Az emlékezés rétegei: Cseh Katalin Öröknyár című kötetét mutatták be Szatmáron

Van, amire nincsenek szavak. Talán azért, mert valami poros, eldugott szavakat keresnénk a sufniban, de hiába nézünk át minden zegzugot, nincsenek sehol. Elakadunk, a torkunkban gyűlik a gombóc s a szánkban is csak üres szavakat dobigálunk. S lassan rájövünk, a fájdalomhoz is hétköznapi szavak kellenek, ugyanazok, amiket templomba vagy piacra viszünk. Tárgyakat társítunk hozzájuk, amik elviselhetőbbé teszik az elengedést.

Felnőni nem lehet veszteség nélkül. De kit hogyan veszítünk el, az nem mindegy. Ezt boncolgatja Cseh Katalin is a Koinónia kiadónál tavaly megjelent kötetében, az Öröknyárban. Erre a kötetre esett a választása a szervezőknek is a Szatmár Megyei Könyvtárban, akik az Idősek Világnapja alkalmából valami szépet, maradandót akartak átadni a jelenlevőknek.

Erre készültünk a lányaimmal, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium X. F. pedagógia szakos osztályának tanulóival, akikkel tavaly óta több könyvtáros projekten részt vettünk. Ezúttal köveket festettünk és kis üzeneteket írtunk, ajándékképpen, a szépkorúaknak. Mert áldás, ha szépen tudjuk megélni a múló éveket s ha az életpillanatok emlékképei élénken élnek bennünk, ha van mire visszatekinteni, ha van mi tartsa bennünk a lelket s az élethez szükséges fizikai erőt.

Ha nincs, az identitásunk kérdőjeleződik meg, szilánkjaira hull az énképünk, kontrollvesztetté válunk, s a „Ki vagyok én?” kérdésre már csak a rokonok, barátok tudják a választ. Az időskori demencia sokunk életében okoz zavart. A betegségben szenvedő mellett állók éppúgy szenvednek, mint a beteg maga. Az értetlenség, a tehetetlenség, az elkeseredés érzésével küzdő hozzátartozó végignézi, hogy szerette leépül s közben mindent elfelejt, nem tudja, mit evett aznap, kivel találkozott, nem ismeri meg a közeli családtagokat sem, visszatér a múltba s a gyermekkor emlékeiből él. Visszatér az origóhoz és közben közeledik a véghez, az elkerülhetetlen halálhoz.

Mi végigkísérjük, mindezt végignézzük, tartjuk magunkat s magunkban a lelket, hisz, ha ő nem tud erős lenni, nekünk muszáj; majd miután elbúcsúzunk, mi is összeomlunk. Lelkileg nagyon megterhelő mindezt végignézni, mint megtudom, Katalin se tudta csak utólag versbe foglalni az emlékeit és az érzéseit. Bennem meg egyre erősebben ott dübörög a kérdés, vajon miért nem kapnak a családtagok is segítséget? Erre felkészülni nem lehet. Vagy talán mégis?

Sokszor halljuk, hogy az irodalomnak gyógyító hatása van; az első feljegyzett biblioterapeuta a római korból származik. Korunk felkapott módszerévé vált az irodalomterápia, ami nem csak túlélni segít, hanem megérteni, megosztani is a problémákat, univerzális szintre emelni. Mert valljuk be, ha érezzük, hogy nem vagyunk egyedül a bajban s egy irodalmi mű segítségével közös kapcsolódási pontot találunk embertársainkkal, könnyebbé válhat a lelki teher. Én úgy érzem, Cseh Katalin több kötete is út lehet a megértéshez, elfogadáshoz, megéléshez és túléléshez. Költő, pedagógus és segítő ő egyben.

Október 3.-án délelőtt 10 órakor ünneplőbe öltözött a könyvtár multikulturális részlege. Őszre hangolva, mégis nyári puhasággal s könnyedséggel, odafigyeléssel és sok szeretettel készült erre a napra a két könyvtáros, Keresztes-Szőke Erzsébet és Veres Erzsébet. Nagyon várta már mindenki ezt a napot, különleges volt a készülődés, az ajándékok elkészítése, a fiatalokkal való közös hangolódás.

Cseh Katalinnal két éve ismerkedtem meg Sztánán, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának táborában (Katalin szavaival élve „ott jöttünk össze”, s azóta is tartjuk a kapcsolatot, olvassuk „egymást”). Már akkor mesélt tervéről, hogy versekben szeretné édesanyja húgának a leépülését feldolgozni s hozott két verset a készülő kötetéből, amit a Tegnap.ma szerkesztői (kedves szerzőtársaink, Döme Barbara és Király Farkas) videón megörökítettek.

Nagyon jó a visszacsatolás, főleg most, egy olyan témában, ami mindkettőnket érint. Neki régebbi emlék, nekem még közelmúlt. Öröm volt moderátori szerepbe lépni ismét, ezúton is köszönöm, hogy rám gondoltak. Találkoztunk egy ponton s a kötetbemutató végén Katalin megfogta a kezem. Úgy, ahogy a kötet is megfoghatja azok kezét, akiknek a versekben felbukkanó téma épp aktuális vagy fájó emlék.

