Szörtsey Gábor ‘80-as-'90-es években nemzetközileg elismert munkái ismét láthatóak Kolozsváron

Szörtsey Gábor kiállítása a Parterben, a Képzőművészeti Szövetség (UAP) galériájában nyílt meg, a Quadro Galéria hozzájárulásával, Georgia Țidorescu és Székely Sebestyén György kurátorok rendezésében. Szörtsey Gáborról ma már keveset tudnak Kolozsváron, az UAP 2023-ban új helyszínen újranyílt Szentegyház utcai galériáját, a Partert pedig egyelőre csak a legelkötelezettebb művészetrajongók ismerik, így eddig kevés figyelmet kapott a 70-es években indult erdélyi művészgeneráció egyik legtehetségesebb tagjának kiállítása. November 29-ig azonban még látogatható a tárlat, és a helyszínen a művészről 2008-ban kiadott átfogó katalógus is lapozható.

Szörtsey Gábor 1951-ben született Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen járt művészeti iskolába. Barátja, Antik Sándor képzőművész visszaemlékezése szerint már akkor kitűnt társai közül a rá később is jellemző humorával és játékosságával. „Ő az élet és művészet közötti »örök áramlás« (fluxus-attitűd) híve volt, és ezt életvitelében is gyakorolta” – írta róla. Szörtsey 1974–1979 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, kerámia szakon, Ana Lupaș és Mircea Spătaru tanítványaként, tanára volt Bretter György filozófus is. A dekorativitás vagy funkcionalitás helyett jobban érdekelte a konceptualitás, a kísérletezésre pedig alkalma volt a kolozsvári csoportban, amelynek munkáit az 1978-as Erfurti Kerámia Quadriennálén különdíjjal jutalmazták.

A ‘80-as évek elejétől Szörtsey Magyarországra emigrált, ahol a kerámiától elmozdult a festészet, az installációk és az objektek irányába. A művészeti szcéna elismert tagja lett, bemutatkozott a szentendrei Vajda Lajos Stúdió pincegalériájában és a Fiatal Művészek Stúdiójában is, de külföldön is alkotott és állított ki. Jelentősek a barátainak, ismerőseinek szánt mail art küldemények is, ezekkel is szerepelt nemzetközi kiállításon. Az 1980-as évek élénk színű festményeihez képest az 1990-es években csak fekete-fehérben alkotott, ennek a sci-fibe illő tárgyakat, térjátékokat megjelenítő sorozatnak fontos darabjai az 1996-97-ben a stuttgarti Solitude-ben a feleségével, Chilf Máriával közösen töltött időszakban születtek. A fekete-fehér, táblafestékkel festett képeiből mutatott be válogatást 2000-ben a Chilf Máriával és Antik Sándorral közös 2+1 című kiállításán is. 2004-ben hunyt el, öngyilkos lett.

A Mommy, We're in Visegrád Now, Aren't We? című tárlat a művész pályájának utolsó időszakára összpontosít, a '80-as évek végén született színes munkáktól és a fotókat és építőkockákat felhasználó installációtól a '90-es évekre és a 2000-es évek elejére jellemző fekete-fehér munkákig. A kiállítás „feltárja Szörtsey művészi személyiségének fejlődését, és hangsúlyozza kíváncsiságát és az állandó változás iránti vágyát. Szörtsey, akit mindig is megragadott a színházi érzékelési mód, munkáit színpadként építette fel, arra invitálva a közönséget, hogy megfejtse a metaforikus »falakon« belül kibontakozó cselekményt” – írta az ismertető szövegben Georgia Țidorescu, a kiállítás egyik kurátora.

„Egy olyan lezárt életműről van szó, amely elég nehezen nyílik meg” – mondta Székely Sebestyén György, a kiállítás másik kurátora a megnyitón. Szörtsey-ről erdélyi barátainak, például Antik Sándornak vagy Tompa Gábornak és kolozsvári mesterének, Ana Lupașnak vannak történetei, de a szélesebb közönség már nem tudja kontextusba helyezni, tette hozzá. „A jelenlegi kiállítás az emigráció után született alkotásokra helyezi a hangsúlyt. Ez egy problematikus pillanat amiatt is, hogy Szörtsey olyan közegből ment el, ahol elismert művész volt, és be kellett illeszkednie egy új közegbe. A 80-as évek új festészetének fontos képviselője volt, aztán jöttek a 90-es évek, az átmenet időszaka, amit egyszerre jellemzett a teljes nyitás és az irányvesztettség. Sok volt a lehetőség, ezeket azonban nehezen lehetett elcsípni, nehezen lehetett bejutni a művészet nemzetközi világába” – mondta a művészettörténész, aki szerint érdemes lenne megvizsgálni, mi történt Szörtsey generációjának pályájával a 90-es években.

