1941-ben Magyarország belépett a tengelyhatalmak megsemmisítő háborújába: hadat üzent, és megtámadta a Szovjetuniót

1941 Magyarország megtámadja a Szovjetuniót Magyarország részvétele a tengelyhatalmak megsemmisítő háborújában Az 1941-es év, amelynek során Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, és ténylegesen meg is támadta azt, több szempontból is meghatározta a második világháborút. A harcok ekkor váltak az európai nagyhatalmak által vívott fegyveres konfliktusból valódi világháborúvá. A háború persze már első szűk két esztendejében is rendelkezett globális vetületekkel. A Németországgal szemben álló nagyhatalmak bevonták a háborúba gyarmataikat, és a kezdetektől folytak harcok Európán kívül is: olasz csapatok Észak-Afrikában harcoltak, a német–brit tengeri háború pedig az Atlanti-óceánonfolyt, nem szólva a kelet-ázsiai hadszíntérről, ahol a japán agresszió már 1937 óta zajlott.

Annak ellenére, hogy Magyarország ekkor még nem kapcsolódott be a hadviselésbe, annak globális elemei már ekkor is markáns hatással voltak az országra. Az Egyesült Királyság Németország és Olaszország elleni tengeri blokádja miatt például gyakorlatilag már 1940 nyarán megszűnt az angolszász országokkal folytatott kereskedelem. Globálissá a háború mégis 1941 második felében vált a Szovjetunió elleni német agresszióval, valamint az amerikai flotta és a brit gyarmatok elleni japán támadással. Japán ugyan már 1937-től, a Szovjetunió pedig 1939-től követett el agressziókat szomszédjaik ellen, de 1941-ben háborús részvételük elveszítette regionális jellegét, a szövetségi rendszerek részeként pedig immár nagyhatalmak ellen, sokkal jelentősebb emberi és anyagi erőforrások bevonásával folytatták háborús erőfeszítéseiket.

Ugyancsak 1941-ben lépett hadba az előző világháború erőviszonyait eldöntő Amerikai Egyesült Államok is. A háború globális dimenziói tetten érhetők Magyarország külkapcsolataiban is. 1941 márciusában – tizenegy másik, „német uralom alatt lévő” államhoz hasonlóan – az Egyesült Államok kormánya zárolta az ottani magyar pénzügyi követeléseket. 1941 áprilisában Nagy-Britannia megszakította diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal a Jugoszlávia megtámadásában való részvételéért. Júniusban Magyarország kinyilvánította a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval, majd meg is támadta a Szovjetuniót; decemberben először Nagy-Britannia és domíniumai üzentek hadat Magyarországnak, majd Magyarország az Egyesült Államoknak (bár ez esetben a tényleges hadiállapot végül csak 1942 júniusában állt be).

1941 során a tengelyhatalmak további jelentős területeket foglaltak el, ennek ellenére több szempontból is épp ebben az évben vesztette el a náci Németország a globálissá váló háborút. A német tervekkel szemben a Szovjetunió nem omlott össze 1941 nyarán, a decemberi szovjet ellentámadás pedig egyértelművé tette, hogy hosszan elhúzódó háborúra kell számítani. Japán hivatalos hadba lépése sem váltotta be a hozzá fűzött német reményeket. Pearl Harbor után fél évvel Midwaynél az amerikaiak ugyanis megállították a japán terjeszkedést, és a háború későbbi szakaszában az amerikai háborús erőfeszítések már elsősorban az európai had színtérre összpontosultak.

Habár Németországnak a „bolsevizmus elleni „kereszteshadjárat” meghirdetésével transznacionális keretbe sikerült helyeznie a Szovjetunió ellen vívott háborúját – melyben valóban olaszokkal, románokkal, magyarokkal, szlovákokkal, horvátokkal, a spanyol Kék Hadosztállyal, valamint nyugat- és észak-európai „önkéntesekkel” közösen harcolt a szovjet hatalom ellen –, a résztvevők együttes ereje így is messze elmaradt a szövetségesek erőforrásai mögött.

Amíg Franciaország vereségét követően a tengelyhatalmak gazdasági ereje meghaladta a Brit Birodalomét, 1942-re a szövetségesek GDP-je már kétszerese volt a velük szemben álló hatalmi tömbének. Tovább súlyosbította a két hatalmi tömb közti különbségeket, hogy amíg a szövetségesek – elsődlegesen az Egyesült Államok – részéről jelentős emberi és anyagi erőforrás-tartalékok álltak rendelkezésre, addig Japán és Németország több millió fő rabszolgamunkára kényszerítésével sem tudta felvenni a versenyt a szövetségesekkel.

