Dominikától Ausztráliáig: hogyan szóródtak szét a magyar menekültek 1956 után a nagyvilágban?

Az 1956-os forradalom leverését követően mintegy kétszázezer magyar és épp az országban tartózkodó külföldi (többségében észak-koreai) állampolgár hagyta el Magyarországot, akik közül nagyjából 180 ezer fő rendezkedett be hosszabb távra más országokban. Legtöbben az Egyesült Államokba érkeztek (40 ezer fő), de Kanada (27 ezer fő), az Egyesült Királyság (21 ezer fő), Ausztria (19 ezer fő), az NSZK (15 ezer fő), Franciaország, Svájc és Ausztrália (12-12 ezer fő) is nagy számban fogadott be menekülőket.

A menekültek útja jellemzően Ausztrián, majd az osztrák határ lezárása után Jugoszlávián át vezetett a nyugati országokba. A második világháború utáni legnagyobb, a felelősségmegosztás gyakorlatán alapuló globális menekültbefogadási akciójában az akkor létező országok csaknem fele Venezuelától Izraelen és Törökországon át Új-Zélandig részt vett valamilyen mértékben, pedig ennek lehetősége eleve csak a szovjet blokkon kívüli országok esetében vetődhetett fel.

Az akkori Európában a menekültválság nem jelentett újdonságot: évtizedek óta permanens problémának számított. A nemzetközi és humanitárius szervezetek, miután az első világháborút követően a hadifoglyok helyzetének rendezése, illetve a határátrajzolások és helyi erőszakos cselekmények motiválta népességmozgásra adott reakciók következtében megerősödtek, az 1930-as évektől a zsidóüldözés, majd az újabb világháború, Kelet-Európa szovjetizálása és Németország 1949-es kettéosztása, a hidegháborús konfliktusok és a gyarmati rendszer fölbomlása miatt újabb és újabb menekülthullámokkal néztek szembe.

A kényszerű migráció az összlakosság arányában nagyobb tömegeket érintett világszerte, mint manapság.

Bár a magyar menekültválság idején az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága „mindössze” 1,7 millió menekültet tartott számon, a második világháborút követő évtizedben ennél sokkal többeket érintett a kényszerű migráció: Európában mintegy 60 millió főnek – köztük 20 millió németnek – kellett lakóhelyet váltania, mely szám azonban még mindig nem ér fel az ázsiai népességmozgáshoz.

Itt a Kínához, Indiához, illetve Indokínához köthető politikai változások és fegyveres összetűzések nyomán jóval 100 millió fő fölöttire becsülhető az elüldözöttek száma. Ezt egészíthetjük ki a kényszerű elvándorlás olyan viszonylag kisebb léptékű példáival, mint az 1948-as palesztin menekültek (kb. 700 ezer fő) esete vagy az algériai konfliktus nyomán kialakult, időben elhúzódó menekültválság (kb. 200 ezer fő). Globális összehasonlításban a magyar menekültek kezelése tehát nem tartozott a kiugróan nagy kihívások közé.

A magyar menekülthullám ezzel együtt a hidegháborús Európa legnagyobb rövid idő alatt lefolyt népességvándorlása volt, melynek hatékony kezelése a vezető nyugati államok jelentős anyagi hozzájárulásával és világszerte nagyarányú társadalmi mozgósítás segítségével vált lehetségessé. Jelentős szerepet játszott a válság kezelésében az 1951-ben megkötött és 1954-ben életbe lépő menekültügyi egyezmény rugalmas értelmezése. A megállapodás szerint menekült státuszra az tarthatott igényt, akit 1951. január 1-je előtt faji, vallási, nemzetiségi okokból vagy társadalmi csoporthovatartozása, illetve politikai véleménye alapján üldöztek vagy ennek veszélye fennállt.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának ajánlása nyomán azonban a befogadó államok elfogadták azt az érvelést, miszerint a magyar menekültek az 1951 előtti politikai változások egyenes következményeként kényszerültek hazájuk elhagyására, így a menekültstátusz minden további differenciálás nélkül kiterjeszthető volt rájuk.

