Humorral a túlélésért: a székely örökségről és a nevetés hatalmáról beszélt Szávai Géza legfrissebb könyve bemutatóján

Szávai Géza legújabb regénye nem csupán egy víg történet a humor mindennapi bóbiskolásáról. A szerző a nevetés mélyebb, kifinomultabb, mégis derűs oldalát mutatja be, amelyben a székely humor, mint örökség, folyamatosan új életre kel, és amely túlmutat a könnyed szórakoztatáson, rávilágítva a nevetés szerepére az emberi létben és a társadalomban.

A humor számára nem pusztán a felszínes viccelődés, hanem a szellem tisztasága, az élet és a világ iránti mélyebb megértés. Amikor az író azt mondja, hogy a székely humor volt az, amiben ő felnőtt, és hogy „két dolog adott emberi lét számára, sírás és nevetés”, rögtön tisztázza, hogy nem csupán egy szórakoztató regényre kell számítani. Habár a magyar ember sírva vigad, Szávai Géza szerint a sírás mellett a nevetés az, ami igazán meghatározza az emberi sorsokat. De nem akármilyen nevetésről beszélünk itt, hanem egy olyan elmésségről, amely „zsigeri ösztönként” van a létezésünkben. A könyv maga, elgondolkodtat a világunkról, és arról, miért nevetünk, és miért nevethetnénk még többet.

Az író a könyvbemutatón érzékeltette, hogy a humorra, mint közösségi élményre van szükség, hiszen az képes feloldani azokat a félelmeket, amelyeket a mindennapi élet generál. „Miért haldoklik a humor? Mert ma már nincs meg az a félelem, amit feloldhatna” – mondja Szávai Géza, ezzel rávilágítva arra, hogy a mai világban sokkal inkább a félelem és a pesszimizmus uralkodik, mintsem a tiszta és őszinte nevetés.

„A humorhoz szükség van félelemre, ma már nincs az a fajta félelem, csak a rettegés van. A félelmet tudjuk feloldani humorral. Ma egy lepusztult, pesszimista világban élünk, s félünk a humortól is. Nem beszélve arról, hogy a magyar irodalom csak tragikus lehet, bárki próbált meg humorban fogalmazni az perifériára sodródott. Mert ugye az igazi magyar irodalom tragikus. Ahogy általános iskolában is tanítják, a magyar líra mély tragikuma…” – fogalmazott Gáspárik Attila a humor helyzetéről.

Továbbá azt ecsetelték, hogy a magyar irodalom történelmileg és kulturálisan a tragédiára építkezett. A magyar nép szomjazza a tragédiát, mert a történelmi traumák és a nehéz sorsok formálták az identitásunkat. Szinte a magyar kultúra szerves része lett, háborúk, elnyomás, politikai és társadalmi válságok. Nemcsak egy műfaji sajátosság van már jelen, hanem egy szinte ösztönös választás, amely a magyar történelmi tapasztalatokkal párhuzamosan alakult ki.

És hogy miért is fontos ez a regény, azontúl, hogy igyekszik létrehozni egy új műfaji sajátosságot? A regény első mondata: „A királynő dugni akar” – provokatív, és rögtön egy olyan világot teremt, ahol nem a filozofálgatás, hanem a túlélés vágya az, ami meghatározza az életet.

A királynő figurája itt nem egy konkrét személy, ahogy a könyv további karakterei sem, hanem egy prototípus, aki mindenkit képvisel. A híres-hírhedt személyek, mint Napóleon, akik nem csupán történelmi figurák, hanem szimbolikus szereplők is és a világunkban betöltött szerepeinket is tükrözik. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden prüdérrel!” – javasolja az író.

És ha már a félelem feloldásáról beszélünk, Szávai Géza arra is rávilágít, hogy a humorhoz nem elég az intelligencia, hanem kollektív, közösségi élményre van szükség. Ma már nem nevetünk úgy, mint régen, amikor a humornak igazi hatalma volt a mindennapi félelmek és szorongások kezelésében.

A regényben a humor a túlélés eszköze, ami egyfajta válasz a mai világra és arra a jelenségre hívja fel a figyelmet, hogy a nevetés sokszor abból a kicsinyes, leegyszerűsített gondolkodásmódból ered, amely hajlamos alulértékelni másokat, miközben saját kultúránkat próbáljuk kiemelni. A humor tehát gyakran tükrözi azt a kiszolgáltatottságot és szorongást, amelyet mindannyian próbálunk elrejteni, miközben beleragadunk a megszokott viselkedési mintákba.

„Mért nevetünk a skót viccen? Mert mindnyájan spórolósak vagyunk, kicsinyesek és röghöz tapadtak. A zsidó viccen, mert mindnyájan nevetségesek vagyunk az okosságunkkal a mai világban. A politikai viccen? Mert mindnyájan együgyűek vagyunk és analfabéták a politikában, akárcsak a hivatásosok. A közgazdasági viccen – mindnyájan koldusok vagyunk, és nem tudunk magunkon segíteni” – magyarázta az író egy korábbi könyvében („Nem süket az isten”) a humor mibenlétét.

Megjegyzendő, Tamási Áron már jóval korábban, 1931-ben leszögezte, hogy: „az új magyar irodalom legnagyobb kincse a székely humor lesz”.