Sőt 1944-re a szövetségesek gazdasági ereje a tengelyhatalmi országokénak immár több mint háromszorosára rúgott. Kérdéses persze, hogy hadba lépésének évében Magyarországról mennyiben voltak érzékelhetők a háború globális dimenziói. Miközben a térség államaihoz hasonlóan – részben saját rossz döntései, részben a geopolitikai kényszerek hatására – Magyarország mozgástere egyre inkább szűkült, mégpedig főként a német befolyás felerősödésének ellenmozgásaként, több politikus és tudós statisztikai adatok, történelmi analógiák vagy földrajzi alapvetések révén is felismerte, hogy a nagyszabású német expanziós kísérlet vereséggel fog végződni.

Ezzel együtt is rendkívül korlátozottnak tekinthetjük a hatalmi elitnek az ellenséges nagyhatalmakkal kapcsolatos tájékozottságát, vagy legalábbis annak alkalmazását. A hazai politikai vezetés leginkább Nagy-Britannia világhatalmi szerepével volt tisztában. Horthy Miklós 1938. augusztusi németországi látogatása során még a szigetország legyőzhetetlenségéről beszélt Hitlernek. Teleki Pál 1941. tavaszi öngyilkossága elkövetésében is közrejátszott az a félelem, hogy a Jugoszlávia elleni magyar támadás brit hadüzenetet provokálhat ki.

Az 1930–1940-es évek fordulóján a magyar politikai elit legjelentősebb dilemmája nem más volt, mint hogy miképp lehetne továbbra is lavírozni Németország és Nagy-Britannia között. E vívódás korántsem nevezhető egyedi jelenségnek: az összes nem megszállt ország politikai elitjére jellemző volt, és visszatérően véres összecsapásokhoz is vezetett, gondoljunk csak a Vichy-Franciaország létrejöttének körülményeire, valamint az 1941. márciusi angolbarát jugoszláv puccsra, mely hamarosan német támadásba torkollott.

A másik két világhatalom súlyát viszont szemlátomást kevésbé érzékelte a magyar elit. A hadvezetés alapvetően gyors és döntő német győzelemmel számolt, és még a pesszimistább politikai hangok sem tartották reális lehetőségnek, hogy egy vesztes német háború esetén szovjet érdekszféra alakul majd ki Közép-Európában. Többek között az utóbbi előfeltevés is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar kormány egészen 1944 szeptemberéig béketapogatózásokat se tett a Szovjetunió irányában. Budapesten eközben nem ismerték fel az Egyesült Államok gazdasági erejét és valós szándékait sem.

Mindezt jól szemlélteti, hogy 1941 őszén milyen hitetlenkedéssel fogadta a magyar politikai elit az USA-ból hazatérő Kosáry Domokos beszámolóját az amerikai háborús készülődésről. Az Egyesült Államok hadba lépésének jelentőségét Bárdossy László miniszterelnök egyenesen azzal bagatellizálta a történész előtt, hogy „nincs repülőgépük, nincsenek tankjaik, semmijük nincs.” Pearl Harbor után pedig elégedetten egészítette ki mindezt: „Látod, most már flottájuk sincs!”

A német szövetségi rendszerben Magyarország katonai súlya csupán 1944-ben nőtt meg, amikor a német megszállást követően elrendelt totális mozgósítással, valamint Olaszország 1943-as, majd pedig Románia 1944. augusztusi átállásával megnőtt a Honvédség, valamint a zalai olajmezők szerepe. Korábban a magyar csapatok szovjetunióbeli megszálló tevékenységének volt kiemelkedő jelentősége, ugyanis a keleti hadműveleti területeken – nem számítva a szovjet területekről toborzott segéderőket – a németek után a második legnagyobb megszálló erő a Honvédség volt.

Ugyan 1941 augusztusát követően magyar részről nem fogalmaznak meg közvetlen igényeket a megszállt régiókkal kapcsolatban, a magyar csapa tok 1941-től 1944-ig a német megszállópolitika integráns részeként vesznek részt a megsemmisítő háborúban. Részükről ez a partizánellenes hadműveletek örve alatt végrehajtott civil lakosság elleni fellépéseket, ukrán területeken hadifogoly táborok őrzését, valamint több esetben zsidóellenes tömeggyilkosságokban való részvételt jelentett.

Az első világháborúval ellentétben a magyar csapatok nem kerültek Európán kívül bevetésre, a honvéd alakulatok azonban így is jelentős földrajzi távolságokat tettek meg. Legkeletebbre a 101. vasútépítő zászlóalj katonái kerültek bevetésre, akik az előrenyomuló német csapatokat követve a Kaukázus előterében segítették a Wehrmacht-csapatok infrastruktúrájának kiépítését. Nyugaton legmesszebb alig hanem az 1945-ben Dániába vezényelt magyar csapatok kerültek.