A magyar menekültválság annyiban atipikus volt, hogy bár eleinte – a jellemző gyakorlat szerint – ebben az esetben is a szomszédos államokban képzelték el a megoldását, Ausztria kérésére ez megváltozott, és globálisan megosztották a befogadást.

Az 1956–1957-es menekültválság olyan sajátos pillanatban bontakozott ki, amikor a nagypolitikai érdekek, a nemzetközi szervezetek törekvései és az egyes országok lakosainak a globális média, az egyházak és a civil szervezetek által felerősített humanitárius igényei mind egymást támogatták. Az eseményt a segélyezésben részt vevő államok kormányai egyrészt hatékonyan tudták egymással szorosan összefüggő bel- és külpolitikai célokra felhasználni: mindenekelőtt lehetővé tette az antikommunista érzelmek ébren tartását, méghozzá oly módon, hogy az eleve nagy médiafigyelmet kapott, levert forradalom vélt és valós hőseit emberközelbe hozta, és az egyes állampolgárok számára lehetőséget biztosított az aktivizmusra megsegítésükben. A hidegháborús vetélkedésnek így már nemcsak közvetett szemlélői voltak, hanem tevékeny résztvevőivé váltak.

A menekültsegélyezés hatásainak mérlegelésekor a politikai riválisok részéről helyenként a baloldal tekintélyének csorbítása is felmerült szempontként, különösen állt ez Olaszországra, ahol a kommunista párt számottevő erőt képviselt. Mivel a nyugati demokráciák és autoriter rendszerek, valamint Moszkva és nyomában a helyi kommunista pártok egyaránt (és leegyszerűsítő módon) az antikommunizmust tüntették fel a forradalom és a menekültek legfőbb jegyeként, könnyen elsikkadt, hogy a magyar forradalom nemcsak egyes kommunistaszimpatizáns értelmiségi csoportokon belül okozott törést, hanem 1960 előtt még a Fidel Castro vezette kubai felkelők is mintaként tekintettek a magyar felkelőkre.

A társadalmi mozgósítás nem feltétlenül követelte meg a menekültek tényleges befogadását és az ezzel járó jelentős anyagi áldozatot az állam részéről. A tömeges misék és zarándoklatok, ahogy azt Portugália és Spanyolország példája mutatja, akkor is bevonták a társadalom számottevő részét az akcióba, ha ezek az országok egyébként csekély számú menekült letelepedését tették lehetővé: nemcsak a közös rituálék, hanem a civil segélyezés révén is sokan úgy érezhették, hogy a magyarok „ügye” az övék is.

Főként azokban az országokban vált maradandóvá a magyar 56 hatása, ahol a menekültek befogadása a társadalom közvetlen részvételét követelte meg.

Különösen látványos ez Norvégia esetében, ahol a befogadás kultúrájának nem voltak jelentős hagyományai – az ország nemzetközi mintákat figyelembe vevő új menekülttörvényén még meg sem száradt a tinta az ezerötszáz magyar fogadásakor. A decentralizált, önkormányzatokra támaszkodó szervezés révén az ország lakosságát úgy sikerült bevonni a menekültek segélyezésébe, hogy az nem okozott társadalmi feszültségeket, viszont az önkénteskedés gyakorlata népszerűvé vált és alakította a későbbi norvég menekültpolitikát is.

Ehhez persze az is kellett, hogy a magyar menekülteket szinte azonnal munkába tudták állítani. Hollandia, bár tranzitországként is jelentős szerepet játszott, hasonló politikát követett a menekültek letelepítésével kapcsolatban. Itt azonban – ahogy a szomszédos Belgiumban is – épp a korábbi humanitárius gyakorlat segített: az első világháború után családokhoz átmenetileg befogadott tízezer magyar gyermek emléke még széles körben élt és sokan ápolták az akkor létrejött kapcsolatokat. Ez döntő tényező volt egy olyan helyzetben, amikor Hollandiát a volt gyarmatairól az „anyaországba” települő mintegy kétszázezres tömeg eleve komoly kihívások elé állította.

