Az első magyar feminista mozgalom már a 20. század elején a választójog mellett a szexuális felvilágosításért is szót emelt

A szárnyait alig több mint fél évtizede bontogató, Budapesten létrehozott Feministák Egyesületét (a továbbiakban FE, 1904–1942, 1946–1949) óriási megtiszteltetés érte 1911 nyarán, amikor is az 1904-ben Berlinben alapított, londoni székhelyű Nők Választójogi Világszövetsége (International Woman Suffrage Alliance, IWSA; 1926 óta International Alliance of Women, IAW) „az osztrák és magyar választójogi nőmozgalom meghívása között választván, egyhangúlag azt határozta, hogy legközelebbi kongresszusát 1913 nyarán Budapesten tartja”.

A seregszemle a világ legismertebb nőmozgalmi aktivistáit vonzotta a magyar fővárosba, reflektorfényt és hatalmas sajtónyilvánosságot hozva a Feministák Egyesületének. Az IWSA budapesti kongresszusának kontextusát a női választójogért folytatott küzdelem első fázisa jelentette: a nők ekkorra már Új-Zélandon, Ausztráliában és Finnországban, továbbá az Egyesült Államok több tagállamában is a férfiakéval egyenlő választójoggal rendelkeztek (bár a választójogot eközben Ausztráliában és az USA-ban is faji alapon korlátozták).

Emellett az IWSA vezetői abban bíztak, hogy 1913-ra a magyar nők legalább egy része már választójogot kap, amit ily módon Budapesten ünnepelhettek volna meg, ám erre nem került sor. Napjaink női egyenjogúsággal kapcsolatos vitái kevéssé értelmezhetők, ha nem ismerjük a feminizmus eszmerendszerének történetét. Nem alkotható releváns kép a problémakörről anélkül, hogy tisztában lennénk a feminizmus első hullámainak jellegével.

Miként született tehát meg és szökkent szárba a magyarországi feminista mozgalom, és kik voltak azok, akik a 20. század hajnalán ezen értékrend mentén reprezentálták magukat és tevékenységüket?

S minek tudható be, hogy e mozgalom 1918 után jelentősen veszített erejéből, illetve a nemzetközi szervezeteken belül is némiképp elszigetelődött? A FE 1904-ben kezdte meg működését az IWSA tagszervezeteként. Bár a nemzetközi ernyőszervezet és a magyarországi fiókszervezet is rendkívül fontosnak tartotta a választójog nőkre történő kiterjesztését, célkitűzéseik ennél sokkal összetettebbek voltak.

A nők jogainak kiterjesztésére törekedtek az élet valamennyi területén (munka, család, oktatás stb.), ezen kívül olyan, a korszakban tabutémának számító problémák kapcsán is szót emeltek, mint a prostitúció vagy a szexuális felvilágosítás.

A kezdetben csupán néhány száz tagot számláló csoport három dolog miatt érdemel figyelmet az utókor részéről. Egyrészt, mivel szakítottak a korszak magyarországi nőegyleteinek korábban jószerivel kizárólagosan filantróp tevékenységével: működésüket modern alapokra helyezve a nők gazdasági, társadalmi és politikai egyenjogúsításáért emeltek szót az élet minden területén.

Másrészt, az egyesület vezetőinek köszönhető, hogy – a korszakban egyedülállóan szerteágazó nemzetközi kapcsolatrendszerüket latba vetve – az első világháború előestéjére felzárkóztak a hasonló profilú, a 19–20. század fordulóján egyaránt komplex célkitűzések eléréséért szerveződött nyugat-európai szervezetek mellé, amelyek sorában az északi országok mellett Hollandia és Anglia progresszív nőszervezetei játszottak vezető szerepet. Végül pedig a 20. század első felének politikai viharai közt – néhány éves betiltásukat leszámítva – közel öt évtizeden át sikerült talpon maradniuk, síkra szállva a nők jogainak védelméért.

A FE olyan haladó gondolkodású nőket (s bizonyos esetekben a hozzájuk csatlakozó férfiakat) tömörített, akiknek a tevékenységi köre túlmutatott a jótékonykodáson, illetve a rászoruló tanítónők és tisztviselőnők tovább- vagy átképzésén.

Az egyesület a nőmozgalmi irányzatok (szociáldemokrata, keresztényszocialista, valamint polgári-liberális, feminista) palettáján a progresszív, polgári-liberális irányzaton belül a baloldalibb és radikálisabb irányvonalat képviselte.

Ez ahhoz vezetett, hogy pillanatok alatt szembekerült a Gárdos Mariska nevével fémjelzett szociáldemokrata nőszervezetekkel, valamint a Geőcze Sarolta, majd az első női országgyűlési képviselőként ismertté vált Slachta Margit által irányított keresztényszocialista csoportokkal.