A magyar katonák egyfajta civilizációs határvonal átlépéseként élték meg a keleti frontot, amiben nyilván az is szerepet játszott, hogy e területeket korábban csak első világháborús emlékekből, valamint a szovjetellenes propagandából ismerhették. A magyar katonák ego-dokumentumaiban gyakran visszaköszön a tájjal, valamint az ott élő emberekkel szembeni idegenség érzése. Sőt a Pripjaty-mocsarakban partizánvadászaton részt vevő Salamon Aurél tartalékos huszárhadnagy kifejezetten gyarmati képekkel festette le a szovjet területeket: „Stanley expedíció hatolna be Afrika sohase ismert ősvadonába”.

Az oroszokra, szlávokra vonatkozó sztereotípiák mellett elsősorban a szovjet rendszer erőltetett modernizálását élték meg kulturális szakadékként. A mélyszegénységben lévő ukrán és orosz településekkel, az egyébként lepusztult szovjet iskolákban magas szinten oktatott természettudományokkal, a sztálini hatalom vallásellenes kampányainak hatásaival vagy éppen a nők megváltozott nemi szerepeivel (gondolva itt elsősorban a szovjet női katonákra) való találkozás egyaránt vezetett rácsodálkozáshoz és elítéléshez.

A propagandával összhangban a magyar katonák a szovjet hatalom „ázsiaiságát” hangsúlyozták, melyet a magyar megszállók számára leginkább a Vörös Hadsereg Közép-Ázsiából vagy Szibériából sorozott „mongoloid” tagjai reprezentáltak. A magyar katonákat az idegenség ezzel össze vethető tapasztalata a keleti fronton kívül elsősorban a francia hadifogolytáborokban érték, ahol több esetben Észak-Afrikából származó katonák őrizték őket.

A háború globálissá válása mellett az 1941-es év döntő volt a nemzetiszocialista megsemmisítő politika radikalizálódásában is. Ennek méreteit jól jelzi, hogy a Szovjetunió megtámadását követően halt meg a németek által megölt nem németek mintegy 90–95%-a. A Szovjetunió ellen Németország ugyanis korántsem hagyományos, hanem kifejezetten megsemmisítő háborút indított, amelynek főbb céljai a Szovjetuniónak, mint államalakulatnak a megsemmisítése, a „német élettér” megteremtése, a zsidók kiirtása, valamint a szláv lakosság megtizedelése és német uralom alá rendelése voltak.

Ez nem csupán a szovjet területeken radikalizálta a háborút, hanem a Német Birodalom egészében: a nemzetiszocialista elit 1941 második felében hozta meg a döntést a német uralom alá került zsidóság teljes megsemmisítéséről is. Mindezek mintát, ösztönzést, sőt bizonyos fokig elvárásokat is jelentettek a német szövetségi rendszer többi állama számára. A nemzetiszocialista vezetés céljai egy több évtizedre visszanyúló, transznacionális jelenségben, a politikai antiszemitizmusban gyökereztek.

A korábbi, vallási alapú antijudaizmust felváltó, rasszista alapokon nyugvó politikai antiszemitizmus a 19. század utolsó évtizedei során jelent meg, első magyarországi konjunktúrájára az 1880-as évek első felében került sor. Az első világháborút követően Európa-szerte meg erősödött és tovább radikalizálódott, valamint az 1917-es évet követően szorosan összefonódott a szovjet rendszer elítélésével. Az ekképpen létrejött ún. judeobolsevik ellenségkép szinte minden német szövetséges államban mobilizációs eszközül szolgált. Európában mindamellett erőre kaptak azok az autokrata, soviniszta célkitűzéseket megfogalmazó kormányzatok, melyek politikai céljaik elérése érdekében a többségi nemzethez nem tartozó kisebbségek sokrétű diszkriminációjára törekedtek.

Ennek részeként 1939-től – az első világháborút követően ismételten – nagy arányú ki- és áttelepítéseket hajtottak végre Európában, elsősorban annak keleti részén. Ezek közül 1941-ig a legmeghatározóbbak Németország Lengyelországban végrehajtott áttelepítési akciói voltak, de szinte minden határmódosítást jelentős migráció kísért, és minden országban kidolgoztak tömeges áttelepítésre vonatkozó terveket. Ezek az események a magyar politikai vezetés számára is lehetőséget adtak radikális etnikai homogenizációs terveik megvalósítási kísérletére.