A magyar menekültkrízis ily módon elősegítette a humanitárius gyakorlatok szélesebb körű európai elterjedését vagy hozzájárult ezek ébren tartásához. Annál is inkább, mivel az 1956-os menekültek maguk is szívesen részt vettek a későbbiekben hasonló akciókban, vagy személyesen, vagy vallási közösségeken és szakszervezeteken keresztül.

Amikor a civil aktivizmus 1945 utáni európai és globális terjedését mérlegeljük, számításba kell vennünk, hogy ennek egyes országokban már korábban is jelentős hagyományai voltak. Csakhogy az 1930–1940-es évek jelentős csorbát ejtettek több olyan állam tekintélyén, melyek szívesen látták és láttatták magukat a befogadás és segélynyújtás letéteményeseiként – különböző mértékben bár, de számos ország érintett volt a zsidó menekültek elutasításában az üldöztetés időszakában és a második világháború után egyaránt. Az ezzel kapcsolatos rossz emlékeiket és ebből származó negatív megítélésüket is igyekeztek feledtetni a magyarok befogadásával – kiváltképp Svájc, melynek modern önmeghatározásához hozzátartozott a humanitárius hozzáállás.

Svájc a világháború utáni gazdasági konjunktúrában támogatta ugyan a munka alapú migrációt, és menekülteket is befogadott a szovjet érdekszférából, de a letelepedést közel sem támogatta olyan mértékben, mint ahogy arra az 56-os magyarok esetében sor került. A jobb oldali populizmus 1970-es évekbeli megerősödéséig a magyar menekülthullám a rendszert a nyitás irányába befolyásolta. A menekültek befogadását eközben jelentős mértékig az országok egymástól igencsak eltérő gazdasági helyzete és munkaerőpiaci igényei határozták meg: ahogy Svájc esetében is megfigyelhető, a munkaerőhiány nyomós érv volt a kormányok számára, hogy a menekültek beáramlását elősegítsék.

Azok az országok, melyek jelentős számú menekültet fogadtak be, mint például Svédország, Belgium, Hollandia és az NSZK, a magyarokat elsősorban az ipari ágazatokban, leginkább a bányászatban igyekeztek foglalkoztatni, viszonylag sikeresen. Ahol inkább mezőgazdasági munkaerőre lett volna szükség, mint Dániában vagy az Egyesült Királyságban, jobban elhúzódott a menekültek letelepítése, ugyanis a magyar menekültek közt igen kevés volt a földműves.

A menekülttáborban töltött időszak növekedésével a társadalmi feszültségek is jobban jelentkeztek. A gazdaságilag kritikus helyzetben lévő országokban – nem meglepő módon – ugyancsak kevésbé volt sikeres a menekültek befogadása. Argentínát és Brazíliát ebben az időszakban már inkább a kivándorlás jellemezte, és hasonló volt a helyzet Írországban is: ezekben az országokban a magyarok megjelenése nem hozta meg a várt eredményt, az országok nemzetközi presztízsének növekedését. Sőt inkább visszafelé sült el az akció: az elégedetlenség hangjai más országokba is eljutottak, és sokan továbbálltak, amint tehették.

Ez megtörtént az említetteknél kedvezőbb helyzetben lévő országok esetében is: az elképzelt „ígéret földje”, az Egyesült Államok olyan nagy vonzóerőt képviselt, hogy sok menekült ragaszkodott ahhoz, hogy ott kezdhessen új életet – emiatt például Dániából nagyon magas volt a tengeren túlra továbbvándorlók aránya. Különösen nagy csalódásban volt részük a kis lélekszáma ellenére kiugróan magas, 20 ezres kvótát megállapító Dominikai Köztársaságba érkezőknek. Rafael Trujillo diktatúrája ugyancsak a nemzetközi diplomáciai térben szeretett volna nagyobb mozgástérhez jutni humanitárius gesztusával. A Franco-barát generalisszimusz hatalomra kerülése (1930) óta előszeretettel ápolta a befogadás kultúráját: már a haiti kisebbség 1937-es tömeges lemészárlását is 100 000 zsidó menekült befogadásával kívánta volna cinikusan ellensúlyozni.

