A Horthy-korszakban a jazz lett az amerikanizáció szimbóluma: betiltották volna az „elkorcsosult” zenét

1928-ban Budapesten három új jazzoperettet és egy jazzoperát tűztek műsorra a színházak, a mozik vetítették a Táncoló Bécs című „jazzfilmet”, és a Royal Orfeumban fellépett az amerikai–francia revüsztár, Josephine Baker is. Az amerikai kulturális jelenlét e példái közül kiemelkedik az osztrák zeneszerző, Ernst Křenek Húzd rá, Jonny! (Jonny spielt auf) című operája. Magyarországi bemutatóját ugyanis botrány, sőt utcai erőszak kísérte, ráadásul egyes korabeli értelmezések szerint a mű nem egyszerűen Európa amerikanizációjáról, hanem az USA Európa feletti „győzelméről” szól.

A Húzd rá, Jonny!-t többek között azért tartották az európai civilizáció „haláldalának”, mert egyik főszereplője „néger” jazzmuzsikus, aki megszerzi a híres európai hegedűművész mesterhangszerét, és a darab fináléjában, a földgömbön állva, egy kis melódiát játszik rajta. Křenek darabja Európa több városában sem zajos sikereket ért el csupán, hanem igencsak hangos tiltakozásokhoz is vezetett. Németországban például harminc színházban játszották a bemutató évében, 1927-ben, miközben szélsőjobboldaliak Berlinben is tüntettek ellene – ugyanúgy, ahogy a nemzetiszocialisták tették Bécsben.

Az opera ellen Magyarországon szintén a radikális jobboldaliak tiltakoztak, ők csaptak össze a rendőrökkel, csináltak botrányt a premieren és támadtak rá a Népszava című szociáldemokrata napilap szerkesztőségére, ahol a szövegkönyv fordítója dolgozott. Számukra nemcsak a fekete zenész és Amerika „felülkerekedése” volt problematikus, hanem a jazzesített zene modern hangzása, a szerelmi kapcsolatokban szerintük megnyilvánuló erkölcstelenség, továbbá Křenek zsidó származása.

A Húzd rá, Jonny!-t elutasító szélsőjobboldali amerikaellenességet mindenütt ugyanazok az összetevők határozták meg: a rasszizmus, az erkölcstelenség és az „erkölcstelen” zene tézisei. A nemzetiszocialista Németországban mindezek miatt a Húzd rá, Jonny! később az „elfajzott” vagy „elkorcsosult” zene mintapéldányának számított.

Sokan gondolták úgy, hogy az 1928-ban bemutatott egyik jazzoperett, Kálmán Imre A chicagói hercegnő című műve a Húzd rá, Jonny! párdarabja. Ebben is felhangzott a jazz, ám itt megvívott vele a „konzervatív magyar muzsika”, a „régi cigánymuzsika” és a „Strauss-valcer”. És itt nem győzött Amerika, hanem megbékélt Európával, zenei szempontból és a történet szempontjából egyaránt. Utóbbi ugyanis a jól ismert gazdag amerikai (lány) és a szegény, de előkelő származású európai (fiú) szerelmének kliséjére épül: ebben a történetben az USA a pénzt, Európa a tradíciót adja, ketten együtt pedig a boldogságot biztosítják.

Az 1928-as esztendő történései jól mutatják, hogy az 1920-as években az Amerikai Egyesült Államok már igen intenzíven és több módon is jelen volt Magyarországon, ahogy Ausztriában, Németországban és más európai országokban. Jelen volt mint téma, (zenei) motívum és jelen volt kulturális termékei révén is. Amerikai filmek peregtek a mozikban, a színházakban amerikai musicaleket játszottak, sok helyen szólt a jazz, népszerűek lettek az amerikai írók. Amerikai intézmények is megjelentek Magyarországon: a Vígszínház bérlője amerikai volt, amerikai írók jöttek népszerűsíteni műveiket, amerikai jazzbandek adtak koncerteket, és nagy amerikai filmstúdiók nyitottak irodát Budapesten, hogy egyengessék filmjeik útját és sikerét Magyarországon.

Az amerikai kultúra hatásáról sok kortárs író, újságíró és politikus beszámolt. Az író Szerb Antal és más férfiak is úgy látták, hogy a magyarországi nőideál (elsősorban Budapesten, másodsorban a vidéki városokban) „görlizálódik”, azaz az amerikai filmekből és színpadi darabokból ismert „tánckari görl” típusát próbálják mind többen utánozni. Volt, aki szerint az amerikai flapper-filmek (amelyeknek fiatal, bakfiskorú és bubifrizurás, olykor dohányzó és alkoholt ivó hősnői az igaz és szabad szerelmet keresték) miatt a pesti nő „flapperebb a flappernél”.

Amikor az 1920–1930-as évtizedfordulón beköszöntött az amerikai filmekben a „Greta Garbo-korszak”, akkor a „megfigyelők” szerint ezerszám szaladgáltak a budapesti utcákon a „kábító Gréták”, majd a Marlene Dietrich-filmek hatására már inkább őt utánozták ezrek. (Az amerikai mozifilmek rossz befolyásától számos európai országban elsősorban a nőket és a gyerekeket féltették, mondván: ők könnyebben befolyásolhatók, mint a felnőtt férfiak.) Eközben a magyar filmszínészeket is kezdték az amerikai mozisztárokhoz hasonlítani. Így lett Muráti Lili a „magyar Garbo”, aki „a flapper alakításokat sok művészi vonással ruházza fel”. Ez persze azt is jelenti, hogy magyar filmekben is feltűntek az amerikai mozikból ismert női karakterek. Az 1934-es Márciusi mesében például a szerelmes férfi úgy jellemzi az „igazi nagyvilági nőt”, hogy ő „Igazi kisportolt párduc. Egy Gréta Garbo”, aki csókolózás közben „beleharap a számba”.