Míg a korszak hasonló profilú külföldi nőegyletei a feminista jelzőt ritkán használták önmagukra vonatkoztatva, a FE büszkén határozta meg magát e mentén a Monarchiában és a nemzetközi színtéren egyaránt. Összevetésül: a „feminista” (Feminist) szó Ausztriában például hosszú ideig a nőmozgalom férfi támogatóit jelölte, a nőkre vonatkoztatva (Feministin) csupán 1914 körül kezdték szélesebb körben használni.

A „feminista” jelzőtől akkor sem kívántak megválni, amikor az bizonyos sajtótermékekben és a közéletben negatív konnotációt kapott. S hogy mit értettek a korszakban feminista alatt? Elsősorban a társadalom patriarchális struktúrája és intézményei ellen történő fellépést.

A feministák hosszú távú célja a két nem közti teljes politikai, gazdasági és társadalmi egyenlőség volt, amelyet az erőszaktól sem visszariadó angliai szüfrazsettekkel ellentétben kizárólag békés eszközök latba vetésével kívántak elérni.

A FE alapításának pontos dátuma nem ismert. Életre hívásában a hazai, illetve a nemzetközi nő- és békemozgalomban elévülhetetlen érdemeket szerző, fiatal korában nevelőnőként, majd tisztviselőnőként dolgozó Schwimmer Rózsa és budapesti egyetemre első nőként, 1896-ban beiratkozott, később tanárként dolgozó Glücklich Vilma vállaltak kulcsszerepet.

A forrásokból egy problémaorientált szervezet bontakozik ki előttünk, amely a nők oktatási, munkaerőpiaci és politikai jogainak védelme mellett számos fronton síkra szállt a „gyengébb nem” érdekében. Az anya- és gyermekvédelem mellett fontosnak tartották a fiatalok szexuális felvilágosítását. A korszakban Magyarországon egyedülálló módon a szexuális tudás kicserélésével, továbbá a leánykereskedelemmel és a prostitúcióval kapcsolatos kérdések is szerepeltek napirendjükön. Több beadványt intéztek a kormányhoz a koedukáció bevezetése, az iskolai szexuális felvilágosítás szabályozása, valamint a prostitúcióval kapcsolatos problémák megoldása érdekében.

Az önreprezentáció legalapvetőbb formájának a FE a kezdetektől az önálló sajtótermék megjelentetését tartotta: 1907-ben indította útjára A Nő és a Társadalom című havilapot, amelyet 1914–1928 közt A Nő. Feminista Folyóirat váltott. Lényegében ugyanezen célokat tűzték ki a progresszív értékeket valló, sok esetben az IWSA égisze alá gyűlő, más országbeli szervezetek is. Céljaik elérésére önálló és közös lapot is publikáltak (Ius Suffraggii, 1906–1924), röplapokat és plakátokat osztogattak, (nemzetközi) konferenciákat szerveztek, e mellett az országos vagy a nemzetközi szervezetek vezetői gyakran indultak több hónapos előadókörutakra, ahol számos várost felkeresve előadásokat tartottak a feminizmus egy-egy aspektusáról.

A FE viszonylag széles társadalmi csoportokat tudott megszólítani és mobilizálni, hiszen – ha nem is tömegesen – számos hazai, illetve külföldi egyetemet végzett középosztálybeli nő, néhány arisztokrata és munkásasszony is csatlakozott hozzájuk. 1908-ban a balmazújvárosi földműves asszonyok egy csoportja is intézményes formában kapcsolódott a FE-hez, ami hivatkozási alapot biztosított Glücklichéknek, hogy egyértelművé tegyék, mozgalmuk korántsem csupán a közép- és felsőbb rétegek nőtagjainak jogaiért küzd.

Az évek előrehaladtával a FE valóban mind Budapesten, mind pedig vidéken fontos hídfőállásokat szerzett, s tagsága 1918-ra hatezer fő fölé kúszott. Szervezeteiből eközben a férfiakat sem zárta ki, hiszen épp rajtuk keresztül igyekezett megszólítani a kizárólag férfiakból álló politikai elitet.

Az 1913. június 15–22. közt megrendezett IWSA-kongresszus szervezése és sikeres lebonyolítása a FE legnagyobb nemzetközi sikereként könyvelhető el.

Az eseményre kétezerötszáz–háromezer magyar és más nemzetiségű küldött és vendég érkezett, összesen 26 országból. Köztük találjuk az IWSA elnökét, Carrie Chapman Cattet, illetve az angol progresszív nőmozgalom egyik vezető személyiségét, Cicely Corbettet. A legtöbb delegált az USA-ból, Kanadából, Nagy-Britanniából, Németországból, Ausztria német nyelvű tartományaiból, Hollandiából, Svédországból, Finnországból és Olaszországból érkezett; kisebb számban jelen voltak a szerbiai és oroszországi nőmozgalmak, Ausztrália és Új-Zéland képviselői, illetve Ausztria nem német nyelvű tartományainak (Cseh- és Morvaország, Galícia, Bukovina) nőegyesületei is. A konferenciára meghívott kínaiak személyesen nem tudtak megjelenni, de szimbolikus gesztusként elküldték a zászlójukat, amelyet a kongresszus egyik kiemelt programpontjaként ünnepélyes külsőségek közt vontak fel.