A rezsimnek az 1953-as szovjet orvosi perek nyomán alkalma nyílt az antiszemita üldözés és az antikommunizmus elleni fellépés összekapcsolására. Trujillo a magyar menekültválság idején újra igen aktív kommunikációba kezdett: ahogy a bábként az országban épp elnöklő öccse, Héctor Trujillo fogalmazott Vilis Masensnek, az Európai Rab Nemzetek Szövetsége vezetőjének szóló üzenetében, Dominika menedéket biztosít a „kommunista barbarizmus által üldözött” népeknek. Ez nemcsak az ország „kifehérítésének” Trujillo számára kulcsfontosságú törekvésébe illeszkedett, hanem a politikai ellenzékkel való leszámolási akciók fedezetéül is szolgált volna.

Az országba végül ténylegesen érkező mintegy hatszáz magyar menekült többségét ezek után a szigetország félsivatagos vidékére telepítették, ahol rizs és déligyümölcs termesztésére hasznosíthatták volna mezőgazdasági ismereteiket. Ezek után nem csoda, hogy csak kevesen ragadtak meg a karibi országban. Ahogy az annak idején a nácik elől menekülő és az országba érkező nyolcszáz zsidó hamar továbbállt, úgy a magyarok többsége is pár hónapon belül kérvénnyel fordult az Európai Migráció Kormányközi Bizottságához (Intergovernmental Committee for European Migration) távozásuk érdekében.

A humanitárius tevékenység látványos gesztusai a nemzetközi diplomáciai térben gyakran máshol is ellentmondásos megoldásokkal jártak együtt vagy kirekesztő belpolitikai lépésekhez kapcsolódtak szorosan.

Ausztráliában az európai bevándorlók befogadását az állam azért is ösztönözte, hogy a rasszok aránya minél inkább a fehéreknek kedvezzen, és így az őshonos népesség nehéz munkaerőpiaci helyzete és informális szegregációja lehetőleg fennmaradjon. A Dél-Afrikai Unió apartheid rendszerében a munkaerőhiány elsősorban abból adódott, hogy a feketék elől számos szakma el volt zárva: a fehér betelepülők a tervek szerint ezen segítettek volna. Bár az egyes államok különböztek abban, hogy a befogadás szempontjait hivatalosan deklarálták-e, a gyakorlatban akár nyílt rasszizmus is előfordult a válogatás során. A holland kormányzat például nemcsak foglalkozási profilok alapján osztályozta a menekülteket, mely általános gyakorlat volt, hanem külön kezelte a romákat, akikre nem tartott igényt. Svédországban azért döntöttek a tüdőbetegek befogadása mellett, mert a kormányzat vélekedése szerint így könnyebben el lehet fogadtatni a svéd állampolgárokkal azt a gyakorlatot, hogy a menekültek között nem úgy válogat az ország, mint ahogy azt a humanitárius odafordulás diktálná. Amikor a segélyezés módszereit civil szervezetek kifogásolták, a svéd kormányzat csökkentette jogkörüket és mozgásterüket a segélyakciók során.

A befogadás sikere a diaszpóraközösségek szerepén is múlt. Az Egyesült Államokban, Belgiumban vagy Svájcban a korábbi magyar emigránsok élénken részt vettek a segélyezésben és a szervezésben.

Ahol szervezetileg kezdetlegesebb és fragmentáltabb állapotban volt a diaszpóra, mint például az Egyesült Királyságban, ott épp a menekültek megsegítése és befogadása jelenthette az egyik legfontosabb tényezőt a szorosabb emigráns közösségek kialakulásában. Sajátos helyzetben volt az NSZK, ahol a nácizmus árnyékában elüldözött sokmillió német letelepítése után mindössze néhány évvel mintegy 150 ezer keletnémet élt menekülttáborokban. A magyarok befogadásában mégis élen jártak, a politikai okok mellett épp a Magyarországról a háborút követően kitelepített németeknek köszönhetően: a régi kapcsolatra való tekintettel, hely- és gyakran magyar nyelv ismeret birtokában közülük sokan bekapcsolódtak a mentési akciókba.