Ciprian Mureșan reflexiója

Ciprian Mureșan az egyik legismertebb kolozsvári kortárs alkotó, aki műveivel jelen volt többek között a Velencei Biennálén vagy a londoni Tate Modernben is. A kolozsvári Szörtsey-kiállításon láthatóak azok a munkái, amelyeket a berlini Plan B galériában szervezett The Suicide Series című kiállításához készített a művész munkáira reflektálva.

„Művészként láttam, ahogy a kurátorok mindenféle témát választanak, különböző szempontok mentén válogatnak munkákat egy kiállításhoz, és úgy gondoltam, hogy ez is lehetne egy szempont a válogatáshoz” – mesélt Ciprian Mureșan arról, hogy miért kezdett el az öngyilkosság témájával foglalkozni. „Sok olyan művészt találtam, akik öngyilkosságot követtek el, Rothkótól Arshile Gorky-n át Gherasim Lucáig. A kiválasztott művészek közül Szörtsey Gábor volt az egyetlen, akit személyesen ismertem, és aki közelebb állt a mi kolozsvári művészi szcénánkhoz” – mondta.

Mivel nem volt lehetősége kölcsönözni a kiválasztott művészek munkáit, ezért lerajzolta őket. „Papírt tettem a katalógus fölé és lemásoltam őket, de úgy, hogy megismételtem a négyszínnyomás technológiáját, a CMYK-t, külön másoltam le a négy alapszínt” – magyarázta.

„Nem mondhatjuk, hogy Szörtsey nagyon ismert volt a fiatal kolozsvári művészek között, de Antik Sándor, aki sokat találkozott és beszélgetett a fiatalabb művészgeneráció tagjaival, mesélt róla, aktívan népszerűsítette” – idézte fel Ciprian Mureșan, aki az UAP akkori kolozsvári galériájában 2000-ben szervezett kiállítás megnyitóján aztán személyesen is találkozott Szörtsey Gáborral és Chilf Máriával.

Ez a kiállítás emlékezetes volt, mert akkoriban nem volt ilyen minden hónapban az UAP galériájában, inkább a tagok állítottak ki, és ez jelentette a szervezésben közreműködő Sindan Kulturális Központ indulását is, mondta Ciprian Mureșan. „Érdekes, hogy a mostani kiállítás épp az utca túloldalán van, bezárul a kör” – jegyezte meg.

A kolozsvári műhely és Bukarest, „a külföld”

„Annak különösen örülök, hogy épp Kolozsváron szervezték meg ezt a kiállítást, mert Gábor nagyon szerette Kolozsvárt, az egyetemi éveit, a mesterét, Ana Lupașt, az osztálytársait, rengeteg történetet hallottam arról az időszakról, ez egy fontos pont volt az életében” – mondta Chilf Mária, amikor a Parter Galériában szervezett megnyitón találkoztunk.

„Az 1970-es éveket a modern művészet igézetében éltük át a kolozsvári egyetemen. Volt egy-két tanárunk, akik naprakész információkkal jött a párizsi vagy velencei biennálékról, akkor sejtettük meg, hogy a művészet határai tágabbak, mint a mi akkori romániai művészeti közegünk” – írta erről az időszakról Antik Sándor. A konceptualizmus akkori hatásáról Ágoston Vilmos ír a 2008-as Szörtsey-katalógusban: „A hasznosság és a figurativitás elvárásainak ideologikus, kanonizált, akadémikus elveivel szemben felszabadító hatása volt azoknak az alkotói köröknek, műhelyeknek, csoportosulásoknak (pl. Atelier 35) vagy képzőművészeti oktatói évfolyamoknak, amelyek merték vállalni a kor alkotói vizuális áramlatait, és továbbgondolták azokat sajátos körülmények között”.

Szintén Ágoston idéz egy beszélgetést Szörtseyvel, amelyben a művész elmondja, hogy a kolozsvári egyetemi évek alatt milyen gyakran járt Bukarestbe, az volt számára a „külföld”. Ebben az időszakban a színház is érdekelte, Both Andrással közösen tervezett díszletet egy sepsiszentgyörgyi Woyzeck-előadáshoz, amelynek Tompa Gábor volt a rendezője. „Szóval volt a színház, Bukarest, de egyáltalán: Bukarest. Kolozsvár jó volt, mert jó volt a hangulat, jó műhely volt. És mégis folyton úgy éltem, hogy vonatra ültem hét végén, és napokra elmentem, megnéztem egy előadást, ott volt az amerikai könyvtár és a francia könyvtár. Ott éreztem azt, hogy egyrészt nem baj, hogy magyar vagyok, sőt érdekes lettem, és ők is érdekesek, mások lettek számomra” – idézi Szörtseyt a tanulmány.