Az eseményt Veres Erzsébet nyitotta meg, szeretettel köszöntött mindenkit, emlékeztetve a jelenlévőket, hogy az idősebb generáció tagjai a jövő alapkövei. Tudásuk és értékviláguk megerősítik közösségünket, példát mutatnak nekünk az életről, kitartásról, szeretetről.

A Szamos Diákirodalmi Kör tagjai is jelen voltak, emelték az amúgy is otthonos, szép hangulatot. Míg Hága Jázmin és Sebő Kata két zeneművel készült, Loga Szilárd a kötetből hozott ízelítőt, hét verset olvasott fel. Így lehetőség nyílt a versek hangulatának, tartalmának is a megismerésére. Az első zenemű végén a X. F. osztály néhány tanulója olvasott fel a kötet harmadik részéből rövidebb hangvételű verseket. Egyet kiemelnék:

Bizonyítvány

Általános létből jó

Hétköznapi létből elégséges

Mulandóságból jeles

A bemutató elején kitértünk a kötet címének kettős jelentésére – Aranyosgyéres örök nyarai valamint a mulandóság átörökítése az örökkévalóságba, borítójára – Szentes Zágon fényképére, az illusztrációkra – Pánczél Évi rajzai, a fülszövegekre – Demeter Zsuzsa (Van-e nyelve a felejtésnek?) és Fekete Vinze (Hogyan lehet szembesülni és szembesíteni a legrettenetesebbel?), a szerkesztésre – Egyed Emese, valamint az első oldalon lévő kettős portréra – Cseh Katalin és nagynénje, átvitt értelemben a versek szerzőire.

A beszélgetésünk során végiglapoztuk a kötetet, mely három részre tagolódik: Öröknyár, Munkanapló, Egyebek. Közben felfeslettek nem csak Katalin nagynénjéhez fűződő emlékei, hanem az édesanyjáé is, aki szintén felbukkan a sorok között és mögött. A nagynéni mint pótanya elevenedik meg a sorokban s amikor Katalin őt is elveszítette, egy világ dőlt összedőlt benne. Szomorú, de egyben szép is – erről is szó esett- ahogy arcunk vonásai több generáción át felismerhetők.

Látogatások, mindennapi morzsák, mozzanatok górcső alá véve, a hűséges társ, a kutya képe, apró jelenetek, a demencia stádiumai, ahogy fontos dolgaink feledés tárgyává devalválódnak; amit annyi éven át kincsként őriztünk, értéktelenné, semmissé válnak. Majd az utolsó látogatás, halál, lomtalanítás, ami fizikailag és lelkileg is megerőltető. Ő már túl van rajta, én még nem.

Nagynénje 91. évébe lépve halt meg. Katalin bevallja, döbbenetes élmény volt számára, mert a családban másnál nem jelentkezett a demencia. Eleinte nem tudta kezelni, nem tudta, hogy viszonyuljon mindehhez. Sokkszerűen érte a felismerés, de fokozatosan hozzáidomult, alkalmazkodott a helyzethez, későbbiekben el is fogadta. Az embernek nincs ideje gondolkodni és sopánkodni, cselekedni kell, automatikusan, nem tud összeomlani, csak utána. Mintha külső, isteni erő segítene ilyenkor. Miután a nagynéni meghalt, szembesült azzal, milyen folyamaton ment keresztül. Megegyeztünk: a kulcs a szeretet, a hit és a gondoskodás. S amikor nehezen megy, a humor is segít a helyzet újrakeretezéshez.

Elmeséli, nagynénje halála óta gyakran visszajár a városkába, temetőbe megy, virágot visz szeretteinknek, elidőz, emlékezni jár – igazi terápia ez, ahogy ő fogalmaz, „lélekügyintézés”.

Katalin verseinek utolsó sorai mindig egy plusz réteget adnak a verseknek. Megállapítom, hogy ő nagyon jó a kötetcímek és a versvégek teremtésében, pedig talán azt a legnehezebb – lezárni a verset. Nem visszahúz minket a földre, hanem felemel, kiutat mutat hite által.

A kötet nemcsak ezt a témát öleli fel. A második részben munkanapló bejegyzéseket találunk, valamint hozzá impressziókat, reflexiókat. Katalin elhozott néhány oldalt, amit közösen megnéztünk. Nagyapja gazdatiszt volt Ludas mellett s a munkanapló végén verseket is feljegyzett. Katalin felolvasott egyet, az Isten című versből (1931- ben kelt) egy megsárgult lapról, a tinta viszont nem fakult ki, minden betű tisztán látszik. Utazás ez is a múltba. Az írás, mint átörökítés, az emlékezés mentőöve jelenik meg.

Zárásképp a harmadik fejezetbe néztünk bele, majd Szilárd és Katalin ismét felolvastak, Kata és Jázmin pedig keretet nyújtottak egy újabb zeneművel.

A test múlandó, a lélek örök. A földi perspektívából Katalin verseiben az égibe emel, átörökíti emlékeinket egy transzcendens világba. Az Öröknyárba. Oda, ahol már semmi se fáj.