Ugyanakkor nem mindenhol sikerült az áttörés: Argentínában például a régi, jellemzően jobb- vagy szélsőjobboldali érzelmű emigráció tagjai közül sokan kifejezetten bizalmatlanul tekintettek a szemszögükből túlságosan is baloldali nézeteket valló 56-osokra – amit a hidegháborús antikommunista narratíva sem volt képes elfedni. Általánosságban így is elmondható, hogy a menekültek megsegítése kohézív erőként hatott a globális magyar emigrációra, és az újonnan jöttek rendszerint fellendítették a szervezeti kultúrát, amelyben az is közrejátszott, hogy nagyon magas arányban voltak köztük tettvággyal teli fiatalok.

A magyar menekültek megsegítése számos nemzetközi szervezet számára is fontos mozzanatnak bizonyult. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága ekkor tette meg az első lépéseket a világpolitikai tényezővé válás útján: egy viszonylag jelentéktelen, nem operatív irodából, mely a második világháború után maradt menekültek helyzetét volt hivatott kezelni, hangsúlyosabb szereplő lett, kiszélesedett hatásköre, emelkedett nemzetközi tekintélye, és szervezetileg is megerősödött. A svájci székhelyű Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága és a párizsi illetőségű Vöröskereszt Társaságok Ligája ugyancsak sok tapasztalattal gazdagodott: kialakult köztük a máig tartó munkamegosztás, melyet az 1963-as közös Nobel-békedíjuk részesített látványos elismerésben, illetve kidolgozták a menekültsegélyezés protokolljait, műveleti terveit. A magyar menekültek megsegítésére gyűjtött adományokból ráadásul jelentős tartalékot is tudtak képezni, mely a hatvanas években megnövelte mozgásterüket. A nagy amerikai filantróp alapítványok, mint a Ford vagy a Rockefeller Foundation kelet-európai kapcsolatrendszerei, melyek a két világháború közötti időszakban még megvoltak, de a hidegháborúval szétzilálódtak, újra kiépültek valamelyest. Ez később segítette a Nyugat kelet-európai országokkal való kulturális és gazdasági kapcsolatainak újraépítését.

Természetesen nemcsak a civil szervezetek, hanem az állami szervek is jelentős bürokratikus tapasztalatra tettek szert. Amikor például az Egyesült Államok 1979-ben létrehozta a Dél-Afrikai Oktatási Programot (South African Education Project), melynek keretében fekete dél-afrikai diákok számára biztosította az amerikai oktatást, hogy felkészítse őket az apartheid utáni Dél-Afrika vezetésére, épp a magyar diákok segélyezésére létrehozott program jelenthette az egyik mintát. A befogadó országok állampolgárai jóval inkább elkötelezettek voltak a segítségnyújtásban, míg az állami szereplők a humanitárius szempontokat legtöbbször alárendelték a gyakorlatias megfontolásoknak, és néha meglehetősen cinikus és manipulatív módon viszonyultak a humanitárius érvrendszerhez. A kormányzatok jelentős és középtávon többnyire megtérülő anyagi hozzájárulása így is kulcsfontosságú volt az 1956-os menekültek letelepítésében, de ez – a diplomáciai és gazdasági megfontolásokon túl – jelentős részben szintén az együttérző lakosság nyomásgyakorlásának volt köszönhető. Eközben azonban több országban – így Svédországban, Dániában és az Egyesült Királyságban – épp a nemkormányzati szektor legmarkánsabb szereplői közé tartozó szakszervezetek voltak a foglalkoztatás vagy a kvóták megemelésének leghangosabb ellenzői.

Az 1956 utáni magyar menekültválság világszerte éreztette hatását, és hosszabb távon is hatott a segélyezés nemzetközi gyakorlataira, az egyes országok menekültpolitikájára és nem utolsósorban a globális magyar diaszpóra szervezeti struktúráira. A befogadási gyakorlatok eredményessége, mely egy sor intézmény megerősödéséhez és a humanitárius praxis általánossá válásához vezetett, egyúttal olyan elvárásokat is ébresztett, melyeknek azóta kevés menekültprogram tudott megfelelni.