Mi magyarázza, hogy ilyen jelentős változásokat észleltek az 1920-as, 1930-as években Magyarországon? A válasz egyszerű: az amerikai filmek dominánssá váltak a hazai filmpiacon.

Ennek az egyik oka az volt, hogy a magyar filmgyártás Trianon következtében tért vesztett: a háború és a területelcsatolások gazdasági nehézségeket hoztak magukkal, például a kolozsvári filmgyártási centrum Romániához került. A másik oka pedig az volt, hogy az 1920-as évek elejétől általános európai jelenség lett az amerikai filmek expanziója. Ilyesféle változást a mozin kívül a zenei ízlés terén is rögzítettek. Egyre több nyilvános helyen, étteremben, kávéházban, táncteremben szólt jazz, amit jazzband játszott, vagy gramofonról, utóbb rádióból hangzott fel – ezzel a tulajdonosok és bérlők a közönség ízlését próbálták követni. Ahogy azok a cigányzenekarok is, amelyek a hagyományos repertoárjukat kibővítve jazz (ragtime és másféle) muzsikát adtak elő. Ám vélhetőleg ők voltak kisebbségben, miközben a hagyományos repertoárhoz ragaszkodó zenekarok egyre inkább kiszorultak.

Ez a kenyérharc az 1920-as években hamar nemzeti színt, azaz nacionalista értelmezést kapott: a magyar cigányzene és az amerikai (idegen) muzsika harcáról a cigányzenészek érdekvédelmi szervezete, a szélsőjobboldali fajvédők és konzervatív politikusok egyaránt előszeretettel értekeztek. Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1920-as évek végén már azt panaszolta, hogy „ma” már falun is jazzband-darabokat és nem népdalokat énekelnek.

Az 1930-as években ugyanezt a panaszt ismételgették más politikusok is. A nyilaspárti Meskó Zoltán egy 1939-es beszédében azon félelmét fogalmazta meg, hogy lassan jazzmuzsikára aratnak majd a parasztok, és azt javasolta, hogy a tánciskolákban 80%-ban magyar táncokat tanítsanak és ne idegen, például amerikai eredetűeket, a rádió pedig ne a jazzt kultiválja, hanem a magyar zenét. A rádió menedzsmentje azonban üzleti vállalkozásként tekintett az általa vezetett cégre, és emiatt ellenállt minden jazz ellenes törekvésnek. Az általuk szorgalmazott felmérések azt mutatták ugyanis, hogy míg az 1920-as években a jazz címszó alatt említett amerikai populáris zenét a magyar rádióhallgatók kb. harmada kedvelte, addig az 1930-as évek közepén már kétharmada, azaz kb. annyian, ahányan a cigányzenét és az operettet.

A film, a divat, a zene, a színház amerikanizálódásához hasonló jelenség volt megfigyelhető a könyvkiadásban és -olvasásban is.

Népszerűek voltak az amerikai (vagy a szerző „amerikaias” álneve miatt csak annak hitt) regények, elsősorban detektívtörténetek. Ezek egyes kortárs leírások szerint az 1920-as években még inkább ponyvaváltozatban és -színvonalon megírt szövegek, a következő évtizedben azonban már jellemzően művészibb nívón megformált alkotások voltak. Idő közben az „elit” irodalom is megérkezett Magyarországra. Egy 1936-ban publikált felmérés szerint a joghallgatók, akik a magyarországi egyetemi hallgatók közül leginkább olvastak rendszeresen külföldi szépirodalmat, főleg amerikai kortárs irodalmat, többek között Sinclair Lewis, Upton Sinclair és Theodore Dreiser műveit forgatták.

Az amerikai és annak hitt könyvek olvasásán kívül utalni kell az Amerika-motívum gyakori felbukkanására. Hiszen nem csupán Tamási Áron írta meg Ábel amerikai kalandjait, hanem a kor olyan ismert magyar írói, mint Zilahy Lajos vagy Bónyi Adorján is az Egyesült Államokat választották egy-egy regényük helyszínéül. Utóbbi ma már kizárólag a Kék bálvány című műve miatt ismert, mert ebből az USA ban játszódó alkotásból készült az első magyar hangosfilm, amely természetesen szintén amerikainak kívánt látszani.

A kulturális élet egyes területeinek eltérő mértékű, de folyamatos amerikanizálódása elé, főként Németország egyre erőteljesebb hatása miatt, az 1930-as évek végétől komolyabb akadályok gördültek. Ez 1941-től kezdve leginkább a filmeket érintette. Előbb az Egyesült Államokban gyártott új filmek nem kaptak vetítési engedélyt, majd a már korábban bemutatott mozgóképeket is fokozatosan betiltották. Így a legkülönfélébb világnézetű kritikusok egybehangzó véleménye szerint a filmművészet egyik csúcsát jelentő Walt Disney-rajzfilmek szintén lekerültek a műsorról – viszont néhány Disney-mesekönyvet még meg lehetett vásárolni, és az 1943-as karácsonyi könyvslágerek közé is bekerültek amerikai művek.

Ugyanakkor jazzt a magyar rádió továbbra is sugárzott, a szélsőjobboldal nem szűnő hangos tiltakozása dacára. Igaz, ekkor már csak neves magyar jazz-zenekarok játszották ezt az „idegen” zenét, amerikaiak nem. Ráadásul a közönség egy része vélhetőleg már nem csupán azért hallgatta élvezettel, mert ízlésének megfelelő volt, hanem azért is, mert – ahogy azt például Franciaországban megfigyelték – így kívánta kifejezni politikai szimpátiáját, és reményét, hogy hamarosan az amerikai katonák is megérkeznek Magyarországra.