A háborút, valamint a határváltoztatásokat kísérő migrációval a magyar szervek 1941 előtt is szembesültek, gondolva itt akár a Lengyelország lerohanását követően Magyarországra menekülőkre, vagy a második bécsi döntést követően Dél-Erdély ből a magyar területekre távozott legalább 190 000 magyarra. A magyar kormányzat számára viszont mégis a háború adta meg a kitelepítések végrehajtásához szükséges lehetőséget. A bukovinai németekkel párhuzamosan az ottani székelyek is kitelepítésre kerültek. Utóbbiakat – a dél-bácskai területek visszafoglalását követően – a magyar katonai közigazgatás által kitelepített délszláv telepesek, a dobrovoljácok helyére költöztették. Emellett a közvéleményben, valamint a politikai elit részéről is felmerült különböző etnikai kisebbségek kitelepítése, vagy éppen az amerikai magyarok „hazatelepítésének” lehetősége. Ezzel párhuzamosan a Szovjetunióban ragadt első világháborús magyar hadifoglyok is jelentkezhettek hazatelepítésük érdekében a magyar parancsnokságokon.

1941 nyarán a Szovjetunió elleni háború, valamint a határ menti, újonnan ki alakított magyar közigazgatás lehetőséget adott mintegy 20 000 hontalannak mi nősített zsidó deportálására is, akiket – miután az általuk áttoloncolt zsidók visszafogadására a magyar hatóságok nem voltak hajlandók – Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführer alakulatai Ukrajnában meggyilkoltak. Az 1941-es galíciai deportálás esetén több transznacionális jelenségre is rámutathatunk. Egyrészt a meglévő, korábbi magyar elképzelések mellett egyértelműen a német minta hatásáról beszélhetünk. A zsidóság tervszerű és totális megsemmisítésére vonatkozó döntés megszületéséig az elfoglalt szovjet területeket a „zsidókérdés megoldásának” terepeként tartották számon. Ezért mind a Német Birodalomból, mind – éppenséggel a német érdekekkel szemben – Romániából szorgalmazták az ezekre a területekre történő deportálást.

A magyar hatóságok által önkényesen használt „hontalan” kategória arra is rámutatott, hogy milyen módon értékelődött fel az állampolgárság kérdése a 20. században, és ezzel milyen módon élhetett vissza az államhatalom. A második világháborúban végrehajtott tömeggyilkosságokat eleve jellemzően ott hajtották végre, ahol államrombolás is történt, azaz az adott országot nem csupán megszállták, hanem a központi államhatalmat is eltörölték.

Másrészt a fennmaradó nemzetállamok hajlamosakká váltak kiszolgáltatni az uralmuk alatt álló, de állampolgársággal nem rendelkező személyeket – az államtalannak minősített zsidókat kifejezetten hasonló módon üldözte például a Vichy-Franciaország és Bulgária is. 1941 nem csupán Németországban hozta magával a zsidópolitika radikalizálódását, hanem a német szövetséges államoknál is: Romániában kényszermunkára szorították a zsidókat, és a román megszállók a keleti fronton már százezer számra gyilkolták őket, az usztasák által uralt ún. Független Horvát Állam zsidóellenes jogszabályokat hozott, Szlovákiában Zsidókódexet vezettek be.

A magyarországi zsidóellenes jogfosztó intézkedések két fontos elemmel bővültek. 1941 áprilisában és augusztusában kizárták a zsidókat és a zsidó származásúakat a fegyveres katonai szolgálatból. Szintén 1941 augusztusában lépett hatályba a harmadik zsidótörvény, amely már nemcsak a gazdasági életben korlátozta a hazai zsidóságot, hanem – a századelőtől meglévő eugenikai diskurzusra hivatkozva – megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, valamint szexuális kapcsolatot. Figyelemre méltó, hogy utóbbi törvény képviselőházi vitájában nyíltan utaltak ezen intézkedéseknek európai előzményeire. A törvényjavaslat előadója, a kormánypárti Bocsáry Kálmán arról beszélt, hogy „valójában Németország mutatta az első példát arra, hogy a zsidókérdést hogyan kell megoldani.” A nyilaskeresztes Maróthy Károly pedig a törvényjavaslat vitájában a zsidósággal szembeni „kikísérletezett védekezési for mák”-ként utalt Németország, Olaszország, Szlovákia és Horvátország mintájára.

Az 1941-es év két legfontosabb globális trendje – a háború világméretűvé válása, valamint a nemzetiszocialista megsemmisítő hadviselés radikalizációja – tehát egyaránt rendkívül súlyos következménnyel járt Magyarország számára. A német szövetségi rendszer részeként Magyarország a vesztes hatalmi tömb oldalán vett részt egy olyan nagyszabású katonai agresszióban, melyre a korábban inkább a szomszédos államokkal vívott háborút tervező ország semmilyen módon nem volt felkészülve. Másfelől, a tengelyhatalmak radikalizációját lelkesen követve az ország egyre szélsőségesebb intézkedéseket léptetett életbe a hazai zsidó lakossággal szemben. A totális háborús vereségen túl mindezek vezettek a magyarországi zsidóság 1944-es deportálásához és lemészárlásához, a későbbiekben pedig az országnak a szovjet érdekszféra részévé való válásához.