Búcsú a színektől a rendszerváltozás után

„Amikor áttelepült 1983-ban Magyarországra, sikeres lett, felfedezték, Hegyi Loránd (művészettörténész, 1990 után több európai kortárs művészeti múzeum igazgatója, szerk. megj.) felkarolta, benne volt az Új szenzibilitás mozgalomban, meghívták Finnországba művésztelepre. Amikor azonban Hegyi Loránd elment Magyarországról, majd jött a generációváltás, és inkább a fiatalok kerültek a figyelem középpontjába, nem csak ő, hanem a generációjából sokan úgy érezték, hogy egyfajta vákuumba kerültek. Megszűnt az a szellemi közeg, amelyben ő prosperált, amire rá tudott hangolódni. Ezután újra meg kellett találnia, ki kellett építenie a saját világát” – mondta Chilf Mária.

„Kevesebb visszajelzést kapott. Például a Kiscelli Múzeumban 1998-ban szervezett közös kiállításunknak jó visszhangja volt, dicsérték, de nem nagyon írtak róla. Ezután visszahúzódott, egyre kevesebbet dolgozott. Tanárként is látom, hogy milyen fontos a visszaigazolás. A művészet valahol kommunikáció, és ő nagyon akart kommunikálni... A mail artozás pont erről szólt egyébként, a kommunikáció iránti vágyról” – tette hozzá.

Amit Chilf Mária még mindenképp kiemelendőnek tart Szörtsey személyiségéből az az alkotásait is átszövő, gyakran kegyetlen humor. „Nem idomult a trendekhez. Nem bírta a gerinctelenséget, a hasonulást, ezt sosem bocsátotta meg a régi haveroknak sem, mindig odacsípett. Ömlött belőle a froclizó, provokáló, máskor összekacsintó humor. A mail artjában ez a humoros politikai froclizás, a kétértelmű, pajzán szöveg mindig benne van, és a kollázzsal, a kis- és nagybetűket keverő írással, a sajátos, karikaturisztikus, expresszív figurákkal ezek a küldemények vizuálisan is nagyon játékosak” – idézte fel.

Ide kapcsolódik az is, amit Ágoston Vilmos a már említett szövegében ír Szörtseyről: „Személyes beszélgetéseink során többször elmondta, mennyire megdöbbenti, hogy egykori ismerősei, barátai közül némelyek, akik megelégelték a román nemzeti diktatúra álkultúráját és jól szórakoztak a levelein, átköltözve Magyarországra, hasonló hibába esnek, szó nélkül elfogadják az elfogult magyar nemzeti kulturális szimbolikus alkotásokat.”

„Ez elég organikusan jött” – mondta a fekete képekről Chilf Mária. „Engem is mindig arra biztatott, hogy ha nem megy, nem baj, csináld, és valami kialakul. Rátalált erre az anyagra. Benne lehetett az is, hogy helyszűkében volt, nem volt műterme, a korábbi nagy színes munkákat ugyanis akkor festette, amikor a Fiatal Művészek Stúdiójában volt műterme egy ideig. A papírképeket az albérletünkben kezdte el festeni, először kollázsolva. Ott kezdett el építkezni ebből, tehát az élethelyzet is hozta ezt. A papír és az olcsó tabulex – ami nem oldódik, ha megszárad és elég fényálló –, jó médiumnak bizonyult. Később megnőtt a munkák mérete, de ezeket még tudta otthoni körülmények között kezelni. Később már nem tért vissza a színekhez” – magyarázta.

A képzőművész azt is felidézte, hogy hogyan inspirálták egymást a férjével. „Közös volt a nyelv. Amikor megismerkedtünk, egy óra múlva már együtt rajzoltunk. A jó az volt, hogy nem voltunk soha egymás sikerére féltékenyek, mindig segítettük egymást. Bár Maurer Dóra volt a mesterem, mindent megbeszéltem vele is, ő is mindig hívott, hogy nézzem meg azt, amin dolgozik. Nagyon hiányzik ez a szellemi zsizsgés, humor és játékosság” – mondta Chilf Mária.

A Szörtsey-kiállítás november 29-ig látható a Parter galériában, amely szerdától szombatig 13 és 19 óra között, vasárnap pedig 11 és 15 óra között tart nyitva.