnövő új nemzedék számára hamarosan mitikus hellyé vált, különösen Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. A szakállas, fiatal harcosok képei mintha azt bizonyították volna, hogy a szocializmus a kapitalizmussal szembeszegülő alternatívája nem csupán kiöregedett öltönyös pártkáderek ügye, hanem élő, kifejezetten fiatalos társadalmi erő. A megcsontosodott és kiüresedett bürokratákra vonatkozó nem túl vonzó kép különösen állt az 1950-es és 1960-as évek fordulóján Kelet-Közép-Európa hivatalos szocialista rendszereire, amelyek egyre komolyabb nehézségekkel néztek szembe az új nemzedék politikai szocializációja terén. A politikai vezetések a hétköznapi szorgos tanuláson és munkán kívül nehezen tudtak vonzó célokat ajánlani a fiatal nemzedék számára.

A szovjet, keletnémet és magyar pártvezetésen belül egyre többen adtak hangot abbéli félelmüknek, hogy a fiatalok nem érzik magukénak a szocializmus ügyét és a nacionalizmus vagy a nyugati kultúra befolyása alá kerültek. A kubai forradalom mintha kiutat kínált volna ebből a zsákutcából, hiszen azt látszott bizonyítani, hogy a szocializmus megújuló, fiatalos világnézet, amely Kelet Közép-Európa fiataljai számára is alternatívát kínál.

Fidel Castro hatalomátvétele (a kezdeti bizonytalankodás után) 1959–1960-ra a kelet-közép-európai írott és vizuális sajtó népszerű, visszatérő témája lett. Magyarországon minden év januárjában ünnepélyesen megemlékeztek a kubai forradalom évfordulójáról. A hivatalos nyilvánosság nem feledkezett meg annak leszögezéséről sem, hogy a kubai történések valójában a kelet-közép-európai forradalmak hű másai, mintegy második kiadásai. Castro, Guevara, Cienfuegos és társaik alakjában a Havannába látogató szovjet pártvezetők saját fiatalkori önmagukat vélték felfedezni. A magyar sajtó egyenesen a márciusi ifjakat látta újjászületni Kuba szigetén.

Castro hatalomátvétele, melyet döntően a kubai parasztság támogatásával hajtott végre, azt is mutathatta, hogy a szocializmus a forradalom belülről, a nemzeti társadalmak saját hagyományaiból fakadó, mégis világszerte érvényes, hiteles modellje. Ez különösen fontos volt az 1960-as évek szovjet fiataljai számára, akik Kubában a szocializmus sztálinizmustól elválasztható, önálló útját fedezték fel. Fontos volt ez a felfogás Kelet-Európában is, ahol Kuba kapcsán azzal lehetett érvelni, hogy a szocializmus korántsem csupán szovjet export, hanem a saját nemzeti történelmek szerves eredője.

Az 1960-as évek elején egyre-másra gyarapodott azon kormányok száma, melyek önmagukat forradalminak, a kapitalizmussal szakítónak és az imperialista világ rendszer ellenségeinek nyilvánították. A kommunista ellenfeleit börtönökbe záró Gamal ʻAbd al-Nászir (Nasszer) egyiptomi elnök alkotmánya 1956-ban szocialista köztársasággá nevezte át országát. Ahmed Ben Bella, az algériai Nemzeti Felszabadítási Front meghatározó vezetője ehhez hasonlóan a szocialista társadalom felépítéséért vívott harcként értékelte a franciák ellen megvívott függetlenségi háborút. A függetlenségét 1957-ben elnyerő Ghána elnöke, Kwame Nkrumah pedig kijelentette, hogy hazája a „szocialista fejlődési utat” választotta.

Az 1950-es évek közepén még csak a Szovjetuniót körbevevő, kelet-közép-európai és délkelet-ázsiai szocialista tömb ekkoriban tehát jelentősen terjeszkedni látszott. Az 1960-as évek végére azonban az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Európán kívüli világ szocializmusa jelentősen különbözik e fogalom szovjet és kelet-közép európai domináns értelmezésétől. Az 1966-ban Havannában rendezett Trikontinentális Konferencia résztvevői, köztük a kubai, algériai és vietnami küldöttek rendre követelték a fegyveres harc jogát a nemzeti önrendelkezés elérése és a gyarmati függés lerázása céljából. Álláspontjuk szerint a kapitalista világrendszer felszámolását és a szocializmus világméretű győzelmét szükségszerűen meg kellett előzze a gyarmati népek függetlenné válása, amelynek ára az imperialista hatalmakkal, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokkal vívott háború volt.

Che Guevara Nasszer egyiptomi elnök támogatásával érkezett Kongóba 1965-ben, hogy kiképezze és vezesse az ottani kommunista gerillákat. Csináljatok sok Vietnamot! – üzente a Trikontinentális Konferenciának, nem sokkal azelőtt, hogy titokban Bolíviába utazott a forradalom kirobbantásának számára később végzetesnek bizonyuló tervével.

A szocializmus világszerte érzékelhető terjeszkedése nem a szocializmus világméretűvé válásához, hanem inkább a szocialista világ megosztásához vezetett. A latin-amerikai, afrikai és délkelet-ázsiai önjelölt szocialista rendszerek sokasodása az önmagát egyre inkább az Európán kívüli antiimperialista világ természetes vezetőjének látó kínai pártelitet tette fontos nemzetközi szereplővé. Kína propagandával, nemzetközi szervezetekben képviselt állásfoglalásaival, hitelekkel és fegyverszállításokkal is ösztönözte a harmadik világ függetlenségi mozgalmainak radikalizálódását és háborúit. A fegyveres harc általuk való ellenzése miatt és a globális Délen épülő hátországára támaszkodva a kínai vezetés az 1960-as évek elejétől kezdve egyre gyakrabban vádolta a Szovjetuniót és közvetve a kelet-közép-európai szocialista országokat a gyarmati népek ügyének elárulásával. A követendő, világ méretű szocializmushoz vezető út mintapéldájaként a maoista pártvezetés immár egyértelműen Kínát jelölte meg mint a gyarmati függés ellen vívott fegyveres nemzeti felszabadító háborúból kinövő kommunista hatalmat. A harmadik világ e mozgalmai ily módon a Szovjetunió és a kelet-közép-európai szocialista államok egyre növekvő neheztelését váltották ki.

A harmadik világ radikális vezetőivel szemben a kelet-közép-európaiak hivatalos álláspontja az volt, hogy a gyarmatok felszabadulásának és a szocializmus világméretűvé válásának előfeltétele a már létező szocialista világrendszer megerősödése, amely azonban csakis békés építőmunka nyomán képzelhető el. A szovjet követségi jelentések már az 1960-as évek elején is kalandorsággal és túlzott forradalmisággal vádolták Che Guevarát gerillaharcról megfogalmazott tézisei miatt, a magyar kormány pedig élen járt a szovjet példa követésében.

Ennek megfelelően a hazai nyilvánosság egyfelől elítélte Kína szocialista világot megosztó politikáját, másfelől pedig, miközben elismerte Che Guevara forradalmi elkötelezettségét, minduntalan figyelmeztette a magyar fiatalokat, hogy a kubai forradalmár felfokozott forradalmisága túlságosan nagy súlyt helyez az önkényes fegyveres harcra és túl keveset a békés építőmunka fontosságára. Ernesto Guevara 1960-as budapesti útja során végig gondosan ügyeltek arra, hogy a kubai forradalom ikonikus vezetője a KISZ konszolidáltan öltözött vezetőivel mutatkozzon, és csakis polgári címén, azaz mint a kubai Nemzeti Bank elnöke hivatkozzanak rá.