A konferencián – az IWSA szervezeti felépítésével és tevékenységével kapcsolatos kérdéseket megvitató szekciók mellett – a nők egyenjogúsításának szinte valamennyi aspektusáról szóltak előadások. Az első világháború kirobbanása fordulópontot jelentett a magyarországi és a külföldi nőmozgalmak, így a FE és az IWSA fejlődésében, illetve a köztük lévő szoros kapcsolatok alakulásában is. Míg a FE 1914 augusztusa előtt nyilvános agitációval, plakátolással és röplapok osztogatásával igyekezett a társadalom figyelmét a nők egyenjogúsításának elodázhatatlanságára irányítani, tevékenységük súlypontja a háború kitörésével egy csapásra áthelyeződött. Bár a mozgósítás megkezdésétől az azonnali békekötést sürgették, közben a lehető legaktívabban kivették részüket a háborús munkából.

Mindez oximoronnak tűnhet, de a békemozgalomba történő aktív bekapcsolódás mellett felismerték azt, hogy szerepet kell vállalniuk a hátország gazdasági összeomlásának megakadályozásában. Ehhez jelentős mértékben tudtak támaszkodni a több mint egy évtizede működő állásközvetítő irodájukra, anya- és gyermekvédelmi bizottságukra, valamint széles körű tanácsadói „szolgáltatásaikra”. Időlegesen levették napirendjükről a nők politikai jogaiért folytatott harcot is, hogy energiáikat a hátországban való segítségnyújtásra, állásközvetítésre és felvilágosító munkára összpontosíthassák.

A hazai és a transznacionális szervezetek közti kapcsolatok ápolásában ezekben az években különösen fontos volt Schwimmer szerepe, aki afféle közvetítőként működött a FE és az IWSA vezetősége, továbbá tagszervezetei között. Erre komoly szükség is volt, hiszen – miközben a nemzetközi szervezet figyelme 1914 őszétől már a békemozgalomra összpontosult – az 1915-ben Berlinbe tervezett IWSA-kongresszus a háború miatt meghiúsult. A háború alatt az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, Németországban és Svájcban diplomáciai tárgyalásokat folytató, előadókörúton lévő Schwimmer már a háborús mozgósítás kezdetekor megvált 1914. januárja óta betöltött IWSA-beli vezető (sajtótitkári) pozíciójától, s valamennyi európai és tengerentúli kapcsolatát igyekezett latba vetni a mielőbbi békekötés érdekében.

Az IWSA vezetősége erőfeszítéseinek eredményeként 1915-ben Hágában egy új nemzetközi női szervezet jött létre Nők Nemzetközi Ligája a Békéért és Szabadságért néven. Létrehozásában Schwimmer és Glücklich is oroszlánrészt vállaltak.

A háború utáni első IWSA-kongresszusra 1920-ban került sor Genfben, azonban ez a tanácskozás – amelyen a FE küldöttei már mint egy jelentősen meggyengült szervezet képviselői vettek részt – alig emlékeztetett az 1914 előttiekre. Több, a korábbi kongresszusok mindegyikén részt vevő vezető delegált, illetve szervezet nem tudott vagy akart elutazni az eseményre. Sőt a FE az őszirózsás forradalom választójogi reformját (amelynek során a 24 év feletti nőkre is kiterjesztették a választójogot) sem könyvelhette el saját sikerének. A női választójogot ekkorra már számos országban törvénybe iktatták, köztük Ausztriában, Lengyelországban, Németországban, Litvániában és Írországban.

A Tanácsköztársaság bukása után kialakuló konzervatív-autoriter politikai rendszer mindinkább a nők demobilizálására törekedett. Ennek hatására a FE is jelentősen veszített erejéből, miközben a jobboldali, konzervatív női csoportok vezető szerephez jutottak.

A FE visszaszorulása azonban nem specifikusan magyar sajátosság volt, mivel hasonló tendenciák jelentkeztek nemzetközi szinten is.

E folyamatok Magyarországon – a Horthy-korszak revizionista propagandája, a vallásos, nacionalista eszmék felértékelődése és a nők családon belüli szerepeinek magasztalása, illetve a feministák démonizálása hatására – végül egy teljesen új nőmozgalom alapjainak megteremtéséhez vezettek.

A rezsim tulajdonképpen egy hamis nosztalgia alapján igyekezett a nők mozgásterének meghatározására és átrajzolására. A FE mindennek ellenére kitartott, s a fokozatosan szűkülő keretek között is folytatta a munkáját – egészen 1949-ig. Az 1926-ban IAW-ra átnevezett nemzetközi szervezet eközben sebesen globalizálódott: 1935-ben Isztambulban, 1955-ben pedig már a Srí Lanka-i Colombóban tartotta konferenciáját. Jelenleg harminc tagszervezettel rendelkezik, közülük 13 a nyugati világon kívüli országok nőit képviseli – a hidegháború óta viszont teljes jogú kelet-európai tagja nincs.